14. CARLISLE
A fejem fájt, hogy
nem tudtam mit titkoltam el
- ha tudnám, akkor biztos
megváltoztatnám. Az is képtelenségnek tűnt, hogy Carlisle-lal egy házban
lettünk volna.
Talán csak Esme egyik emléke volt, amiben
Carlisle Anne-nak szólítja – elvégre Esme második neve Anne… És az magyarázná,
hogy hol voltunk, mert én ott még nem jártam és valószínűleg nem is fogok.
A lábam izomláz gyötörte, s nagyon fáradt
voltam. Legszívesebben az egész napot az ágyban – vagyis a kanapén - töltöttem
volna, de Isabellát nem akartam megbántani.
Juliette lázasan készülődött – összepakolt
egy kis muffint. Megpróbáltam a lehető legkevesebbet beszélni vele, mert
látszott rajt, hogy haragszik rám – és nem mellesleg én is haragudtam rá.
Isabella tökéletesen eltervezett mindent,
hogy senki ne tudja meg, hogy ott jártam. Isabella nem ellenezte, hogy
barátkozzunk – de Ő nem is volt más.
Egy olyan világban élünk, ahol bármi
valósággá válhat. Elég egyet kívánnod és máris kész a baj, vagy valami egészen
más. Aro-ék rég nem érdekeltek és mégis hajtott a kíváncsiság, hogy mi lesz
ezután.
A fák a lábam alatt kettétörtek, s mintha egy
régi jelenetet néztem volna végig, valakinek a bőrébe bújva… pedig nem is
álmodtam.
Juliette kijött, hogy szóljon, de annyira
elmerengtem, hogy csak az érintésére reagáltam. Megremegtem, ahogy hozzámért,
aztán követtem.
Nem erdőkön keresztül mentünk, hanem a
rezervátum kis utjain. Lábammal az elé tévedő nagyobb kavicsokat elrúgtam.
Zsebre vágott kézzel mentem Juliette mellett, aki most nem tűnt idegesnek.
Alice elénk sietett, amin egy kicsit
meglepődtem, mert Isabella azt mondta, hogy nem lesz otthon senki. Alice
jelenlétét nem bántam, mert már a kezdetektől fogva a szívembe zártam ezt a kis
koboldszerű lánykát.
Némán követtük Alicet, miközben Ő végig
csacsogott.
- Azért örülünk, hogy előled nem kell
titkolnunk semmit. Edward is örül, csak nem akarja bevallani. És én nem is
értem, hogy miért tiltakozik a kapcsolatotok ellen olyan nagyon – nézett rám
Alice. – Kedves vagy, nem vagy követelődző és Ő is ezt szeretné. Csak tudod, Edward félti Carlislet, de idővel
úgyis megbékél.
-
Alice, miről beszélsz? – Fogtam meg a karját és magam felé fordítottam.
Fogalmam se volt róla, hogy miről beszél és ez nagyon zavart.
- Majd idővel megtudod, remélem. Nagyon nem
lenne jó, ha valami olyan történne, aminek nem kéne… Itt is vagyunk! Anne, légy
üdvözölve a Black-háznál, ami egy ideje már Cullen ház.
- Hányan is vagytok? Már, ha szabad ilyet
kérdeznem.
- Kilencen. Edward, Edan, Emmett, Jasper,
Isabella, Rosalie, Isis és Carlisle. Na meg Én.
- Uh… Hát jó sokan vagytok!
- Sziasztok! – Lépett ki a verandára Isabella
mosolyogva. – Örülök, hogy itt vagytok!
A nappaliba vezetett minket és leültetett. A
szőnyegen egy aprócska kisfiú ült, aki amint meglátott felém indult. Talán ő is
azt hitte, hogy Esme vagyok?
- Szia, kislegény! Anne vagyok – kinyújtottam
felé a kisujjam, amit lelkesen megrázott.
- Ő pedig Edward, az öcsém – mutatta be
Isabella a kisfiút, aki a nadrágomba kapaszkodva kezdett el felmászni.
A hóna alá nyúltam és felvettem az ölembe.
Mogyoróbarna szemei voltak, mint Isabellának. Lelkesen mutogatta a kezében lévő
kisautót.
- Úgy látszik, hogy Edy baba kedvel Téged –
huppant le mellém Alice.
- Edy baba? – Megpróbáltam elrejteni egy
mosolyt, nem sok sikerrel.
- Olyan vagy, mint Edward! Semmi se jó
nektek… - duzzogott Alice. – Hogy különböztetsz meg két Edwardot egy családban?
- Igazad van! Csak furcsa…
- Ki ez az utánzat? A nagymamát senki se
tudja felülmúlni! – A bronzos hajú kislány elrobogott, amint elmondta, amit
akart.
Tudtam, hogy nekem szánta a mondandója
második felét. Egy kicsit bántotta a lelkem, hogy valaki ennyire ellenszenves,
de meg is értettem. Nehéz lehetett belegondolni, hogy egy „hasonmás” ül a
nappaliban.
- Bocsásd meg Isisnek, hogy ilyen undok volt.
Majd este beszélek vele.
- Semmi baj.
Edy baba elaludt a kezembe, és amikor át
akartam adni Isabella kezébe még jobban belém kapaszkodott. Isabella úgy
döntött, hogy megmutatja hova tegyem Edy babát.
Felmentük a lépcsőn és bementünk az egyik
szobába. A szoba sarkában volt egy kiságy. Edy baba pár pillanatig még
nyugtalanul forgolódott, aztán mély álomba zuhant.
Pár percig csak néztem, aztán egy halk
törökköszörülés szakított ki a gondolataimból. Nem néztem oda mégis tudtam,
hogy Isis az. Mosolyogva fordultam felé az ő arcát viszont nem láttam, mert
lehajtotta a fejét.
- Én csak bocsánatot akarok kérni – motyogta
zavartan, s lábával a szőnyeget rugdosta.
A feje alá nyúltam és megvártam, míg kinyitja
a szemét, hogy lássa rajtam, nem haragszom.
- Nem haragszom rád! Tudom, hogy milyen nehéz
elveszíteni valakit – mondtam őszintén.
- Honnan tudhatnád? – Szaladt ki a
hitetlenkedő kérdés Isis száján. – A nagyi úgy hiányzik és nem csak a házból,
hanem innen is – helyezte kis kezét a szívére.
- De Esme mindig figyel a családjára. És onnan fentről mindig
tudja, hogy mit csinálsz. És talán a fiával és az unokájával most is éppen
minket néznek. – Édesapám említésére megtelt a szemem sós könnyel. – Az én
apukám is ott van… biztos vagyok benne!
- Az apukád? – A két tökéletesen ívelt
szemöldök összeszaladt a gyermeki homlokon.
- Az apukám nagyon beteg volt... Nem akarom
elvenni senki helyét a családban, csak érdekelt a déd mamám élete.
- A déd mamád? Az én nagymamám a déd mamád
volt?
- Igen. Ez egy nagyon bonyolult történet –
próbáltam lezárni ezt a témát.
Isis keze az arcomra vándorolt és megcsapott
a szeret érzése a nagymamája iránt, és az érdeklődés irántam.
- Gyere… - a kis ujjak az enyém köré fonódtak
és Isis maga után húzott. Először azt hittem, hogy visszavisz a nappaliba,
ehelyett egy szobába vezetett. Két kiságy foglalt helyet a szoba két oldalán.
Az egyiken rózsaszín ágynemű díszelgett – ezzel kifejezve, hogy egy kislány
birtokolja -, míg a másikról lerítt, hogy fiúé – a világoskék huzat elárulta.
Isis leültetett a rózsaszín ágy szélére, majd
helyet foglalt velem szembe egy kisszéken. Úgy éreztem magam, mintha
kihallgatáson vennék részt, de a gyermeki arc el-elfeledtette velem ezt.
- Szóval nem akarsz tőlünk semmit? Alice néni
és anyu tervéről sem tudsz semmit?
- Csak meg akartalak titeket ismerni, de
fogalmam sincs, hogy mit terveznek Alice-ék. Tényleg! Pedig engem is érdekelne.
- Hát jó… Én is be lettem avatva, de
megígértem Alice néninek, hogy nem mondok semmit. Igazából Jazz bácsi mondta,
hogy érzel valami furát. Ez vicces…
előled nem kell titkolnunk semmit és mégis! – Állt fel a székből Isis és az
asztalához sétált. Elkezdett kutatni a fiókokban.
- Aham… Mit keresel? – Kérdésem fölöslegessé
vált, amikor Isis a mellkasához szorítva valamit, felém fordult.
Olyan erősen szorította a valamit, hogy az
ujjai már elfehéredtek. A kezéhez nyúltam, hogy lazítson a szorításon, de csak
még erősebben szorította. Leengedtem magam elé a kezem és vártam, hogy magától
megmutassa.
- Én nagyon szeretem a nagypapát… És te, mit
gondolsz róla? – fordította felém a képet.
A levegő a tüdőmbe akadt és csak nagy nehezen
jutott el a tudatomig, hogy lélegeznem kéne. A normális légzést elfelejtettem,
helyette szaporán vettem a levegőt.
Az aranybarna szemek erőteljesebben
vonzottak, mint az álmokban – pedig ott se volt az a megszokott gyenge vonzás.
A méz szőke hajat viszont láttam már valahol, nem is olyan régen.
A homlokomra csaptam a felismeréstől. A
férfi, aki elment a sírtól és Isis nagypapája egy és ugyanaz a személy volt. A
férfi, aki miatt tizenöt éves koromban lemondtam a szerelemről és az álmaimban
éltem Vele…
- Én nem is ismerem… Azok csak álmok voltak!
Ez biztos csak, amiatt van, mert egy más.
Biztosan!
Idegesen járkáltam körbe-körbe és közben a
hajamat csavargattam.
Mekkora
egy álszent liba vagy! Azt mondod, hogy nem akarod elvenni senki helyét és
erre… Nem, Az nem lehet!
- Anne. Nyugodj meg! – Észre se vettem, hogy
Alice nyom le az ágyra, pedig fel kellett volna tűnnie, hogy Isis erre nem lenne
képes.
- Edwardnak igaza volt, nem szabadna itt
lennem. Sajnálom! Isis, és tényleg nem akartam… Képtelenség… Nem működik ez
első látásra…
- Anne, az miért baj, ha vonzódsz egy
férfihoz? Egy szabad férfi, akinek szüksége van a törődésre és a szerelemre.
Carlisle úgy hiszi, nem lehet többé szerelmes.
- Sajnálom! – motyogtam alig érthetőn.
- El akar menni! Meg akar halni és Esme után
menni! Edward azt mondta, hogy beszéltél vele álmodban és, hogy látta a
gondolatait. Tudom, hogy tegnap este mit álmodtál és az a jövő. Mit látsz, ha
rám nézel most?
Alice hihetetlenül erősen fogta a kezem, s
mégis tudtam, hogy ennél többre is képes. A szemei könyörögtek, mintha rajtam
múlna az élete… az egész világ élete. Nem láttam mást, csak egy riadt kislányt,
akinek meghalt az édesanyja és az apja utána akar menni.
Hirtelen döbbentem rá, hogy én is voltam
ilyen helyzetben – igaz én nem könyörögtem anyámnak, hogy menjen újra férjhez,
mert nem volt rá alkalmam, de megtettem volna…
- Csak fájdalmat okoznék – suttogtam megtörten.
- Miért nem vagy önző és sajátítod ki
magadnak a nagypapát? Miért nem akarod szeretni őt? – Kiabált sírva Isis. Meg
akartam nyugtatni, de ellökte a kezem.
Így is-úgyis tönkre teszem ezt a családot,
csak tudnám miért. Mert, ha szeretném, akkor az idő múlásával meghalnék, és
ugyanúgy magányos lenne. Ha nem szeretem, akkor meg mindenki másnak okozok
fájdalmat.
- De, ha én is elmennék, akkor mit
csinálnátok? Nem keríthettek örökké egy lányt, aki hasonlít Esme-re, hogy
elfeledtesse Carlisle fájdalmát.
- És, ha Te is örökké élnél? – Alice kérdése
a fülembe visszhangzott, amikor a gyerekszoba ajtaja kivágódott.
Egy dühös szempár meredt hármasunkra,
miközben kezével az ajtófélfát tördelte. Mellette ijedten pislogott -, mint egy
őzike – Isabella.
Senki nem szólt semmit és a csend kezdett
egyre vészesebbé válni, de nem hagyhattam, hogy Edward a családját büntesse
miattam. Miért fecsérelnénk a szavakat, ha gondolatban még többet is
mutathatunk?
Mondhatnám,
hogy nem vagyok bűnös, de nem teszem. Nem kellett volna eljönnöm, amikor
Isabella meghívott. Nem kellett volna szóba állnom Isis-szel és nem kellett
volna meghallgatnom, de megtettem. Megbántottam a testvéred és a lányod miattam
sírt.
- Néha egészen hihetetlen, hogy a feleségem
milyen agyafúrt. Akár hiszed, akár nem, tényleg a te kezedben van Carlisle
jövője, a mi jövőnk. Esme is ezt akarná. De ez még túl korai találkozás lenne –
fejtette ki véleményét Edward.
Mint minden kisgyereknek nekem is volt az, az
álmom, hogy én mentem meg a világot, de ahogy felnőttem ez a vágy kezdett
csillapodni. Nem voltam magamban biztos.
Persze a szerelemért bármit megtettem volna,
ha nem éppen hasonmásként kellenék. Azzal semmi bajom nem volt, hogy egy özvegy
férfit szeressek, de egy családra nem biztos, hogy késznek érzem magam.
Ahogy teltek az évek, úgy változtam is. De
mivel nekem túl korán kellett felnőnöm… Az egyetem ötlete csak egyszer fordult
meg a fejemben, de nagyon gyorsan el is tűnt onnan.
Az új álmaim között nem szerepelt más csak,
hogy utazzak - körbe utazni a világot, ez volt minden vágyam. Mert tudtam,
hogy, ha pénzt kellene szereznem, akkor a hímzéseimmel vagy az épület tervekkel
megkeresném a szükséges összeget.
- Akkor jobb lesz, ha elmegyek. De, Edward,
mi lesz velem? Az egyetlen mentsváram Aro volt, még akkor is, ha ez nekem se
tetszik.
- Te egy igazi túlélő vagy. Ígérem, hogy
minden rendeződni fog. Isis lekíséred a vendégünk? – Apja kérdésére Isis belém
karolt, ezzel jelezve, hogy lekísér. – Juliettét már hazaijesztettem –
vigyorgott rám Edward, mire megcsóváltam a fejem.
Isis megölelt és megmutatta az érzéseit,
amikben most csak boldogságot láttam. Az apja szavai neki egyet jelentettek
azzal, hogy majd megismerkedek Carlisle-lal.
Egy kicsit én is izgatott lettem, hogy egy
olyan férfival fogok megismerkedni, akivel álmomban már találkoztam.
Egy test állt elém védekezőn, de nem
értettem, hogy miért – sem azt, hogy hogyan ért ide ilyen gyorsan, de ez csak
egy mellékes volt. Meg akartam kérdezni a test tulajdonától, hogy miért állt
elém, de meg sem kellett szólalnom már a választ kaptam.
- Megpróbállak elrejteni – mondta feszült
hangon Edward.
Ez az ötlet jónak bizonyult míg rá nem
jöttem, hogy a légzésem elárulhat – úgy gondoltam, hogy megpróbálok kevesebbet
és Edwarddal lélegezni. De az utána következő felismerésemet sehogy se tudtam
eltitkolni – ugyanis képtelen voltam megállítani a szívem, ami hangos
dörömböléssel árult el.
Az ajtó kinyílt és a szellő behozta az idegen
illatot. De valahogy nem illett az illat egy férfihoz, ahhoz túl fűszeres volt
– az amúgy valószínűleg kellemes virágillat.
