Díj!

Valószínűleg nem tudtátok - mert nem írtam róla -, de írtam egy novellát MissMe pályázatára. Habár nem értem el olyan kiemelkedő helyezést nagyon örülök, hogy megcsináltam, ugyanis kellett, hogy visszatérjek az íráshoz. Szóval az eredmények ITT, én meg ott :)


A túlélő - 17. fejezet


17. hallgass a szívere!

Alex azt mondja, hogy a temetés után minden könnyebb lesz. Alex nem tudja, hogy miért estem letargiába. Alex tudja, hogy szerettem az édesanyám. Alex nem tudja, hogy mit csináltam aznap, amikor az édesanyámnak szívrohama volt.
Nem mertem elmondani Alexnek, hogy egy mással voltam. Egy más majdnem megcsókolt, s Alex mentett meg. Vajon akkor mi történt volna, ha tényleg megcsókol? Hazaengedett volna?
Edward vajon elmondta Neki, hogy miért jöttem el? Most szánalmat érez irántam? Ha visszamennék mi történne?
Nem akarok visszamenni! Ott minden olyan más… Alexet vigasztalja Matt, de engem senki. Ez fáj.
Nem igazán szeretek enni mostanság, de azért Alex belém gyömöszöl valamit. De inni szeretek, az tökéletes elfoglaltság, ráadásul a fájdalmat is tompítja.
Alex próbálkozik, hogy kirángasson a szobából – az apjától tanult dolgokat, még régebben. Nem hiszem, hogy el fog érni vele valamit is, de ráhagyom.
Kaptam nyugtatókat is, de nem használtak. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint anya, amikor megtudta, hogy apa rákos. Hasonló volt a szituáció, de mégsem.
Alexet is megviselte azért, de egy férfi mikor mutatja ki, hogy mit is érez? Persze van egy kivétel, de Ő most távol van, és lesz. Nem baj!
- Mehetünk? – Alex hangja rekedtes volt, s a szemei is vörösek voltak. Nem beszéltem senkivel, csak bólogattam.
Alex eléggé megértő volt, s nem erőltetet semmit. Hálás voltam neki, hogy hagyja tönkre tenni az életem.
A temetés után könnyebb lesz…
Sok ember felöltözve talpig feketébe, néhányan elmorzsolnak egy-egy könnycseppet. A pap elmondja a betanult szövegét, s egy fehérrózsát dobok a sírra, majd pedig betemetik földdel.
Apa mellé temettettem, s ez egy kicsit jobb kedvre derített – együtt vannak örökké. Fölösleges lett volna elmenni Volterrába, de ezt csak én tudtam.
Bele kellett törődnöm, hogy sose jön értem Aro, és soha nem leszek más. Pedig most más akartam lenni – túl akartam élni. Carlisle sokkal jobban bírta nálam.
Csak annyit szerettem volna, hogy minden helyre jöjjön. Ha kell bármit megteszek, csak jöjjön rendbe minden.
Kisgyerekes álmokat dédelgettem, mint például, hogy egy kívánságra teljesül a kívánságom. Persze nem történt semmi, továbbra is hallgattam a részvétnyilvánításokat.
Alex kísérgetett mindenfelé, de hagyta, hogy a tízedik pohár pezsgőt is megigyam. Többen rossz szemmel néztek felénk, de nem nagyon tudtak érdekelni.
- Most már menjünk haza – irányított Alex a kijárat felé.
Semmi kedvem sem volt hazamenni, hogy a falakat bámuljam. Bár a falak nagy szolgálatot tesznek most. Szerettem volna mást is csinálni az iváson kívül, de nem sikerült. Nem volt semmiféle célom – az egyetem ötletét végleg elvetettem.
Aztán, hogy pasit találjak már rég elvetettem – mintha a majdnem csók után nem érdekeltek volna a férfiak. Viszont Carlisle okozott egy töprengési lehetőséget.
Két lehetőség volt – de egyik sem tetszett igazán, félelemből.
Az A. variáció szerint Carlisle csak azért akart megcsókolni, mert nagyon hasonlítok a volt feleségére.
A B. variáció szerint szerelmes lettem Carlisle-ba. Ezt alátámasztja a furcsa bizsergés, amit akkor éreztem, amikor hozzámért – igazából ez lehet, hogy csak egy rejtett vágy volt.
Tizennyolc évesen az emberlánya nem kerül letargikus állapotba és nincs teljesen kétségbeesve. Tizennyolc évesen azért kéne aggódnom, hogy felvesznek-e az egyetemre.
Ha választhatnék egy új életet a múltban, akkor nem tudom ki lennék. Inkább a jelent, vagy a jövőt változtatnám meg – mindkettőre lett volna lehetőségem, csak nem éltem vele.
Alex beköltözött a nappaliba, én váltogattam, hogy hol alszom. Anyuék szobájában sok ,,érdekességre” tettem szert. Az egyik, hogy apa gyógyszerei még megvoltak, a másik pedig, hogy anyué is.
Új szenvedélyem egy nap alatt meglett, s a jó az volt benne, hogy Alex nem is tudott róla. Teljesen belefeledkezhettem a gondolataimba, csak pár szem bogyó és máris szebbnek láttam a világot. Állíthatom, hogy jobb volt, mint az ital.

Idővel belenyugodtam abba, hogy nekem sose lesz normális életem. Sose lesz férjem és gyerekeim. Helyette egy gyógyszerfüggő lettem.
- Anne, csak tudnám, hogy miért teszed ezt magaddal – siránkozott Alex.
Emlékszem, mikor Alex rajtakapott, hogy gyógyszerekhez nyúltam majd’ szívrohamot kapott. Annyira elsápadt, hogy megijedtem.
- Így nem fáj annyira.
De azért azt hozzá kell tennem, hogy soha nem emeltem az ,,adagot”. Maximum hármat vettem be, s azt is általában este elalvás előtt.
Alex ezt nem érthette, hiába mondta az ellenkezőjét. Lehet, hogy neki is meghaltak a szülei, de ez sokkal súlyosabb volt. Persze van abban valami, hogy huszonnégy évesen még mindig nem léptem túl. De még azt se mondhattam az édesanyámnak, hogy szeretem.
És tizennyolc évesen rengeteg más hibát is elkövettem, amikről nem szerettem beszélni. Még Alexnek se, főleg neki. Függtem Alextől és tudtam, hogy nem bírná elviselni, hogy majdnem egy mástól kaptam meg életem első csókját.
És idővel arra is rájöttem, hogy többet éreztem Carlisle iránt, csak magam se tudom, hogy mit. Szerelmes nem lehettem belé, mert… lehetetlen volna.
Túlságosan bennem éltek Esme érzései – akivel mellesleg már jó ideje nem találkoztam, talán megbántottam valamivel. Carlisle egy idősebb férfi, akinek csak egy hasonmás voltam. Múló gyengeség mindössze.
Nem tudom, hogy a csókot ki bánta volna meg előbb, de az biztos, hogy én akkor is elmenekültem volna. Pedig mennyit vártam arra… Végre egy jóképű, rendes pasi, és mégse lehet köztünk semmi.
- Talán vissza kéne menned Juliette-hez – próbálkozott Alex.
- Nem akarok Cullenékkel találkozni. Jól elvagyok itthon.
- Tönkre teszed az életed, de hozzám ne gyere sírva, hogy nincs barátod még hatvan évesen se. Hat éve mindennap begyógyszerezd magad, de ezzel semmit sem érsz el. Másmilyennek ismertelek meg.
- Meghalt az édesanyám és én nem voltam itt. Utálom La Push-t! És sose fogok oda visszamenni!
Becsaptam az ajtóm, hogy ne kelljen látnom Alex arcát. Lehet, hogy mindenkit elveszítettem és csak Alex maradt nekem, de néha már idegesít. A hülye okoskodásaitól megfájdul a fejem.
Már éppen lefekvéshez készülődtünk és nálam volt a napi adagom. Egy pohár vízzel lenyeltem a bogyókat, majd vártam, hogy jöjjön álom a szememre.

- Rokonok vagyunk? – Esme leült velem szembe. Úgy mért végig, mint egy elmebeteget.
- Valami olyasmi. Bár, ha ezek után kitagadsz megértem. Nem érdemlem meg, hogy a családodba tartozzak – bújtak elő első könnycseppjeim.
- Kis tündérem, hát nem veszed észre a jeleket? Mindennek megvan az oka. Tudtad jól, hogy édesanyád elfogja intézni, hogy ne legyél jelen a halálánál. És tudta, hogyha kórházba kerül mit fognak csinálni az orvosok.
- Rájöttem, de ez nagyon nehéz.
Esme az ölébe húzott és a hátamat kezdte el simogatni. Olyan megnyugtató volt így lenni.
- És azt is tudod, hogy Carlisle miért akart megcsókolni? – Hangja nem volt vádló, pedig minimum annyit megérdemeltem volna azok után, hogy szerelme meg akart csókolni.
- Mert azt hitte, hogy te vagyok – mondtam ki a nyilvánvalót.
- Nem. Azért akart megcsókolni, mert érezte a vonzást. Vonzod a volt férjem. Egyet tudok tanácsolni, most utoljára, remélem megfogadod.
- Biztos lehetsz benne!
- Hallgass a szívedre!

Lehunytam a szemem, majd nagyokat pislogtam. Tudtam, hogy mindenre képes lennék, csak a szívemre nem tudok hallgatni.
A szív mondhat bármit, ha az ész az erősebb. Pedig, ha a szívemre hallgatnék biztos, hogy minden egyszerűbb lenne.
„Mit ér, hogy a szívem most is ver, és dobban, ha senki nem felel. Hiszem még, csoda megtalállak majd. Minden csak hozzád hajt!”
 Nem akartam ezzel foglalkozni, csak el akartam felejteni a gyógyszereket. Nem érdekelt már semmi – huszonnégy éves koromban még mindig szingli vagyok és ez nem is fog változni.
Csak annyit szerettem volna, hogy megtörténjen az a csók – az első csókom. Ha már más lehetőségem nincs, akkor egy mással hagy csókollózzak.
Persze nincs jogom tönkretenni Cullenék életét. Úgy meg mégse mehetek oda, hogy ,,Hello, csak azért jöttem, hogy megcsókolj!” Nem voltam szerelmes Carlisle-ba, de rá kellett jönnöm, hogy most szerelmes lettem Belé.
Persze ezek az érzések mindig csak érzések maradnak. Ez egy bonyolult élet. Lehet, hogy az itteni fiúk még keresik a nagy Ő-t? Vagy csak az én életem ilyen bonyolult?
Megint megpróbálkoztam az elalvással. És nem is kellett csalódnom, az álmok nem kerültek el.

– Nem ezért vagyok itt most – szakított félbe Edward, és még egy lépést tett felém. Önkéntelenül hátráltam ismét – mintha valami bizarr násztáncot jártunk volna, ami közben az ő mozdulataira azonnal az ellenkezőjét reagáltam. – Beszélnünk kell… Kettőnkről.
– Megmondtam már, hogy nincs olyan, hogy kettőnk! – csattantam fel. Szemeimmel a fák felé pillantottam, de tudtam, hogy esélyem sincs emberként elég gyorsan futni. Edward még azelőtt elkapna, mielőtt közéjük vetve magam átváltoznék és elmenekülnék. Nyílt terepen nem mertem alakot váltani, mert így túl nagy volt az esélye annak, hogy a szél felém hozza ismét Edward illatát, én pedig nem tudom uralni a farkasösztöneimet.
– Dehogy is nincs. Mindig is volt. Amióta csak megismertelek – Edward tekintete ellágyult. – Isabella, hát nem látod? A sors egymásnak teremtett minket – tárta szét a karjait. Nagyot nyeltem.
– Nem értem, miről beszélsz… – ráztam meg riadtan a fejemet. Az nem lehet, hogy Alice a bevésődésemről is mesélt Edwardnak… Ennyire nem árulhatott el!
– Arról, hogy mindennél jobban szeretlek! – A szívem áruló módon vadul kalimpálni kezdett. – És te is szeretsz engem. Mi ketten… – mutatott rám és magára. – …nem élhetünk egymás nélkül. Ez… olyan lenne, mintha egy közös szívvel létező sziámi ikerpárt félbevágnának. Legalább az egyikük belehalna, de valószínűbb, hogy mindkettő – magyarázta olyan lelkesedéssel, ami megijesztett.

***

Azt hittem, soha többé nem kell átélnem ilyen fájdalmat, de a tűz pont úgy marta végig a csontjaimat és ereimet, mint pár hete a barlangban. Sikítani akartam, talán, meg is tettem – nem voltam biztos benne. Hidegséget éreztem az oldalamnál, ezért megpróbáltam a lehető legközelebb bújni hozzá, hogy enyhítse a lángokat, aztán a hideg eltávolodott tőlem, és helyette valami puha vett körül – valami barack illatú. Könyörögtem a hűvösségnek, hogy jöjjön vissza, de csak apró érintéseket kaptam, amik mintha tapogatták, vizsgálgatták volna a testemet. Megfogták a homlokomat, aztán a szemhéjaim húzták feljebb, én pedig homályos foltokat látva próbáltam újra visszacsukni őket. Aztán a kutató érintéseket egy másik simogató kéz váltotta le.

***

Nem éreztem semmit, de tudtam, hogy biztonságban vagyok. Hiszen a sötétség végén ott volt a fény – nekem csak annyi dolgom volt, hogy elmenjek odáig.
Valaki nem akart elengedni, s fájt, hogy nem tehettem mást. Aztán a fénybe megpillantottam a szüleim. Ijedten néztem vissza a sötétségbe.
Választanom kellett. Vagy a sötétség kételyeibe vetem magam, vagy csatlakozok a szüleimhez. Nehéz döntés volt és az időm is egyre fogyott.
Megpróbáltam felidézni, hogy miért vagyok itt. Csak homályos emlékeim voltak róla, hogy szerettem valakit, vagy valakiket. Az életemnél is jobban szerettem őket.
De azt is tudtam, hogy van egy férfi, aki nagyon szeret engem és nem élné túl, ha elveszítene. És én sem akartam elveszíteni. A szüleim rám mosolyogtak, majd eltűntek, s helyükön Esme jelent meg.
- Vigyázz Rá nagyon! – suttogta, majd visszalökött a sötétségbe.
Futva igyekeztem az alagút másik vége felé, de az sehol sem akart felbukkanni. Kétségbeesve néztem körül, aztán megéreztem, hogy valahol tűz van.
Ismertem az érzést és azt is tudtam, hogy mi lesz a vége – már csak ki kell várnom a végét. Mert utána minden rendbe fog jönni.
Hallottam a külvilágot, legfőbbképp Szerelmem bocsánatkérő hangját. Be akartam neki bizonyítani, hogy milyen erős vagyok. Minden egyes előtörő sikolyt gondosan elfojtottam, s csak vártam…

***

A madarak a vízparthoz közelítettek. A nádat éppen a szél megfújta, s ezért egy kicsit eldőlt. A Nap megcsillant a hullámokon.
A vízpart mellett volt egy erdő is, az erdő mélyén egy füstoszlop jelezte a házikót. S még egy grizzly is előbukkant, ahogy egy szamócást szemlél meg közelebbről.
Az ecsetet ledobtam az ágy melletti nejlonra. Amióta nekem is jó a hallásom fel tudok készülni a váratlan dolgokra. Néhány váratlan dolgot nem bántam, sőt még élveztem is.
Szerelmem hátulról átölelt, majd egy csókkal jutalmazta legújabb részletét a falfestményemnek.
- A grizzlyt csak azért festettem rá, mert Emmett megkért rá. De illik a képhez. És Alice, hogy áll a vadonatúj szobánkkal?
- Nemsokára kész.
- Én is nemsokára kész leszek – mosolyogtam rá sejtelmesen. – De most kifelé – toltam az ajtó irányába. – Ez mindenkinek meglepetés lesz – mondtam egy kicsit hangosabban.
Örültem, hogy Alice rám hagyta ennek a szobának a kifestését. Az óriás családfának a befejezéséhez szükségem volt egy kis segítségre.
Edward volt az egyetlen, akit kivételesen beengedtem a meglepetéshez. A fa elég nagy volt, hogy az új generációk is elférjenek majd rajta. És persze a legkisebbek párja is rá fog majd férni – a rubrikák elég nagyok, hogy két név is elférjen bennük.
Legalulra kerültünk Szerelmemmel, majd felettünk a ,,gyerekek”. Gondosan kidolgoztam a fát, hogy ahol nem lehet gyerek ott ne legyen még több rubrika, viszont ki lehet bővíteni.
- Szerinted ez így jó? – Kérdeztem Edwardot.
- Tökéletes. És a többieknek is nagyon fog tetszeni, ez biztos!

Nem akartam felkelni, még nem. Olyan szép volt ez az álom, s még a végét se tudom. Sose tudom meg az álmaim végét, pedig néhánynak olyan jó lenne tudni.
Alex meglepődött, amikor lementem a konyhába. Eddig mindig Ő készítette el a reggelim – és minden egyebet. Kutakodó tekintete láttán kitártam a kezem.
Azt hihette, hogy már reggel is rákaptam a gyógyszerekre, pedig éppen leszokóban voltam. Könnyebb volt nekem, mint egy igazi függőnek, mert én alapból csak este szedtem be bogyókat.
Hálás voltam Alexnek, amiért megbízott bennem. Nem jött utánam és az emeletre se ment ellenőrizni a mennyiséget. És azért is hálás voltam Alexnek, hogy itt volt velem a nehéz időkben.
Miután megettem mindkét szendvicset felmentem és kiválogattam a ruháimat. Előkerült anya fekete kardigánja is, amit gondosan összehajtogatva betettem egy dobozba – minden dolgot, ami a szüleimre emlékeztetett egy dobozba összegyűjtöttem.
A ruháimat csak azért válogattam ki, mert volt olyan, amit egyszer se vettem fel és nem is szándékoztam felvenni. Azokat a ruhákat viszont előtérbe helyeztem, amik egy kicsit nyitottabbak voltak. A fejembe vettem véglegesen, hogy legalább az első csókomat megkapom.
És bebizonyítom mindenkinek, hogy milyen erős vagyok. Az édesapám halálán is túltettem magam, akkor az édesanyámén is. Hiszen már rég nem is a gyászról volt szó, hanem csak a feldúltságról. Senkinek nem kívánnám ezeket a dolgokat, még az ellenségeimnek se.
Igazából fogalmam se volt, hogy hogyan kéne helyretenni az életem. Olyan tervek, mint például az esküvő, egyetem szóba se jöhettek. Még a családról is le kell mondanom…
A kezemet néztem, ahol a bőr mindig is halványabb volt. A régi emlékek hatására teljesen összetörtem. Hibába estem, mert egy olyan férfiba szerettem bele, akibe nem szabadott volna, s ezt nem másíthatom meg – még mindig volt olyan, amikor tagadtam, még magam előtt is.
Egy tizennyolc éves lány még nem tudja, hogy mi az a szerelem! Csak azt hiszi, mert szeretné, ha az, amit érez tényleg SZERELEM lenne. És én tizennyolc évesen nem voltam szerelmes, hogy aztán mi történt, hogy megkedveltem Őt…

A túlélő - 16. fejezet


16. Bocsánat

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem a lépcsőt. Az első fokig meg sem álltam. Nem ütöttem meg magam nagyon, de azért ezt az élményt kihagytam volna – csakúgy, mint a reggeli forrázást.
Juliette úgy talált rám, hogy még a földön ültem. Az volt a tervem, hogy egy kicsit pihentetem magam, mert nem tudhattam, hogy a fejemet mennyire ütöttem be. Nem akartam szédelegni.
- Jól vagy? – Juliette kezét felém nyújtotta, de én eltoltam.
- Igen, csak még nem vagyok biztos a lábamba.
Egy ideig még elüldögéltem a földön, majd erőt vettem magamon és felálltam. A szoba nem kezdett el forogni, s ezért igazán hálás voltam neki. A fejem nem fájt, s Juliette elmondás szerint csak egy halvány csík jelezte a tarkómon, hogy legurultam a lépcsőről.
Persze nem is fájhatott volna a fejem Juliette-nek hála – ugyanis belém tuszkolt, míg a földön ültem egy fájdalomcsillapítót. Nem akartam bevenni, de Juliette megfenyegetet.
Úgy döntöttünk, hogy tényleg neki vágunk La Push-nak. Juliette mindenképpen el akart haladni Cullenék háza előtt, de én inkább visszafordultam. Láttam elmenni Danielt és egy másik fiút, de inkább nem szóltam nekik.
A fájdalomcsillapító hatásának elmúlásával kezdtem megérezni a halvány csík által okozott zsibbadást. Aztán a ,,rég elfeledett” forrázás hatására megvékonyodott bőrréteg is piszkosul elkezdett fájni – olyan érzés, mintha valaki csipkedné a kezed.
Aztán amikor ránéztem – ellenőrzésképp, hogy nem csipkedik a kezem – csak egy kétszeresére dagadt csuklót láttam. Fájdalmat nem éreztem, bár tartok tőle, hogy nem sokáig. Mivel mozgatni tudtam, így a törést első kézből kizártam.
Nem akartam szólni Juliette-nek, mert Ő biztos felfújná ezt az egészet. Én pedig nem akartam semmi mást, csak jól érezni magam. Nincs szükségem Juliette aggódására.
Persze ami elkerülhetetlen az elkerülhetetlen! Nemcsak, hogy Juliette közelített felém, rögtön Alice táncikált mellette. Juliette lelkesen bólogatott, míg Alice tovább csacsogott.
- Hello! – Alice közvetlenségét még nem sikerült megszoknom, ez nekem túl gyors volt.
- Szia, Alice! Mit csinálsz te errefelé? – Úgy döntöttem, hogy felveszem a csevegő-pozíciót és természetesen fogok viselkedni.
- Csak sétálok, ellentétben veled. Tán nem szabad? – Tökéletes szemöldöke egy ráncba szaladt a homlokán. – Hallottam a reggeledről… nem kéne megmutatni egy orvosnak?
Már válaszolni akartam, hogy egy elsőfokú égési sérüléssel egy orvos nem igazán tud mit kezdeni, mert amit megtehetne azt már otthon én is megtettem.
Persze a lépcsősbaleset következtében a csuklóm a duplája lett, amit nem ártana megmutatni egy orvosnak. De nem rajongtam az orvosokért, legszívesebben jó messzire elkerültem őket.
- Ugyan, csak a csuklód megnézi egy orvos és aztán mehetsz utadra – unszolt Alice, s a már mellé ért Juliette.
- Semmi, de semmi szükség, hogy egy orvos… - Nem fejezetem be a mondatot, mert hülyén hangzott volna.
Valami olyasmit akartam mondani, hogy ,,Arra semmi, de semmi szükség, hogy egy orvos megtapogasson”. Persze, ha az orvos egy nő…
- Inkább szenvedsz a fájdalomtól? – Juliette hangja ott visszhangzott a fülemben.
Akartam neki válaszolni, hogy nem is fáj, amikor két dolog is történt. Az egyik, hogy a fájdalomcsillapító hatása teljesen megszűnt létezni, s a kezembe nyilalló fájdalomtól majd’ bepisiltem.
A másik dolog a lelkemet ,,sebezte meg”. Olyan ellenségesen még nem néztek rám, mert nem is adtam rá okot. Nem szerettem megbántani az embereket és, hogy akartam volna még nem is fordult elő. A tegnapi incidens viszont az én hibámból történt.
Mellettem ment el és én mégsem mertem megszólítani. Vagy csak egyszerűen, normálisan kinyögnöm valamit.
- Bocsánat – suttogtam, de kételkedtem benne, hogy meghallotta.
 Csak elment mellettem, s még csak rám se nézett. A fájdalom a csuklómba még kínzóbb lett. Idegesen tekintettem hátra, majd Alice-ékre.
Fogalmam se volt róla, hogy mit csinálok. Egyszerűen csak futottam és nem foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak rólam mások.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy más bocsánatért fogok könyörögni – mert mindent elterveztem, ha nem akar meghallgatni akkor könyörögni fogok neki. 
Majdnem nekimentem a hasának, amikor egy szempillantás alatt megállt és szembe fordult velem. Eléggé kimerítő volt a futás, pedig nem is kellett megtennem egy nagy távot, csak túl gyorsan ment.
Megvárta míg kifújom magam, addig a hátam mögött álló Alicet és Juliettét figyelte. Azt nem is tudtam, hogy Edward mióta áll a két lány mellett, de mikor hátrafordultam már ott állt.
- Kérem – néztem rá még mindig pihegve.
- Mit szeretnél? Igyekezz, mert munkába igyekszem.
- Sajnálom! Én tényleg nem akartam magának fájdalmat okozni, távol álljon tőlem. De meg kell értenie, hogy Esme nekem fontos volt. Én nem ismerhettem őt, míg élt.
- Erre nem érek rá. – Láttam, hogy nagy erőfeszítésébe telik, hogy ne legyen dühös a hangja. – Azt képzeled, hogy csak azért, mert névrokona voltál Esmének mi mindent elmesélünk neked Róla? Hát most figyelj ide, egyszer mondom el, hogy hagyd békén a családom és engem! És a sírt is kerüld el! – Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy érezhettem hűs leheletét.
Pofoncsapásként ért a tény, hogy egy mellékes személy kitiltott a ,,második családomból”. Mert Cullenék azok voltak, akárhogy ellenkeztem – a dédmamám második családja…
- Ezt nem teheti! – Kiabáltam utána, majd minden bátorságomat összeszedve beszélni kezdtem. – Most Én mondok Magának valamit, de jól figyeljen. Maga kihozott a sodromból, amit elég nehéz. Magának ahhoz joga van, hogy eltiltson a családjától, ha ők is beleegyeznek, vagy egyetértenek magával. De ahhoz NINCS JOGA, hogy eltiltson a sírtól! Nem érdekel, hogy mit talál ki, hogy távol tartson tőle.
- Mégis eltiltalak! – Carlisle hátat fordított nekem és folytatta az útját.
- Nem tilthat el a dédmamám sírjától!
Nem nézett hátra, csak egy pillanatra megtorpant. Mintha mi sem történt volna folytatta útját.
Elegem volt Esméből, mert miatta van ez az egész! Ha ő nincs akkor engem nem akarnak megölni, majd eltiltani valamitől, ami fontos nekem.
- De ha Ő nincs, akkor te sem lennél – mutatott a lényegre Edward.
- És, ha nem akarok lenni? Edward tudom, hogy mit érez, de mit tudnék ellene tenni? Ha rám néz, csak undort tudok róla leolvasni. Nem akarok haragban elválni, de holnap elmegyek és…
- Találunk megoldást. A kezedet viszont mutasd meg egy orvosnak – mondta Edward, de egészen mást nézett, mint a csuklóm. – Ebben a ruhában tényleg elgyengíted az emberfiát, még Carlislet is – kacsintott rám, majd visszaindult.
Nagy erőt vettem magamon, majd intettem Alice-éknek, hogy segítsenek. Ha nem kapok egy kis útmutatást, akkor még a végén a világ túlsófélén találom magam.
- Szóval merre találok egy orvost?
Alice és Juliette összenéztek, majd egyszerre indultak el arra, amerre Carlisle is ment. Szépen lassan mentünk – én azért, mert nem akartam olyan gyorsan találkozni az orvossal, a lányok pedig nem tudom miért.
Amikor megálltunk az épület előtt a gyomrom egy jó nagy gombóccá állt össze – már véglegesen. Az út mindössze tíz perc volt én mégis csak két percnek érzékeltem.
Aztán már csak azon törtem a fejem, hogy hogyan békítsem ki Carlislet. Egy indián asszony elvezetett a doktor szobájába, mert éppen egy beteget nézett meg.
Nem értettem, hogy miért nem egy vizsgálóba visz, s ezt szóvá is tettem.
- Tele vagyunk, de nyugodjon meg. Dr. Cullen csodálatos orvos.
A név hallatán kis híján kiugrottam az ablakon. Az nem lehet, hogy pont vele kell összefutnom. Miért történik ez velem?
Az ajtónak háttal ültem és egy orvosi könyvet olvasgattam – amit az asztalon találtam. Azzal az elvvel, hogy már így is utál, mi bajom lehet belőle.
- Jó napot! Elnézést, hogy itt kell megvizsgálnom, de Nokomis már biztos elmondta az okokat.
- Semmi gond. Azt is megértem, ha most kidob az irodájából – néztem Carlisle-ra, aki majdnem hátraesett a meglepetéstől. Láttam rajta, hogy a kilincs felé nyúl, valószínűleg, hogy elküldjön. – De, előtte megnézhetné a kezem. Reggel eléggé belefeledkeztem a gondolataimba és leesetem a lépcsőről – a mondat végére már paradicsom vörösbe ,,tündököltem”.
- Mutasd!
Carlisle nagyon óvatosan vette kezébe a – kétszeresen - sérült kezem, majd a kötszert is eltávolította, amivel az égési sérüléseim rejtegettem.
Jól esett hideg keze a megégett felületen, de ahol hozzámért ott elkezdtem bizseregni. A levegő bent szorult a tüdőmbe, amikor Carlisle szinte áthajolt felettem, hogy félrehúzza a hajam – beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy a fejemen található csíkot nézi.
Válla alig pár milliméterre volt az orromtól, ami egy ismeretlen illatot szívott magába. Rájöttem, hogy Isis miből ismerte fel, hogy egy nővel volt – most egész más illata volt, nem az a fűszeres tömény virágillat.
- Nem tört el, csak zúzódott – állapította meg, amire magamtól is rájöttem. – Viszont a lépcsőleeséstől nem lehet égési sérülést szerezni.
- Aha, azért ennyire nem vagyok analfabéta. Ezt még korábban szereztem, amikor a forró kávé a kezemre ömlött.
- Ömlött? Hogy ömölhet ki úgy a kávé, hogy a saját kezed égesd meg vele?
- Nem vagyok béna, csupán csak… Megijesztettem Juliettét és leöntött – mondtam el a teljes igazságot.
Carlisle elmosolyodott, én pedig hirtelen nem is tudtam, hogy hol vagyok. Hiába tisztáztam magammal, hogy nem vagyok Belé szerelmes, attól az érzés még ugyanúgy ott volt.
Az életem nem tudtam volna elképzelni vele… De, mégis! Hiszen tökéletes, és éppen ezért nem lehetünk együtt. Ő tökéletes, de én akkor is csak egy hasonmás vagyok, egy pótszer.
- Én is el szoktam merengni. Általában a régi időkről, főképp az Esmével töltött időkről. Sajnálom, ha megbántottalak, én nem ilyen vagyok. De elveszítettem, akit a legjobban szerettem és ez nehéz. Túlélni Nélküle? Lehetetlen! – A mosolygós arc elkomorult.
- Nem lehetetlen. Nehéz, de túl lehet élni. A halál fájdalmas, főleg ha kétszer is meghal az ember. Tudom, hogy csak az indulatok beszéltek Önből. Ha látta volna az anyámmal fojtatott veszekedéseink – fojtottam el egy mosolyt. Vicces volt visszagondolni, hogy tízévesen kioktattam az anyám.
- Kérlek, tegeződjünk. Ennyi jár azok után, hogy kis híján szívrohamot okoztam. Nem volt szándékomban, hogy betöröm a falat, de így alakult.
- A mások eléggé erősek. Semmi gond, és a szívem köszöni szépen jól van és volt.
-  A másoknak, ahogy te fogalmaztál, eléggé jó a hallásuk is. És a szaglásuk, a látásuk…
- Jó, oké. Egyszóval tökéletesek, már ami az érzékszerveket illeti. De nekem tökéletes, ami megadatott.
- Nem vagyunk tökéletesek, bár mindenki ezt hiszi. Az emberek is különlegesek, vannak olyanok, akik még jobban, mint embertársaik. Egy időben fojtattam kutatásokat ennek kapcsán, s igen érdekes dolgokra bukkantam.
- Akkor te tudod, hogy például Edward miért tud a gondolatokban olvasni? – Bólintott. – És, hogy lehet valakiből más? És, ha valaki mondjuk halálos beteg, akkor a mássá válás nála is működik? Csak mert akkor lehet, hogy anyu…
- Én csak akkor változtattam át valakit, ha már haldoklott. És olyan példa még nem fordult elő, hogy valaki halálos betegen változott volna át. Igaz, Edward spanyolnáthába haldoklott, de szerintem te másra gondoltál. Nem a korodnak megfelelően viselkedsz, félre ne értsd, csak furcsa.
- Hát, igen. Már kilencéves koromba fel kellett nőnöm, de egyáltalán nem bánom. Én gondoskodtam apukámról és ez jó. Anyunak muszáj volt munkát keresnie, én pedig másodikos voltam és egyedül jártam haza. Persze fájdalmas is volt, látni, hogy a mindig erős apám betegen fekszik az ágyában… Igazából akkor kezdett megromlani édesanyámmal a kapcsolatunk, amikor talált munkát.
- Mi történt az apukáddal?
- Elveszítettem, ahogy az édesanyámat is fogom. Makacs egy nőszemély, és szülinapi ajándékot nem illik visszautasítani. De már eléggé feldolgoztam ezeket a dolgokat.
- Elveszíteni valakit… De, hogy történhetett ez?
- Agydaganat… Az orvosok azt mondják, hogy vannak, akik hajlamosak elörökölni. A nagypapám is abban halt meg. Eléggé rémisztő, főleg, hogy édesanyámnak szintén agydaganata van.
- Akkor el kell végezni egy CT-t, s máris ki van szűrve, ha van valami.
- Már készült – mosolyogtam. Minden épeszű ember jóra gondol, ha valaki mosolyogva közli a tényeket. Persze, szerencsére a CT felvétel jókat mutatott. – A CT felvétel jókat mutatott, meg is kaptam a jogosítványom. Gondolom, ha valamit találtak volna, akkor nem kapom meg az engedélyt.
- És, hogy viseled a tudatot, hogy anyukád bármikor meghalhat? – Az őszinte, nyílt kérdéstől egy kissé megzavarodtam. Nem is olyan rég ez a férfi, aki előttem áll, utált. Most pedig arról érdeklődik, hogy…
- Egész jól. Csak biztos vagyok benne, hogy nem akarja majd, hogy lássam. Majd csak lesz valahogy.
- Csodállak – mondta, miközben a kezemet igyekezett bekötni.
- Engem? Az amin most keresztül mész, fájdalmas, de van egy jó hírem! Ha megpróbálod mással elütni az időd, akkor nagyobb eséllyel éled túl a gyászt. És talán, bár tudom, hogy ez most még így ijesztő, de arra is van némi esély, hogy újra megtalálod a boldogságot.
- Esmét nem tudja senki helyettesíteni – mordult fel. Az ölembe ejtettem a kezem és farkasszemet néztem Vele.
- Nem helyettesíteni, hanem kipótolni – fogtam meg a kezét. Hidegnek hideg volt, de mégis… olyan selymes. – Egy kedves lány, egy mosoly vagy egy gesztus, csupán ennyi kell. Persze nehéz, mert meg kell felelni valaminek, amit már a férfi megszokott. Egy-egy lopott csók, vagy gyengéd érintés – mosolyodtam el a gondolatra, hogy álmomban mennyi mindent csináltam.
- De egy új valaki lehet, hogy ezeket nem viselné el – szomorodott el a férfiarc. Biztos a régi szép időkre gondol. 
- Hát, ha engem kérdezel, egy próbát megér – simítottam végig az arcán. – Szerintem az idősek otthonában találsz megfelelő embert – nyújtottam ki a nyelvem.
Kezdtük mindketten elengedni magunk. Csak két hasonló cipőben járó ember voltunk, akik jól megértették egymást. Egy alig tizennyolc éves lány bőszen magyaráz egy idősebb férfinak, hogy milyen elveszíteni valakit, majd túlélni.
Persze a két eset csak hasonlított egymásra, mert egy apa elvesztése és egy szerelem elvesztés között elég nagy a különbség. Nagyon szerettem volna segíteni Carlislenak, de kevésnek bizonyultam.
- Szóval, doktorúr, mi a teendő? – Értetlenül nézett rám, mire felemeltem a kezem.
- Hát, csak pihentesd sokat – nem fejezte be a mondatot, és én csak vártam. Kezébe vette az arcom, s azt hittem, hogy megint megnézi a fejem, hogy arra mondjon valamit, de nem ez történt.
Orra súrolta az enyém, de nem akart semmit elsiettetni. Kezemet mellkasára helyeztem és figyeltem, hogyan emelkedik a kezemmel együtt. Aztán kezem lecsúszott a szívére, de az nem dobogott – nagyon megijedtem, de mellkasa mozgása megnyugtatott.
Annyira élőnek tűnt, főleg most. Olyanok voltunk, mint két tinédzser, akiknek ez lesz az első csókjuk – ez részben igaz is volt, mert engem még sose csókoltak meg.
Már éreztem hűvös leheletét ajkamon, amikor a telefonom csörgése kiragadott minket a meghitt pillanatból. Bosszúsan keresetem elő a telefonom, s anélkül, hogy megnéztem volna ki hív csak morcosan beleszóltam a telefonba.
- Mi van?
- Anne… - A férfihangra összerezzentem. Miért keres engem? – Sajnálom, Anne! Én, én azonnal kórházba hoztam. Anne, az édesanyád… itt hagyott bennünket.
Alex szavait alig tudtam felfogni. Nem! Miért kellett nekem eljönnöm ide? Úr isten!
- Mi… mi történt?
- Szívroham.
De legalább nem kellett szenvednie, mint apunak. De miért nem mondhattam utoljára, hogy szeretem? Azt akartam, hogy tudja, s elküldött!
Köszönés nélkül távoztam az irodából, majd az egész épületből. Könnyeimmel küszködve szaladtam végi La Push főútján. Voltak, akik megbámultak, s akadtak olyanok is, akik a kórház felé vették az irányt.
Alice Juliettével a nappaliban ült. Nem szóltam semmit, csak összeszedtem a cuccom – mint egy félőrült szaladtam körbe az egész házban.
- Anne, az Istenért, válaszolhatnál! – Juliette beállt elém, de könnyedén kikerültem. Segítségért Alicere nézett, aki csak maga elé nézett.
- Nagyon sajnálom, Anne! Foglalok neked jegyet a legközelebbi gépre – segített ki Alice. Hálásan biccentettem feléje egyet, majd egy puszival elköszöntem Juliettétől.
Edward kivitt a reptérre, de nem kérdezősködött. Csak egy részvétnyilvánítást mondott. Legközelebb már csak a reptérnél szólaltunk meg.
- Vigyázz magadra!
- Rendben. Edward, elmondanád Carlislenak? Csak úgy elrohantam.
Edward bólintott, majd futva tettem meg az út további részét. A reptéren ébrebb voltam, mint bármikor máskor. Nem gondolkoztam csak cselekedtem. Nem érdekelt semmi más, csak, hogy el tudjak búcsúzni.
Alex már várt rám és rögtön a kórházba vitt. Az orvosok részvétüket nyilvánították, majd megmutatták a leleteket. Hittem nekik, hogy mindent elkövettek, de szokás volt megmutatni az utolsó leleteket.
A CT felvétel ismerős volt, s akkor már senki nem tartott vissza, hogy utat engedjek első könnycseppjeimnek. Anyám láttán már zokogtam.
Senki sem ezt érdemli, de a családommal mégis megtörtént. Újra és újra, mintha el lennénk átkozva.
Utoljára akkor éreztem a gyász keserves érzéseit, amikor tíz évesen felvittem a levest, de már senki nem ette meg. Onnantól kezdve megváltozott az egész életünk, aztán, hogy diagnosztizálták anyánál is a betegséget…
Talán rossz ómennek kellett volna vennem a reggelt, de nem tettem. Bocsánatot akartam kérni anyától, hogy veszekedtünk.
- Bocsánat…

A túlélő - 15. fejezet


15. Álmaim férfija...

Egy ideig nem történt semmi és elkezdtem reménykedni, hogy a szívem nem árul el – fölösleges volt reménykednem. Edward maga elé tette a kezét, de nem szólalt meg.
Idegesítő volt állni és várni, hogy mi fog történni. Alice mellém táncolt és bátorítóan rám mosolygott. Nem akartam megnehezíteni senki dolgát, de ezzel -, hogy Edward mögött állok elrejtve – nem megyünk sokra. Ha most kilépnék, akkor vajon mi történne?
- Apa… - Suttogta megtörten Edward. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, mintha valami olyat hallott volna, amit nehezére esett megérteni.
Isis törte meg a feszült csendet. Hangja vádló volt – még Edward is megijedt tőle.
- Megint azzal a nővel voltál? Hát neked tényleg nem számít a nagymama? – Lépett Carlisle elé és kezét melle előtt összefonta.
Egy kicsit balabbra léptem, hogy lássak valamit. A helyzet komikusnak is tűnhetett volna – a kilencéves gyerektest, szemben egy felnőtt férfiéval – de nem volt az. Én folyamatosan Isist néztem, de amikor felemeltem a fejem elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját.
Tekintetünk összefonódott.
Visszafogott lélegzettel vártam a következményeket. Bíztam Edwardban és tudtam, hogy neki van igaza.
Carlisle arrébb tolta Isis testét és egyenesen Edward elé lépett. Vártam, hogy Edward majd mond valamit, de nem tette, aztán mégiscsak...
- Apa… - Kezdte, de nem fojtatta.
- Hát ennyire nem bíztok bennem? – A hangja is csábított… Látni akartam Őt!
Edward arrébb állt és így szemtől szemben álltunk egymással. Lekaptam a tekintetem, mert nem illett csak úgy megbámulni valakit – még akkor sem, ha az a valaki igen jól néz ki.
- Ki maga? – A dühös hangra felkaptam a fejem.
Az írisze, mint az ónix, s kezét ökölbe zárta. Ijedtemben tettem egy lépést hátra, de követett. Én voltam az áldozat, aki csapdába esett a vadász házában.
A jobb ökle hátrahúzódott, majd minden erőt beleadva a falba csapódott – pontosan egy milliméterre az arcomtól – és egy lyukat hagyott maga után. Azt hittem, hogy a szívem abban a pillanatban ugrik ki a bordáim fogságából.
- Ki maga? – Ugyanazt a kérdést tette fel, de mielőtt a másik keze is a falba csapódhatott volna válaszoltam.
- Anne Platt… Én nem akartam felfordulástokozni… elmegyek, csak ne… ne bántson! – Hadartam el mindent egy szuszra, ami csak abban a pillanatban eszembe jutott.
Nem tagadom, halálra rémültem és legszívesebben elszaladtam volna, de nem éreztem a lábaim. Reszketve fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.
Edward elkapott mielőtt a sokktól elájultam volna. Magamban már eldöntöttem, hogy amint elég erősnek érzem magam, elrohanok. Carlisle a sarokban állt és gyanúsan méregetett.
Edward túl gyorsan beszélt a testvéréhez, de láttam, hogy Alice sértődötten nézett bátyjára. A mostaniak szerint én voltam az illúzió romboló, amiért mégsem jött össze a ,,szerezzünk új felséget az apánknak-project”.
Mindig is tudtam, hogy ezek nem a saját érzéseim, hanem Esme-é, amikor az álmaimban ,,benne voltam”.
- Én megmondtam, de Ti nem hittetek nekem! Hazaviszlek Anne – nézett rám szelíd szemekkel Edward, pedig azt hittem, hogy rám is haragszik.
Autóval mentünk – Edward indoka az volt, hogy Carlisle nem tudja hol vendégeskedem és ha autóval megyünk akkor gyorsabban ott lehetünk, és becsaphatjuk Őt.
- Most aggódom – mondtam és Edwardra néztem. – Figyelnél Carlisle-ra? Nem szeretném, ha valami butaságot csinálna.
- Alice bevetette az aduászt – ezt nem kérdésnek szánta, de bólintottam. – Tényleg el akar menni, de csak miután ,,az ikreknek nincs szükségük rá”. Alice figyeli a jövőjét, megakadályozzuk, ha valamire készülne.
- Edward, én… Mindegy! Majd még találkozunk? – Szálltam ki az autóból.
- Nem tudom, de remélem.
Fáradtan dőltem le a kanapéra és vártam. Nem tudom, hogy mire, de talán a csodára. A csodára, ami azt jelenti, hogy… átugrom egy olyan időbe, amikor minden boldog.
- Kérsz valamit enni? – Juliette jött át a nappaliba. Nemet intettem, s mégis egy tálcával tért vissza a kezében.
Nem éppen szokásos ebédet kaptam. Egy jó nagy csokis muffin helyezkedett el a tálca közepén.
- Egy nagy adag boldogsághormon. Elmeséled mi történt? – Ült le mellém a kanapéra.
- Azt hiszem, nem mindenki kedvel Cullenéknél. És lehet, hogy a fal kipótlását nekem kéne kifizetnem. Elkerülöm őket, amennyire csak lehet.
- Hát, Cullenék igazán… tehetősek. Nem fogják a szemedre hányni, hogy nem fizetted ki a falat. És szerintem nem is te vertél bele egy akkorát, hogy az történjen vele.
- De miattam történt és ez éppen eléggé megbolygatta a lelkiismeretem. 
- Aludd ki magadból ezeket a dolgokat.
Aznap este tényleg boldogat álmodtam, és azzal is tisztában voltam valamennyire, hogy kinek a szemszögéből nézem a dolgokat.

Szerencsére, nem volt se túl hideg, se túl meleg, így a túrázás része a dolognak kevésbé volt megterhelő, mint vártam. Alice vidáman énekelgetett, és körülöttünk ugrándozott, mint egy kis őzike. Néha elkapta Jasper szabad kezét, és megpördült, majd újra messzebbre táncikált. Esme, fogalmam sincs, hogy nem botlott meg semmiben, mert le sem vette egész úton a szemét az öcsémről. Carlisle mosolyogva sétált mellette.

***

Esme vidám nevetése vonta el róluk a figyelmemet. Hosszú, fehér mutatóujjával újra és újra végigsimított a kisöcsém apró orrán és száján, mire Edward csücsöríteni kezdett, várva a megszokott táplálékot. Még mindig furcsa volt, hogy ami számomra természetes reakciónak tűnt, azt ők ennyire élvezik. Carlisle csillogó szemekkel pillantott a feleségére, aztán magához vonta, és egy lágy csókot nyomott az ajkaira. Olyan szépek voltak így együtt – mint egy boldog, tökéletes házaspár és a gyermekük valamelyik kedves, családi filmsorozatból.

***

Furcsa érzés volt Esme közelében lenni. Megnyugtató. Mindig tudta, hogy mit kell mondania, vagy hogy mikor kell hallgatnia ahhoz, hogy az ember jól érezze magát mellette. És valahányszor elmosolyodott, a belőle áradó szeretet felmelegítette a körülötte lévőket. Látszott rajta, hogy boldog – csak néha vettem észre némi szomorú csillogást a szemeiben, ha az öcsém közelében volt. Nem tudtam elképzelni abban a másik, boldogtalan életben, ahol nem ragyogott ilyen gyönyörű mosoly az arcán.

***

Összerezzentem, és ösztönösen lehunytam a szemeimet. Mikor mégis oldalra néztem, egy hatalmas lyuk tátongott a falban. – Hogy szerethetnél valakit, aki egy simogatással megölhet? – a hangja megint dühvel teli volt.

Riadtan kapkodtam a levegőt. Ha a falbetörés valamiféle udvarlási szokás Cullenéknél, akkor tényleg csak erős idegzetűek merészkedhetnek a közelükbe. Nem mintha a másságuk miatt elkerülték volna az emberek őket – a házakból kilépő férfiak idegesen néztek a Volvo felé, amiben Edward hozott Juliette-hez -, de ösztönösen érezhették a fenyegetést. Én is éreztem legelőször…
Megpróbáltam rendszerezni az álmokat, de sehogy se jöttem rá, hogy hogyan kapcsolódik egymáshoz egy boldog család képe és egy falbetörés. Aztán rájöttem… hiszen mindkettő a szerelemről szólt.
Viszont arra is ráébredtem, hogy nem vagyok szerelmes. Csak egy tinédzser zavaros érzései. És egy felnőtt férfi fájdalmas, zavaros érzései.
Nem voltam benne biztos, hogy én nem veszítettem volna el az ép elmémet, ha egy lánnyal találom szembe magam, aki a volt feleségem hasonmása.
A telefonom órája szerint hajnali három volt. Megpróbáltam visszaaludni, nem sok sikerrel. Az sem sokat segített, hogy hallottam, mint művelnek odafent.
Nem akartam megzavarni semmit, de pokolian szomjas lettem. Felkeltem és lábujjhegyen átsétáltam a konyhába. Töltöttem magamnak egy pohár hideg vizet. Lassan kortyolgattam belőle néhányat, aztán visszafeküdtem a kanapéra.
A tévéről levettem a hangot és csak a jeleneteket néztem. Pont egy romantikus filmbe botlottam bele, de nem kapcsoltam el. Jó volt látni, hogy mennyit bénáznak, míg végre kimerik mondani egymásnak azt a bizonyos szót.
A férfi minden gesztusából áradt, hogy nagyon szereti és tiszteli a nőt. A nőből áradt a szeretet, de valamiért úgy érezte, hogy nem lehetnek egy pár.
Észre se vettem, hogy a Nap már felkelt, csak amikor Daniel elment. Eleinte nem értettem, hogy Daniel hova megy kora reggel, de Juliette elmagyarázta, hogy az öccse és az anyja is itt él.
Hallottam a konyhából a jellegzetes hangokat, de még nem keltem fel. Juliette most biztosan fel van dobva és ezt a világért le nem törném.
Óvatosan lépkedtem mögé, majd egy határozott mozdulattal rátettem a vállaira a kezem. Sikítva ugrott fel, s a kezében tartott forró nedű a kezemen landolt.
- Úr Isten! Sajnálom! – Juliette leültetett az egyik székre és a kezemre helyezett egy zacskó lefagyasztott zöldborsót.
- Nem a te hibád. Hülye ötlet volt megijeszteni – vettem le egy kicsit a hideget a kezemről. Nem volt súlyos, csak első fokú égési sérülés.
- De mégiscsak én öntöttem le a kezed… Nagyon fáj?
- Csak egy kicsit zsibbad, de nem vészes. Viszont felmennék és letusolnék, ha nem nagy gond. Aztán elmehetnénk sétálni és nekem pasit fogni – kacsintottam Juliettére, aki vette a célzást.
- Csak nyugodtan.
A bőröndömből előkerestem egy jobban kivágott felsőt és egy kissé jobban simuló sztrecs nadrágot. Nem tudom, hogy honnan jött ez az ötlet, de nem szoktam így öltözni.
A víz kellemesen simogatta a testem és az időérzékem is teljesen elveszett. Nem szívesen gondoltam Carlislera vagy Cullenékre. Persze voltak olyanok, akiket nagyon megkedveltem – idetartozik Isabella, Alice és Isis, és természetesen Edy baba.

Edy az asztalnál ült és tanult. Már másodikos volt, s egyszerűen tökéletes. Ha tehette tanult – ezért néhányan kicsúfolták, de aztán minden helyre jött. Carlisle bement az iskolába és beszélt az igazgatóval.
Kopogtam a nyitott ajtón. Mosolyogva fordult hátra, majd felállt és kihúzta a széket.
- Ha apa ezt megtudja – somolygott rám cinkosan.
- Mindent megtudtál csinálni? – Az asztalon éppen egy matematika füzet volt kinyitva, s a lapokon látszott már, hogy a sok radírozás megviselte.
- Hát… a szorzásokat nem igazán.
- Leül…? – Edy még csak azt sem engedte, hogy befejezzem a mondatot már közbe is vágott.
- Állva maradok!
Nem kellett sokáig magyaráznom, hogy miért nyolc a végeredménye a négyszer kettőnek – Edy mindig hatot írt, mert összeadta őket.
Carlisle „adott” olvasnivalókat, amiket teljesen átszellemülve olvastam. Persze nem engedte volna, hogy olyan rémisztő dolgokat olvassak, csak a dolgozószobájában az asztalon hagyta őket.
Egyáltalán nem éreztem változást, csak még több mindent megtudtam és a sok tudástól megijedtem, hogy valami nincs rendben…

A hidegvíz meglepetésként ért és amilyen gyorsan csak tudtam elzártam a csapot. Elhasználtam az összes meleg vizet…
Úgy látszik, hogy a korai kelésem miatt az álmok már ébren is ,,letámadnak”. Bár egyáltalán nem bántam ezt az álmot, olyan kedves volt. Edy baba a szívemhez nőt.
Megtörülköztem és felvettem a kiválasztott ruhákat. A tükörbe megszemlélve majdnem választottam egy másik összeállítást.
Új környezet, új emberek… Attól, mert régen eltaszítottam magamtól az embereket most nem kell ennek történnie. Kihevertem az eseményeket és már nem zavar, ha egy férfi hozzám ér. Semmi nem állhat az utamba, hacsak azt nem én magam állítom fel.
De, ha jobban belegondoltam akkor rájöttem, hogy nem biztos, hogy készen állnék egy testi kapcsolatra – sokkal inkább egy lelki kapcsolatra lett volna szükségem. De persze az álmaim férfija nem termett minden fán.
Kedves, megértő és oltalmazó – ezek a főbb szempontok. Aztán, ha van humora az már csak egy plusz pont.
Anya régebben azt mondta, hogy olyan férfit kell választani, akivel hasonló hullámhosszon vagyok, és, aki mondjuk felsőbb egyetemet végzett – köztudott, hogy a férfiak nem szeretik, ha a nő az okosabb.
Szerettem volna megismerni az igazi lelki kapcsolatot, de semmiképp egy mással. Az olyan, mintha egy állat egy emberrel akarna házasságot kötni – lehetetlen.