17. hallgass a szívere!
Alex
azt mondja, hogy a temetés után minden könnyebb lesz. Alex nem tudja, hogy miért
estem letargiába. Alex tudja, hogy szerettem az édesanyám. Alex nem tudja, hogy
mit csináltam aznap, amikor az édesanyámnak szívrohama volt.
Nem mertem elmondani
Alexnek, hogy egy mással voltam. Egy más majdnem megcsókolt, s Alex mentett meg. Vajon akkor mi történt
volna, ha tényleg megcsókol? Hazaengedett volna?
Edward vajon elmondta Neki,
hogy miért jöttem el? Most szánalmat érez irántam? Ha visszamennék mi történne?
Nem akarok visszamenni! Ott
minden olyan más… Alexet vigasztalja Matt, de engem senki. Ez fáj.
Nem igazán szeretek enni
mostanság, de azért Alex belém gyömöszöl valamit. De inni szeretek, az
tökéletes elfoglaltság, ráadásul a fájdalmat is tompítja.
Alex próbálkozik, hogy kirángasson a szobából – az
apjától tanult dolgokat, még régebben. Nem hiszem, hogy el fog érni vele
valamit is, de ráhagyom.
Kaptam nyugtatókat is, de nem használtak. Valószínűleg
úgy nézhettem ki, mint anya, amikor megtudta, hogy apa rákos. Hasonló volt a
szituáció, de mégsem.
Alexet is megviselte azért, de egy férfi mikor mutatja
ki, hogy mit is érez? Persze van egy kivétel, de Ő most távol van, és lesz. Nem
baj!
- Mehetünk? – Alex hangja rekedtes volt, s a szemei is
vörösek voltak. Nem beszéltem senkivel, csak bólogattam.
Alex eléggé megértő volt, s nem erőltetet semmit.
Hálás voltam neki, hogy hagyja tönkre tenni az életem.
A temetés után könnyebb lesz…
Sok ember felöltözve talpig feketébe, néhányan
elmorzsolnak egy-egy könnycseppet. A pap elmondja a betanult szövegét, s egy
fehérrózsát dobok a sírra, majd pedig betemetik földdel.
Apa mellé temettettem, s ez egy kicsit jobb kedvre
derített – együtt vannak örökké. Fölösleges lett volna elmenni Volterrába, de
ezt csak én tudtam.
Bele kellett törődnöm, hogy sose jön értem Aro, és
soha nem leszek más. Pedig most más akartam lenni – túl akartam élni.
Carlisle sokkal jobban bírta nálam.
Csak annyit szerettem volna, hogy minden helyre
jöjjön. Ha kell bármit megteszek, csak jöjjön rendbe minden.
Kisgyerekes álmokat dédelgettem, mint például, hogy
egy kívánságra teljesül a kívánságom. Persze nem történt semmi, továbbra is
hallgattam a részvétnyilvánításokat.
Alex kísérgetett mindenfelé, de hagyta, hogy a tízedik
pohár pezsgőt is megigyam. Többen rossz szemmel néztek felénk, de nem nagyon
tudtak érdekelni.
- Most már menjünk haza – irányított Alex a kijárat
felé.
Semmi kedvem sem volt hazamenni, hogy a falakat
bámuljam. Bár a falak nagy szolgálatot tesznek most. Szerettem volna mást is
csinálni az iváson kívül, de nem sikerült. Nem volt semmiféle célom – az
egyetem ötletét végleg elvetettem.
Aztán, hogy pasit találjak már rég elvetettem – mintha
a majdnem csók után nem érdekeltek volna a férfiak. Viszont Carlisle okozott
egy töprengési lehetőséget.
Két lehetőség volt – de egyik sem tetszett igazán,
félelemből.
Az A. variáció szerint Carlisle csak azért akart
megcsókolni, mert nagyon hasonlítok a volt feleségére.
A B. variáció szerint szerelmes lettem Carlisle-ba.
Ezt alátámasztja a furcsa bizsergés, amit akkor éreztem, amikor hozzámért –
igazából ez lehet, hogy csak egy rejtett vágy volt.
Tizennyolc évesen az emberlánya nem kerül letargikus
állapotba és nincs teljesen kétségbeesve. Tizennyolc évesen azért kéne
aggódnom, hogy felvesznek-e az egyetemre.
Ha választhatnék egy új életet a múltban, akkor nem
tudom ki lennék. Inkább a jelent, vagy a jövőt változtatnám meg – mindkettőre
lett volna lehetőségem, csak nem éltem vele.
Alex beköltözött a nappaliba, én váltogattam, hogy hol
alszom. Anyuék szobájában sok ,,érdekességre” tettem szert. Az egyik, hogy apa
gyógyszerei még megvoltak, a másik pedig, hogy anyué is.
Új szenvedélyem egy nap alatt meglett, s a jó az volt
benne, hogy Alex nem is tudott róla. Teljesen belefeledkezhettem a
gondolataimba, csak pár szem bogyó és máris szebbnek láttam a világot.
Állíthatom, hogy jobb volt, mint az ital.
Idővel belenyugodtam abba, hogy nekem sose lesz
normális életem. Sose lesz férjem és gyerekeim. Helyette egy gyógyszerfüggő
lettem.
- Anne, csak tudnám, hogy miért teszed ezt magaddal –
siránkozott Alex.
Emlékszem, mikor Alex rajtakapott, hogy gyógyszerekhez
nyúltam majd’ szívrohamot kapott. Annyira elsápadt, hogy megijedtem.
- Így nem fáj annyira.
De azért azt hozzá kell tennem, hogy soha nem emeltem
az ,,adagot”. Maximum hármat vettem be, s azt is általában este elalvás előtt.
Alex ezt nem érthette, hiába mondta az ellenkezőjét.
Lehet, hogy neki is meghaltak a szülei, de ez sokkal súlyosabb volt. Persze van
abban valami, hogy huszonnégy évesen még mindig nem léptem túl. De még azt se
mondhattam az édesanyámnak, hogy szeretem.
És tizennyolc évesen rengeteg más hibát is elkövettem,
amikről nem szerettem beszélni. Még Alexnek se, főleg neki. Függtem Alextől és
tudtam, hogy nem bírná elviselni, hogy majdnem egy mástól kaptam meg életem első csókját.
És idővel arra is rájöttem, hogy többet éreztem
Carlisle iránt, csak magam se tudom, hogy mit. Szerelmes nem lehettem belé,
mert… lehetetlen volna.
Túlságosan bennem éltek Esme érzései – akivel
mellesleg már jó ideje nem találkoztam, talán megbántottam valamivel. Carlisle
egy idősebb férfi, akinek csak egy hasonmás voltam. Múló gyengeség mindössze.
Nem tudom, hogy a csókot ki bánta volna meg előbb, de
az biztos, hogy én akkor is elmenekültem volna. Pedig mennyit vártam arra…
Végre egy jóképű, rendes pasi, és mégse lehet köztünk semmi.
- Talán vissza kéne menned Juliette-hez – próbálkozott
Alex.
- Nem akarok Cullenékkel találkozni. Jól elvagyok
itthon.
- Tönkre teszed az életed, de hozzám ne gyere sírva,
hogy nincs barátod még hatvan évesen se. Hat éve mindennap begyógyszerezd
magad, de ezzel semmit sem érsz el. Másmilyennek ismertelek meg.
- Meghalt az édesanyám és én nem voltam itt. Utálom La Push-t ! És sose fogok oda
visszamenni!
Becsaptam az ajtóm, hogy ne kelljen látnom Alex arcát.
Lehet, hogy mindenkit elveszítettem és csak Alex maradt nekem, de néha már
idegesít. A hülye okoskodásaitól megfájdul a fejem.
Már éppen lefekvéshez készülődtünk és nálam volt a
napi adagom. Egy pohár vízzel lenyeltem a bogyókat, majd vártam, hogy jöjjön
álom a szememre.
- Rokonok
vagyunk? – Esme leült velem szembe. Úgy mért végig, mint egy elmebeteget.
- Valami
olyasmi. Bár, ha ezek után kitagadsz megértem. Nem érdemlem meg, hogy a
családodba tartozzak – bújtak elő első könnycseppjeim.
- Kis
tündérem, hát nem veszed észre a jeleket? Mindennek megvan az oka. Tudtad jól,
hogy édesanyád elfogja intézni, hogy ne legyél jelen a halálánál. És tudta,
hogyha kórházba kerül mit fognak csinálni az orvosok.
- Rájöttem,
de ez nagyon nehéz.
Esme az ölébe
húzott és a hátamat kezdte el simogatni. Olyan megnyugtató volt így lenni.
- És azt is
tudod, hogy Carlisle miért akart megcsókolni? – Hangja nem volt vádló, pedig
minimum annyit megérdemeltem volna azok után, hogy szerelme meg akart csókolni.
- Mert azt
hitte, hogy te vagyok – mondtam ki a nyilvánvalót.
- Nem. Azért
akart megcsókolni, mert érezte a vonzást. Vonzod a volt férjem. Egyet tudok
tanácsolni, most utoljára, remélem megfogadod.
- Biztos
lehetsz benne!
- Hallgass a
szívedre!
Lehunytam a szemem, majd nagyokat pislogtam. Tudtam,
hogy mindenre képes lennék, csak a szívemre nem tudok hallgatni.
A szív mondhat bármit, ha az ész az
erősebb. Pedig, ha a szívemre hallgatnék biztos, hogy minden egyszerűbb lenne.
„Mit ér, hogy a szívem most is ver, és dobban, ha
senki nem felel. Hiszem még, csoda megtalállak majd. Minden csak hozzád hajt!”
Nem akartam
ezzel foglalkozni, csak el akartam felejteni a gyógyszereket. Nem érdekelt már
semmi – huszonnégy éves koromban még mindig szingli vagyok és ez nem is fog
változni.
Csak annyit szerettem volna, hogy megtörténjen az a
csók – az első csókom. Ha már más lehetőségem nincs, akkor egy mással hagy csókollózzak.
Persze nincs jogom tönkretenni Cullenék életét. Úgy
meg mégse mehetek oda, hogy ,,Hello, csak
azért jöttem, hogy megcsókolj!” Nem voltam szerelmes Carlisle-ba, de rá
kellett jönnöm, hogy most szerelmes lettem Belé.
Persze ezek az érzések mindig csak érzések maradnak.
Ez egy bonyolult élet. Lehet, hogy az itteni fiúk még keresik a nagy Ő-t? Vagy
csak az én életem ilyen bonyolult?
Megint megpróbálkoztam az elalvással. És nem is
kellett csalódnom, az álmok nem kerültek el.
– Nem ezért vagyok itt most – szakított
félbe Edward, és még egy lépést tett felém. Önkéntelenül hátráltam ismét –
mintha valami bizarr násztáncot jártunk volna, ami közben az ő mozdulataira
azonnal az ellenkezőjét reagáltam. – Beszélnünk kell… Kettőnkről.
– Megmondtam már, hogy nincs olyan, hogy
kettőnk! – csattantam fel. Szemeimmel a fák felé pillantottam, de tudtam, hogy
esélyem sincs emberként elég gyorsan futni. Edward még azelőtt elkapna, mielőtt
közéjük vetve magam átváltoznék és elmenekülnék. Nyílt terepen nem mertem
alakot váltani, mert így túl nagy volt az esélye annak, hogy a szél felém hozza
ismét Edward illatát, én pedig nem tudom uralni a farkasösztöneimet.
– Dehogy is nincs. Mindig is volt.
Amióta csak megismertelek – Edward tekintete ellágyult. – Isabella, hát nem
látod? A sors egymásnak teremtett minket – tárta szét a karjait. Nagyot
nyeltem.
– Nem értem, miről beszélsz… – ráztam
meg riadtan a fejemet. Az nem lehet, hogy Alice a bevésődésemről is mesélt
Edwardnak… Ennyire nem árulhatott el!
– Arról, hogy mindennél jobban
szeretlek! – A szívem áruló módon vadul kalimpálni kezdett. – És te is szeretsz
engem. Mi ketten… – mutatott rám és magára. – …nem élhetünk egymás nélkül. Ez…
olyan lenne, mintha egy közös szívvel létező sziámi ikerpárt félbevágnának.
Legalább az egyikük belehalna, de valószínűbb, hogy mindkettő – magyarázta
olyan lelkesedéssel, ami megijesztett.
***
Azt hittem, soha többé nem kell átélnem ilyen
fájdalmat, de a tűz pont úgy marta végig a csontjaimat és ereimet, mint pár
hete a barlangban. Sikítani akartam, talán, meg is tettem – nem voltam biztos
benne. Hidegséget éreztem az oldalamnál, ezért megpróbáltam a lehető
legközelebb bújni hozzá, hogy enyhítse a lángokat, aztán a hideg eltávolodott
tőlem, és helyette valami puha vett körül – valami barack illatú. Könyörögtem a
hűvösségnek, hogy jöjjön vissza, de csak apró érintéseket kaptam, amik mintha
tapogatták, vizsgálgatták volna a testemet. Megfogták a homlokomat, aztán a
szemhéjaim húzták feljebb, én pedig homályos foltokat látva próbáltam újra
visszacsukni őket. Aztán a kutató érintéseket egy másik simogató kéz váltotta
le.
***
Nem éreztem
semmit, de tudtam, hogy biztonságban vagyok. Hiszen a sötétség végén ott volt a
fény – nekem csak annyi dolgom volt, hogy elmenjek odáig.
Valaki nem
akart elengedni, s fájt, hogy nem tehettem mást. Aztán a fénybe megpillantottam
a szüleim. Ijedten néztem vissza a sötétségbe.
Választanom
kellett. Vagy a sötétség kételyeibe vetem magam, vagy csatlakozok a szüleimhez.
Nehéz döntés volt és az időm is egyre fogyott.
Megpróbáltam
felidézni, hogy miért vagyok itt. Csak homályos emlékeim voltak róla, hogy
szerettem valakit, vagy valakiket. Az életemnél is jobban szerettem őket.
De azt is
tudtam, hogy van egy férfi, aki nagyon szeret engem és nem élné túl, ha
elveszítene. És én sem akartam elveszíteni. A szüleim rám mosolyogtak, majd
eltűntek, s helyükön Esme jelent meg.
- Vigyázz Rá
nagyon! – suttogta, majd visszalökött a sötétségbe.
Futva
igyekeztem az alagút másik vége felé, de az sehol sem akart felbukkanni.
Kétségbeesve néztem körül, aztán megéreztem, hogy valahol tűz van.
Ismertem az
érzést és azt is tudtam, hogy mi lesz a vége – már csak ki kell várnom a végét.
Mert utána minden rendbe fog jönni.
Hallottam a
külvilágot, legfőbbképp Szerelmem bocsánatkérő hangját. Be akartam neki
bizonyítani, hogy milyen erős vagyok. Minden egyes előtörő sikolyt gondosan
elfojtottam, s csak vártam…
***
A madarak a
vízparthoz közelítettek. A nádat éppen a szél megfújta, s ezért egy kicsit
eldőlt. A Nap megcsillant a hullámokon.
A vízpart
mellett volt egy erdő is, az erdő mélyén egy füstoszlop jelezte a házikót. S
még egy grizzly is előbukkant, ahogy egy szamócást szemlél meg közelebbről.
Az ecsetet
ledobtam az ágy melletti nejlonra. Amióta nekem is jó a hallásom fel tudok
készülni a váratlan dolgokra. Néhány váratlan dolgot nem bántam, sőt még
élveztem is.
Szerelmem
hátulról átölelt, majd egy csókkal jutalmazta legújabb részletét a
falfestményemnek.
- A grizzlyt
csak azért festettem rá, mert Emmett megkért rá. De illik a képhez. És Alice,
hogy áll a vadonatúj szobánkkal?
- Nemsokára
kész.
- Én is
nemsokára kész leszek – mosolyogtam rá sejtelmesen. – De most kifelé – toltam
az ajtó irányába. – Ez mindenkinek meglepetés lesz – mondtam egy kicsit
hangosabban.
Örültem, hogy
Alice rám hagyta ennek a szobának a kifestését. Az óriás családfának a
befejezéséhez szükségem volt egy kis segítségre.
Edward volt
az egyetlen, akit kivételesen beengedtem a meglepetéshez. A fa elég nagy volt,
hogy az új generációk is elférjenek majd rajta. És persze a legkisebbek párja
is rá fog majd férni – a rubrikák elég nagyok, hogy két név is elférjen bennük.
Legalulra
kerültünk Szerelmemmel, majd felettünk a ,,gyerekek”. Gondosan kidolgoztam a
fát, hogy ahol nem lehet gyerek ott ne legyen még több rubrika, viszont ki
lehet bővíteni.
- Szerinted
ez így jó? – Kérdeztem Edwardot.
- Tökéletes.
És a többieknek is nagyon fog tetszeni, ez biztos!
Nem akartam felkelni, még nem. Olyan szép volt ez az
álom, s még a végét se tudom. Sose tudom meg az álmaim végét, pedig néhánynak
olyan jó lenne tudni.
Alex meglepődött, amikor lementem a konyhába. Eddig
mindig Ő készítette el a reggelim – és minden egyebet. Kutakodó tekintete
láttán kitártam a kezem.
Azt hihette, hogy már reggel is rákaptam a
gyógyszerekre, pedig éppen leszokóban voltam. Könnyebb volt nekem, mint egy
igazi függőnek, mert én alapból csak este szedtem be bogyókat.
Hálás voltam Alexnek, amiért megbízott bennem. Nem
jött utánam és az emeletre se ment ellenőrizni a mennyiséget. És azért is hálás
voltam Alexnek, hogy itt volt velem a nehéz időkben.
Miután megettem mindkét szendvicset felmentem és
kiválogattam a ruháimat. Előkerült anya fekete kardigánja is, amit gondosan
összehajtogatva betettem egy dobozba – minden dolgot, ami a szüleimre
emlékeztetett egy dobozba összegyűjtöttem.
A ruháimat csak azért válogattam ki, mert volt olyan,
amit egyszer se vettem fel és nem is szándékoztam felvenni. Azokat a ruhákat
viszont előtérbe helyeztem, amik egy kicsit nyitottabbak voltak. A fejembe
vettem véglegesen, hogy legalább az első csókomat megkapom.
És bebizonyítom mindenkinek, hogy milyen erős vagyok.
Az édesapám halálán is túltettem magam, akkor az édesanyámén is. Hiszen már rég
nem is a gyászról volt szó, hanem csak a feldúltságról. Senkinek nem kívánnám
ezeket a dolgokat, még az ellenségeimnek se.
Igazából fogalmam se volt, hogy hogyan kéne
helyretenni az életem. Olyan tervek, mint például az esküvő, egyetem szóba se
jöhettek. Még a családról is le kell mondanom…
A kezemet néztem, ahol a bőr mindig is halványabb
volt. A régi emlékek hatására teljesen összetörtem. Hibába estem, mert egy
olyan férfiba szerettem bele, akibe nem szabadott volna, s ezt nem másíthatom
meg – még mindig volt olyan, amikor tagadtam, még magam előtt is.
Egy tizennyolc éves lány még nem tudja, hogy mi az a szerelem! Csak azt
hiszi, mert szeretné, ha az, amit érez tényleg SZERELEM lenne. És én tizennyolc
évesen nem voltam szerelmes, hogy aztán mi történt, hogy megkedveltem Őt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése