1. Jelek
Villámgyorsan kaptam el a
tekintetem Róla. Nem lett volna szabad
idejönnöm, ez nem helyes! Neki van párja, boldog!
Eldöntöttem, hogy elmegyek, és soha többé nem jövök
vissza, de most… Oh, ha tudná, hogy mennyi mindent el akartam mondani neki… De
most már nem tehetem, elveszítettem a lehetőséget, s most a következményeivel
kell élnem.
Én hülye, bíztam abban, hogy majd várni fog rám. Úgy
látszik, hogy megtalálta a lelke másik felét, s ez így helyes. Carlisle-nak egy
teljes nő kell, én viszont a szemében valószínűleg csak egy tinédzser lány
vagyok, aki megfutamodott.
Edward biztosan elmondta neki, hogy miért mentem el
akkor. Utólag bánhatom, hogy akkor nem maradtam ott, csak egy csók lett volna,
de az életemet máris jobbá tette volna. De sajnos fiatal voltam és nem tudtam
dönteni. Hogyan is választhattam volna? Hiszen az édesanyám éppen meghalt,
viszont majdnem megkaptam életem első csókját.
Oldalra pillantva a fekete hajú démon éppen Carlisle hátán simított végig. Vajon Ő is észrevette,
hogy miként nézek Carlisle-ra? Sebaj, majd csak alakul valahogy az én életem
is. Viszont az a démon egyáltalán nem
tetszett. Talán ez a nő volt, akiről Esme mesélt nekem?
Isis időközben visszatért Dave mellé és fogadták a
gratulációkat. Beálltam én is a sorba, s egy őszinte mosollyal gratuláltam
nekik. Isis szorosan az ölelésébe zárt, majd Davetől kaptam egy puszit.
Családtagként kezeltek, pedig közel sem voltam az –
csak nagyon távolról. Magam se tudtam eldönteni, hogy akartam-e ennek a
családnak a tagja lenni. Ha a szívemre hallgatnék, akkor most odamennék ahhoz a
nőhöz és…
Edward mosolygó arca egy kicsit megnyugtatott – lehet,
hogy nem csak nekem nem tetszik az a nő… De nem akartam erre gondolni többet,
kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Például, ha most nem megyek haza, akkor
részt kell vennem egy esküvőn, ahol a menyasszony fiatalabb nálam. Ez a tudat
csak részben szomorított el – nagyon örültem Isis-ék boldogságának, de huszonnégy
évesen szingliként részt venni rajta…
Úgy döntöttem, hogy én már fölöslegessé váltam a
társaságban, ezért elindultam a kijárat felé, hogy elhagyjam a partit – s ezzel
együtt a szeretett férfit. Eddig sem reménykedtem benne túlságosan, hiszen alig
tizennyolc éves voltam és akkor még nem tudhattam, hogy…
Már közel jártam a kapuhoz – és végső kiborulásom
határához -, amikor Alice, mint egy mini-tornádó előttem termett. Szoknyája
vele együtt repkedett – még szerencse, hogy nem jött egy nagyobb szél és… A
gondolataimat persze nem csak én hallottam és csak egy pohárkoccanás jelezte,
hogy Edward is észlelte, amit én. Vagy valaki más gondolatát hallotta meg és…
Az ötletet, miszerint Carlisle gondolt valamit gyorsan
el is vetettem – minden ember és más
gondol, minden másodpercben valamire. Nem akartam magam hamis illúziókba
kergetni, azzal nem kerültem volna előrébb.
Bezzeg a kiborulásom nagyon közeledett a határhoz, de
megpróbáltam magam tartani. Alice persze elém állt, akárhányszor elindultam a
kijárat felé rögtön elém állt. Morcosan fontam magam előtt össze a kezem,
egyáltalán nem tetszett, hogy így viselkedik velem.
-
Alice, engedj ha…
Juliette-ékhez.
-
Juliette és
Daniel pont az ellenkező irányban vannak – mondta vigyorogva a kis manó.
Feladtam Alice meggyőzését és inkább kerestem egy
ülőhelyet. Még a lábam is megfájdult, hát ez szuper!
Ha minden szuperül menne, akkor most nem lennék itt,
egyedül. Legalább Alex eljöhetett volna velem…
Körülnéztem, hogy Alice mennyire van távol –
reménykedtem benne, hogy emberek között nem használja ki a gyorsaságát. Miután
megláttam Juliette-el beszélni felálltam és elindultam, igyekeztem.
De valaki más is itt akart tartani, pedig Ő aztán
igazán megérthetne… Edward megfogta a karom és ijedten nézett rám, majd a
fülemhez hajolt és belesúgott.
-
Nem szeretnénk,
ha kitörnéd a bokád.
-
Nem fogom –
mondtam morcosan, majd tettem egy lépést.
Ha Edward nem fogja a karom, akkor egy akkorát estem
volna, s garantáltan a lábam is bánta volna. Alice képessége most az egyszer
jól jött.
Zavartan pislogtam fel Edwardra, aki csak mosolyogva
elengedett. Tehát már nem fogom kitörni a bokám, ez jó hír.
Edward távozását csak akkor értettem meg, amikor
jobbról Isabella, balról pedig Juliette fogtak közre. Elindultunk oda, ahol
Alice és Rosalie már vártak ránk. Ültek, s beszélgettek. Olyan volt, mintha
kihallgatásra készülnének.
Engem is leültettek egy székre, ahonnan pontos rálátás
nyílt Carlisle-ra és a feketehajú nőre. Irritált, hogy Őket kell néznem. Úgy
látszik kínozni akarnak…
-
Azt hiszem jól
lenyomnék valamit a torkán.
-
Rosalie, nem
fogod megtenni – mondta egy kissé elszontyolodva Alice. – Anne, neked mi a
véleményed Vaniáról? – fordult Alice felém.
-
Nekem? Nem is
ismerem! – próbáltam a semmit tudásomba burkolódzni, sikertelenül.
-
Ha Carlisle
boldog vele, akkor jó – szólt közbe Isabella.
-
Ezt te sem
gondolhatod komolyan! Nézz Rá, már a kinézetéből is látszik a származása –
mondta undorodva Rosalie.
Nem értettem ezt a nagy ellenségeskedést. Az egy más
dolog, hogy én nem kedvelem ezt a Vaniát. És Carlisle boldog vele, akkor csak
nem lehet olyan szörnyű…
Rosalie-t nem nagyon ismertem, de meglepett a
viselkedése. Gondoltam arra, hogy esetleg hiú – már amennyit Alice említett
róla, Isabellának -, de az eszembe se jutott, hogy valakit ennyire utálhat.
-
Rose, hasonlít az
élete a miénkre… - kezdett bele Isabella, de Rosalie félbevágta.
-
Éppen ez az, hogy
nem! Mi nem Önszántunkból feküdtünk idegen férfi alá.
-
Rose, ezt
mindenki hallja! – csitította Alice Rose-t, miközben a fiúk is felénk néztek.
-
Nem érdekel,
Alice! Hagy tudja meg apánk is, hogy mit tesz! – mint egy végszóra Emmett
kedvese mellett termett, s elhúzta tőlünk.
Rosalie legközelebb akkor tért vissza közénk, amikor
már egy kicsit megnyugodott. Látszott rajta, hogy Vania teljesen kikészíti.
Vajon mióta vannak együtt Carlisle-lal?
-
Igaz, ami igaz,
Vania egy kuplerájban született és a fivére lányokat futtat. De nem hiszem,
hogy Vaniát engedte volna ilyesfajta tevékenységekre.
-
De, Alice! Ha nem
is engedte neki a fivére, Carlisle-t akkor is becsapta! Én nem hiszek ennek a
nőnek – fejtette ki véleményét Rosalie, majd csöndben rám meredt.
-
Szóval Vaniának
hívják? És régóta tart a kapcsolatuk, Carlisle-lal? – kérdeztem, mintha
természetes dolog lenne megkérdezni ezeket.
-
Vanessa Hyatt a
törvényes neve, a Vania csak becenév. Elég régóta, ez még az előtt kezdődött, hogy
Aro meghalt – mondta Alice, mire Isabella megborzongott.
-
Oh… Szóval,
amikor én idejöttem, akkor már…
-
Javában folyt a
kis viszonyuk – fejezte be helyettem a mondatot Rose, majd folytatta. – Nem is
tudom Carlisle hogyan képzelhette, hogy… mindegy is! Most az a lényeg, hogy Te
itt vagy, Anne!
-
Én? Csak pár
napra jöttem, hogy kipihenjem magam. Tervezek egy kisebb világkörüli utat.
Párizs, Velence, Róma és az összes ilyen szép hely.
A lányok nem szólaltak meg, csak nézték a párocskát.
Én egy másik párost szemeltem ki magamnak, Isist és Dave-t. Annyira látszott
rajtuk a szerelem… Csodáltam őket, hiszen kevés olyan párt ismertem, akik még
az esküvőjük napján is úgy tudtak egymásra nézni, mintha az első csókjukat
kapták volna meg – annyi szerelem volt a két fiatalban…
Isis közeledtét csak pár perc múltán fogta fel az
agyam. A ruhája tökéletes volt – neki, mert az ő alakja tökéletes volt.
Nagyon
hasonlít rád, Edward!
Edward csak egy apró bólintással jelezte, hogy figyelt
rám. Annak ellenére, hogy utáltam, hogy valaki látja a gondolataim, néha azért
jól jött.
Isis leült közénk és az anyjára nézett – be kell
valljam, rá is hasonlít -, majd rám pillantott. Végignézett rajtam, mintha csak
felmért volna, hogy aztán elhúzza a száját.
-
Mi a baj? Valami
rosszat tettem? Nem is akarod, hogy itt legyek csak… - estem kétségbe, miközben
idegesen pillantottam hol Edwardra, hol Isisre.
-
Nem, ilyenről szó
sincs! Csak arról van szó, hogy nagyon csinos vagy, kezdek irigykedni. Már az
első találkozásunkkor is féltékeny voltam a szépségedre és most…
-
Isis, te sokkal
szebb vagy nálam! Fiatal és gyönyörű vagy. Hozzátenném, hogy menyecske is – mondtam
mosolyogva.
Isis nemet intett a fejével, én pedig ellenkeztem.
Olyanok voltunk, mint két tinédzser – és egyikünk se volt még, vagy már az.
Túl nagy volt a csend, s láttam Alice-en is, hogy
csinálni akar valamit, csak még nem döntötte el, hogy mit. Én viszont
kapcsoltam.
Isis felé fordultam és megböktem a karját, hogy
figyeljen rám. Arca ki volt pirulva, s ha arra néztem amerre ő rögtön tudtam
is, hogy miért. Neki még néha a gyermeki énje volt a győztes, s amit látott az
elég arcpirító volt.
Vania keze elég lenti fejtájakra tévedt, miközben vad
csókolózásba kezdett. Akik nem ismerték Carlisle-t, azok nem láthatták, hogy
Carlisle kezdi magát kényelmetlenül érezni és finoman eltolja magától Vaniát.
Rosalie-ra néztem és láttam rajta, hogy mindjárt
felrobban. Isis is elsápadt, nem tudom miért. Aztán rám nézett és szemében két
könnycseppet fedeztem fel. Rájöttem, hogy mi bántja, s legszívesebben odamentem
volna Vaniához és…
Én elvontam Isis figyelmét, míg Rosalie felpattant és
a párocska felé indult, aztán csak hangos kiabálást hallottunk, s Isis is
kezdett megnyugodni.
-
Figyelj, Isis!
Mit szólnál, ha most nem csak csokordobás lenne, hanem a harisnyakötődért is
lenne versengés? Így Alice jó eséllyel rendezhet két esküvőt – vigyorogtam az
említettre.
-
Ez jó ötlet!
Alice?
-
Két esküvő? –
Alice szeme merengővé vált, majd egy hatalmas vigyorral nézett ránk. – Bár én
egynek is örülnék.
-
Jó, jó! Akkor
felkonferálod Alice? Vagy holnapra tervezted a csokordobást? – kérdeztem
szenvtelenül, majd Edwardra néztem.
Edward Vaniáékat nézte, aztán rám nézett. Aprót rázott
a fején. Elindult Dave felé, majd beszélt vele egy-két szót. Isis is elindult
Dave felé.
Pillanatok alatt összegyűltek a lányok egy félkörbe.
Én is közéjük álltam, bár nem sokban reménykedtem. A magas sarkúm is zavart egy
kicsit, de biztosan álltam, egyhelyben.
A csokor csak repült, s repült, aztán megállapodott.
Kis híján eldobtam a kezembe repült csokrot, mert annyira megijedtem. Végül a
rám szegeződő tekintetek visszatérítettek a valóságba.
Annyira hihetetlen volt, hogy engem tapsolnak… Végül
mindenki visszafordult Isis felé, mivel Alice magára hívta a figyelmet.
-
Most pedig
megkérem a férfiakat, hogy foglaljanak helyet, a lányok pedig álljanak félre.
Mindenki engedelmeskedett Alicenek – mertek volna
ellenkezni. Én is félreálltam és a csokrot nézegettem. Ez lehet egy jel?
Ha most nem
húzol bele nagyon megszívod. Keress egy pasit, aki elvesz – lehetőleg egy
idősebbet – aztán élj vele!
Edward mellé álltam – ő nem állt be a fiúk közé, mivel
már volt felesége – és néztem. Annyira bonyolult volt kiismerni. Utáltam, ha
valaki pókerarcot vág, majd minden előzmény nélkül kimutatja, hogy mit érez. A
fokozatosságot ezzel ellentétben nagyon szerettem.
-
Edward, ha
megtennéd, hogy hallgatsz a gondolataimra, azt nagyon szépen megköszönném! –
Edward még mindig a húgát nézte mereven. Szája széle megrándult, s rám nézett.
-
Alice… -
sziszegte még utoljára a fogai között, majd ténylegesen hozzám kezdett el
beszélni. – Sajnálom, ha úgy érzed, hogy mi rosszat akarunk neked. És hozzám
pedig hozzám kell szokni.
-
Nem érzem úgy,
csak…
-
Csak van az a furcsa
szorító érzés a mellkasodban, ami nem hagy nyugodni – fejezte be a mondatot
helyettem, majd sejtelmesen rám mosolygott.
-
Mi van? Alice
látott valami vicceset? – Edward nemet intett a fejével, de szája sarkában még
mindig ott bujkált a vigyor.
A következő pillanatban nagyjából megértettem Edward
vigyorgásának okát. Én viszont egyáltalán nem lettem tőle boldog, sőt a furcsa
szorító érzés még jobban kiteljesedett.
Elfogott a rettegés, hogy mi van akkor, ha Carlisle
megkéri Vania kezét, most! Hiszen elkapta a harisnyakötőt és ez azt jelenti,
hogy Ő lesz a következő, aki megházasodik – és én.
Persze Alice mondata is – miszerint ő örülne egy
esküvőnek is – csak most ütött szöget a fejemben. Hiszen Ő látja előre a jövőt,
akkor ezt is látnia kellett! De mit látott pontosan? Vajon azt látta, hogy
Carlisle feleségül kéri Vaniát? Vagy valaki mást? Vagy engem látott egy
férfival az oldalamon?
-
Nyugi, Anne!
Mindent szép sorjában. És Alice csak azt látja, ami már el van döntve –
figyelmeztetett Edward.
-
Bocsánat, de ez engem
érdekel. Mi van, ha Carlisle rosszul dönt? Lelkiismeret-furdalásom van, Edward.
-
Azért, mert
megígérted Esmének, hogy vigyázol Rá? Így is tudsz rá vigyázni…
-
Igazad van, de ez
nekem akkor is nehéz. Tudod, hogy mit éreztem iránta… - minden önuralmamra szükségem
volt arra, hogy elrejtsem az áruló könnycseppeket.
De kit akartam átverni? A gondolatolvasó Edwardot?
Vagy az érzelmeket átérző Jaspert? Nem, csak magamat! Mert sokkal jobb volt azt
érezni, hogy mindenkinek így lesz a legjobb, és mert gyáva voltam.
A zene csak pár perc multával jutott el a fülemig,
hogy aztán szememet az ifjú pár első, boldog táncára szegezhessem. Néztem,
ahogy Isis szoknyája vele együtt pördül, és Dave magabiztos mozdulatait…
Talán egyszer én is átélhetem ezeket a dolgokat. Mert bíztam abban, hogy
valaki engem is feleségül fog kérni.
