16. Bocsánat
Annyira belemerültem
a gondolataimba, hogy észre se
vettem a lépcsőt. Az első fokig meg sem álltam. Nem ütöttem meg magam nagyon,
de azért ezt az élményt kihagytam volna – csakúgy, mint a reggeli forrázást.
Juliette úgy talált rám, hogy még a földön
ültem. Az volt a tervem, hogy egy kicsit pihentetem magam, mert nem tudhattam,
hogy a fejemet mennyire ütöttem be. Nem akartam szédelegni.
- Jól vagy? – Juliette kezét felém nyújtotta,
de én eltoltam.
- Igen, csak még nem vagyok biztos a lábamba.
Egy ideig még elüldögéltem a földön, majd
erőt vettem magamon és felálltam. A szoba nem kezdett el forogni, s ezért
igazán hálás voltam neki. A fejem nem fájt, s Juliette elmondás szerint csak
egy halvány csík jelezte a tarkómon, hogy legurultam a lépcsőről.
Persze nem is fájhatott volna a fejem
Juliette-nek hála – ugyanis belém tuszkolt, míg a földön ültem egy
fájdalomcsillapítót. Nem akartam bevenni, de Juliette megfenyegetet.
Úgy döntöttünk, hogy tényleg neki vágunk La Push-nak. Juliette
A fájdalomcsillapító hatásának elmúlásával
kezdtem megérezni a halvány csík által okozott zsibbadást. Aztán a ,,rég
elfeledett” forrázás hatására megvékonyodott bőrréteg is piszkosul elkezdett
fájni – olyan érzés, mintha valaki csipkedné a kezed.
Aztán amikor ránéztem – ellenőrzésképp, hogy
nem csipkedik a kezem – csak egy kétszeresére dagadt csuklót láttam. Fájdalmat
nem éreztem, bár tartok tőle, hogy nem sokáig. Mivel mozgatni tudtam, így a
törést első kézből kizártam.
Nem akartam szólni Juliette-nek, mert Ő
biztos felfújná ezt az egészet. Én pedig nem akartam semmi mást, csak jól
érezni magam. Nincs szükségem Juliette aggódására.
Persze ami elkerülhetetlen az
elkerülhetetlen! Nemcsak, hogy Juliette közelített felém, rögtön Alice
táncikált mellette. Juliette lelkesen bólogatott, míg Alice tovább csacsogott.
- Hello! – Alice közvetlenségét még nem
sikerült megszoknom, ez nekem túl gyors volt.
- Szia, Alice! Mit csinálsz te errefelé? –
Úgy döntöttem, hogy felveszem a csevegő-pozíciót és természetesen fogok
viselkedni.
- Csak sétálok, ellentétben veled. Tán nem
szabad? – Tökéletes szemöldöke egy ráncba szaladt a homlokán. – Hallottam a
reggeledről… nem kéne megmutatni egy orvosnak?
Már válaszolni akartam, hogy egy elsőfokú
égési sérüléssel egy orvos nem igazán tud mit kezdeni, mert amit megtehetne azt
már otthon én is megtettem.
Persze a lépcsősbaleset következtében a
csuklóm a duplája lett, amit nem ártana megmutatni egy orvosnak. De nem
rajongtam az orvosokért, legszívesebben jó messzire elkerültem őket.
- Ugyan, csak a csuklód megnézi egy orvos és aztán mehetsz utadra –
unszolt Alice, s a már mellé ért Juliette.
- Semmi, de semmi szükség, hogy egy orvos… -
Nem fejezetem be a mondatot, mert hülyén hangzott volna.
Valami olyasmit akartam mondani, hogy ,,Arra
semmi, de semmi szükség, hogy egy orvos megtapogasson”. Persze, ha az orvos egy
nő…
- Inkább szenvedsz a fájdalomtól? – Juliette
hangja ott visszhangzott a fülemben.
Akartam neki válaszolni, hogy nem is fáj,
amikor két dolog is történt. Az egyik, hogy a fájdalomcsillapító hatása
teljesen megszűnt létezni, s a kezembe nyilalló fájdalomtól majd’ bepisiltem.
A másik dolog a lelkemet ,,sebezte meg”.
Olyan ellenségesen még nem néztek rám, mert nem is adtam rá okot. Nem szerettem
megbántani az embereket és, hogy akartam volna még nem is fordult elő. A
tegnapi incidens viszont az én hibámból történt.
Mellettem ment el és én mégsem mertem
megszólítani. Vagy csak egyszerűen, normálisan kinyögnöm valamit.
- Bocsánat – suttogtam, de kételkedtem benne,
hogy meghallotta.
Csak
elment mellettem, s még csak rám se nézett. A fájdalom a csuklómba még kínzóbb
lett. Idegesen tekintettem hátra, majd Alice-ékre.
Fogalmam se volt róla, hogy mit csinálok.
Egyszerűen csak futottam és nem foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak rólam
mások.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy más bocsánatért fogok könyörögni – mert
mindent elterveztem, ha nem akar meghallgatni akkor könyörögni fogok neki.
Majdnem nekimentem a hasának, amikor egy
szempillantás alatt megállt és szembe fordult velem. Eléggé kimerítő volt a
futás, pedig nem is kellett megtennem egy nagy távot, csak túl gyorsan ment.
Megvárta míg kifújom magam, addig a hátam
mögött álló Alicet és Juliettét figyelte. Azt nem is tudtam, hogy Edward mióta
áll a két lány mellett, de mikor hátrafordultam már ott állt.
- Kérem – néztem rá még mindig pihegve.
- Mit szeretnél? Igyekezz, mert munkába
igyekszem.
- Sajnálom! Én tényleg nem akartam magának
fájdalmat okozni, távol álljon tőlem. De meg kell értenie, hogy Esme nekem
fontos volt. Én nem ismerhettem őt, míg élt.
- Erre nem érek rá. – Láttam, hogy nagy
erőfeszítésébe telik, hogy ne legyen dühös a hangja. – Azt képzeled, hogy csak
azért, mert névrokona voltál Esmének mi mindent elmesélünk neked Róla? Hát most
figyelj ide, egyszer mondom el, hogy hagyd békén a családom és engem! És a sírt
is kerüld el! – Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy érezhettem hűs
leheletét.
Pofoncsapásként ért a tény, hogy egy mellékes
személy kitiltott a ,,második családomból”. Mert Cullenék azok voltak, akárhogy
ellenkeztem – a dédmamám második családja…
- Ezt nem teheti! – Kiabáltam utána, majd
minden bátorságomat összeszedve beszélni kezdtem. – Most Én mondok Magának
valamit, de jól figyeljen. Maga kihozott a sodromból, amit elég nehéz. Magának
ahhoz joga van, hogy eltiltson a családjától, ha ők is beleegyeznek, vagy
egyetértenek magával. De ahhoz NINCS JOGA, hogy eltiltson a sírtól! Nem
érdekel, hogy mit talál ki, hogy távol tartson tőle.
- Mégis eltiltalak! – Carlisle hátat
fordított nekem és folytatta az útját.
- Nem tilthat el a dédmamám sírjától!
Nem nézett hátra, csak egy pillanatra
megtorpant. Mintha mi sem történt volna folytatta útját.
Elegem volt Esméből, mert miatta van ez az
egész! Ha ő nincs akkor engem nem akarnak megölni, majd eltiltani valamitől,
ami fontos nekem.
- De ha Ő nincs, akkor te sem lennél –
mutatott a lényegre Edward.
- És, ha nem akarok lenni? Edward tudom, hogy
mit érez, de mit tudnék ellene tenni? Ha rám néz, csak undort tudok róla
leolvasni. Nem akarok haragban elválni, de holnap elmegyek és…
- Találunk megoldást. A kezedet viszont
mutasd meg egy orvosnak – mondta Edward, de egészen mást nézett, mint a
csuklóm. – Ebben a ruhában tényleg elgyengíted az emberfiát, még Carlislet is –
kacsintott rám, majd visszaindult.
Nagy erőt vettem magamon, majd intettem
Alice-éknek, hogy segítsenek. Ha nem kapok egy kis útmutatást, akkor még a
végén a világ túlsófélén találom magam.
- Szóval merre találok egy orvost?
Alice és Juliette összenéztek, majd egyszerre
indultak el arra, amerre Carlisle is ment. Szépen lassan mentünk – én azért,
mert nem akartam olyan gyorsan találkozni az orvossal, a lányok pedig nem tudom
miért.
Amikor megálltunk az épület előtt a gyomrom
egy jó nagy gombóccá állt össze – már véglegesen. Az út mindössze tíz perc volt
én mégis csak két percnek érzékeltem.
Aztán már csak azon törtem a fejem, hogy
hogyan békítsem ki Carlislet. Egy indián asszony elvezetett a doktor szobájába,
mert éppen egy beteget nézett meg.
Nem értettem, hogy miért nem egy vizsgálóba
visz, s ezt szóvá is tettem.
- Tele vagyunk, de nyugodjon meg. Dr. Cullen
csodálatos orvos.
A név hallatán kis híján kiugrottam az
ablakon. Az nem lehet, hogy pont vele kell összefutnom. Miért történik ez
velem?
Az ajtónak háttal ültem és egy orvosi könyvet
olvasgattam – amit az asztalon találtam. Azzal az elvvel, hogy már így is utál,
mi bajom lehet belőle.
- Jó napot! Elnézést, hogy itt kell
megvizsgálnom, de Nokomis már biztos elmondta az okokat.
- Semmi gond. Azt is megértem, ha most kidob
az irodájából – néztem Carlisle-ra, aki majdnem hátraesett a meglepetéstől.
Láttam rajta, hogy a kilincs felé nyúl, valószínűleg, hogy elküldjön. – De,
előtte megnézhetné a kezem. Reggel eléggé belefeledkeztem a gondolataimba és
leesetem a lépcsőről – a mondat végére már paradicsom vörösbe ,,tündököltem”.
- Mutasd!
Carlisle nagyon óvatosan vette kezébe a –
kétszeresen - sérült kezem, majd a kötszert is eltávolította, amivel az égési
sérüléseim rejtegettem.
Jól esett hideg keze a megégett felületen, de
ahol hozzámért ott elkezdtem bizseregni. A levegő bent szorult a tüdőmbe, amikor
Carlisle szinte áthajolt felettem, hogy félrehúzza a hajam – beletelt egy kis
időbe, míg rájöttem, hogy a fejemen található csíkot nézi.
Válla alig pár milliméterre volt az orromtól,
ami egy ismeretlen illatot szívott magába. Rájöttem, hogy Isis miből ismerte
fel, hogy egy nővel volt – most egész más illata volt, nem az a fűszeres tömény
virágillat.
- Nem tört el, csak zúzódott – állapította
meg, amire magamtól is rájöttem. – Viszont a lépcsőleeséstől nem lehet égési
sérülést szerezni.
- Aha, azért ennyire nem vagyok analfabéta.
Ezt még korábban szereztem, amikor a forró kávé a kezemre ömlött.
- Ömlött? Hogy ömölhet ki úgy a kávé, hogy a
saját kezed égesd meg vele?
- Nem vagyok béna, csupán csak…
Megijesztettem Juliettét és leöntött – mondtam el a teljes igazságot.
Carlisle elmosolyodott, én pedig hirtelen nem
is tudtam, hogy hol vagyok. Hiába tisztáztam magammal, hogy nem vagyok Belé
szerelmes, attól az érzés még ugyanúgy ott volt.
Az életem nem tudtam volna elképzelni vele…
De, mégis! Hiszen tökéletes, és éppen ezért nem lehetünk együtt. Ő tökéletes,
de én akkor is csak egy hasonmás vagyok, egy pótszer.
- Én is el szoktam merengni. Általában a régi
időkről, főképp az Esmével töltött időkről. Sajnálom, ha megbántottalak, én nem
ilyen vagyok. De elveszítettem, akit a legjobban szerettem és ez nehéz. Túlélni
Nélküle? Lehetetlen! – A mosolygós
arc elkomorult.
- Nem lehetetlen. Nehéz, de túl lehet élni. A
halál fájdalmas, főleg ha kétszer is meghal az ember. Tudom, hogy csak az
indulatok beszéltek Önből. Ha látta volna az anyámmal fojtatott veszekedéseink
– fojtottam el egy mosolyt. Vicces volt visszagondolni, hogy tízévesen
kioktattam az anyám.
- Kérlek, tegeződjünk. Ennyi jár azok után,
hogy kis híján szívrohamot okoztam. Nem volt szándékomban, hogy betöröm a
falat, de így alakult.
- A mások
eléggé erősek. Semmi gond, és a szívem köszöni szépen jól van és volt.
- A másoknak, ahogy te fogalmaztál, eléggé
jó a hallásuk is. És a szaglásuk, a látásuk…
- Jó, oké. Egyszóval tökéletesek, már ami az
érzékszerveket illeti. De nekem tökéletes, ami megadatott.
- Nem vagyunk tökéletesek, bár mindenki ezt
hiszi. Az emberek is különlegesek, vannak olyanok, akik még jobban, mint
embertársaik. Egy időben fojtattam kutatásokat ennek kapcsán, s igen érdekes
dolgokra bukkantam.
- Akkor te tudod, hogy például Edward miért
tud a gondolatokban olvasni? – Bólintott. – És, hogy lehet valakiből más? És, ha valaki mondjuk halálos
beteg, akkor a mássá válás nála is
működik? Csak mert akkor lehet, hogy anyu…
- Én csak akkor változtattam át valakit, ha
már haldoklott. És olyan példa még nem fordult elő, hogy valaki halálos betegen
változott volna át. Igaz, Edward spanyolnáthába haldoklott, de szerintem te
másra gondoltál. Nem a korodnak megfelelően viselkedsz, félre ne értsd, csak
furcsa.
- Hát, igen. Már kilencéves koromba fel
kellett nőnöm, de egyáltalán nem bánom. Én gondoskodtam apukámról és ez jó.
Anyunak muszáj volt munkát keresnie, én pedig másodikos voltam és egyedül
jártam haza. Persze fájdalmas is volt, látni, hogy a mindig erős apám betegen
fekszik az ágyában… Igazából akkor kezdett megromlani édesanyámmal a
kapcsolatunk, amikor talált munkát.
- Mi történt az apukáddal?
- Elveszítettem, ahogy az édesanyámat is
fogom. Makacs egy nőszemély, és szülinapi ajándékot nem illik visszautasítani.
De már eléggé feldolgoztam ezeket a dolgokat.
- Elveszíteni valakit… De, hogy történhetett
ez?
- Agydaganat… Az orvosok azt mondják, hogy
vannak, akik hajlamosak elörökölni. A nagypapám is abban halt meg. Eléggé
rémisztő, főleg, hogy édesanyámnak szintén agydaganata van.
- Akkor el kell végezni egy CT-t, s máris ki
van szűrve, ha van valami.
- Már készült – mosolyogtam. Minden épeszű
ember jóra gondol, ha valaki mosolyogva közli a tényeket. Persze, szerencsére a
CT felvétel jókat mutatott. – A CT felvétel jókat mutatott, meg is kaptam a
jogosítványom. Gondolom, ha valamit találtak volna, akkor nem kapom meg az
engedélyt.
- És, hogy viseled a tudatot, hogy anyukád
bármikor meghalhat? – Az őszinte, nyílt kérdéstől egy kissé megzavarodtam. Nem
is olyan rég ez a férfi, aki előttem áll, utált. Most pedig arról érdeklődik,
hogy…
- Egész jól. Csak biztos vagyok benne, hogy
nem akarja majd, hogy lássam. Majd csak lesz valahogy.
- Csodállak – mondta, miközben a kezemet
igyekezett bekötni.
- Engem? Az amin most keresztül mész,
fájdalmas, de van egy jó hírem! Ha megpróbálod mással elütni az időd, akkor
nagyobb eséllyel éled túl a gyászt. És talán, bár tudom, hogy ez most még így
ijesztő, de arra is van némi esély, hogy újra megtalálod a boldogságot.
- Esmét nem tudja senki helyettesíteni –
mordult fel. Az ölembe ejtettem a kezem és farkasszemet néztem Vele.
- Nem helyettesíteni, hanem kipótolni –
fogtam meg a kezét. Hidegnek hideg volt, de mégis… olyan selymes. – Egy kedves
lány, egy mosoly vagy egy gesztus, csupán ennyi kell. Persze nehéz, mert meg
kell felelni valaminek, amit már a férfi megszokott. Egy-egy lopott csók, vagy
gyengéd érintés – mosolyodtam el a gondolatra, hogy álmomban mennyi mindent
csináltam.
- De egy új valaki lehet, hogy ezeket nem
viselné el – szomorodott el a férfiarc. Biztos a régi szép időkre gondol.
- Hát, ha engem kérdezel, egy próbát megér –
simítottam végig az arcán. – Szerintem az idősek otthonában találsz megfelelő
embert – nyújtottam ki a nyelvem.
Kezdtük mindketten elengedni magunk. Csak két
hasonló cipőben járó ember voltunk, akik jól megértették egymást. Egy alig
tizennyolc éves lány bőszen magyaráz egy idősebb férfinak, hogy milyen
elveszíteni valakit, majd túlélni.
Persze a két eset csak hasonlított egymásra,
mert egy apa elvesztése és egy szerelem elvesztés között elég nagy a különbség.
Nagyon szerettem volna segíteni Carlislenak, de kevésnek bizonyultam.
- Szóval, doktorúr, mi a teendő? – Értetlenül
nézett rám, mire felemeltem a kezem.
- Hát, csak pihentesd sokat – nem fejezte be
a mondatot, és én csak vártam. Kezébe vette az arcom, s azt hittem, hogy megint
megnézi a fejem, hogy arra mondjon valamit, de nem ez történt.
Orra súrolta az enyém, de nem akart semmit
elsiettetni. Kezemet mellkasára helyeztem és figyeltem, hogyan emelkedik a
kezemmel együtt. Aztán kezem lecsúszott a szívére, de az nem dobogott – nagyon
megijedtem, de mellkasa mozgása megnyugtatott.
Annyira élőnek tűnt, főleg most. Olyanok
voltunk, mint két tinédzser, akiknek ez lesz az első csókjuk – ez részben igaz
is volt, mert engem még sose csókoltak meg.
Már éreztem hűvös leheletét ajkamon, amikor a
telefonom csörgése kiragadott minket a meghitt pillanatból. Bosszúsan keresetem
elő a telefonom, s anélkül, hogy megnéztem volna ki hív csak morcosan
beleszóltam a telefonba.
- Mi van?
- Anne… - A férfihangra összerezzentem. Miért
keres engem? – Sajnálom, Anne! Én, én azonnal kórházba hoztam. Anne, az
édesanyád… itt hagyott bennünket.
Alex szavait alig tudtam felfogni. Nem! Miért
kellett nekem eljönnöm ide? Úr isten!
- Mi… mi történt?
- Szívroham.
De legalább nem kellett szenvednie, mint
apunak. De miért nem mondhattam utoljára, hogy szeretem? Azt akartam, hogy
tudja, s elküldött!
Köszönés nélkül távoztam az irodából, majd az
egész épületből. Könnyeimmel küszködve szaladtam végi La Push főútján. Voltak, akik
megbámultak, s akadtak olyanok is, akik a kórház felé vették az irányt.
Alice Juliettével a nappaliban ült. Nem
szóltam semmit, csak összeszedtem a cuccom – mint egy félőrült szaladtam körbe
az egész házban.
- Anne, az Istenért, válaszolhatnál! –
Juliette beállt elém, de könnyedén kikerültem. Segítségért Alicere nézett, aki
csak maga elé nézett.
- Nagyon sajnálom, Anne! Foglalok neked
jegyet a legközelebbi gépre – segített ki Alice. Hálásan biccentettem feléje
egyet, majd egy puszival elköszöntem Juliettétől.
Edward kivitt a reptérre, de nem kérdezősködött.
Csak egy részvétnyilvánítást mondott. Legközelebb már csak a reptérnél
szólaltunk meg.
- Vigyázz magadra!
- Rendben. Edward, elmondanád Carlislenak?
Csak úgy elrohantam.
Edward bólintott, majd futva tettem meg az út
további részét. A reptéren ébrebb voltam, mint bármikor máskor. Nem
gondolkoztam csak cselekedtem. Nem érdekelt semmi más, csak, hogy el tudjak
búcsúzni.
Alex már várt rám és rögtön a kórházba vitt.
Az orvosok részvétüket nyilvánították, majd megmutatták a leleteket. Hittem
nekik, hogy mindent elkövettek, de szokás volt megmutatni az utolsó leleteket.
A CT felvétel ismerős volt, s akkor már senki
nem tartott vissza, hogy utat engedjek első könnycseppjeimnek. Anyám láttán már
zokogtam.
Senki sem ezt érdemli, de a családommal mégis
megtörtént. Újra és újra, mintha el lennénk átkozva.
Utoljára akkor éreztem a gyász keserves
érzéseit, amikor tíz évesen felvittem a levest, de már senki nem ette meg.
Onnantól kezdve megváltozott az egész életünk, aztán, hogy diagnosztizálták
anyánál is a betegséget…
Talán rossz ómennek kellett volna vennem a
reggelt, de nem tettem. Bocsánatot akartam kérni anyától, hogy veszekedtünk.
- Bocsánat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése