A túlélő - 10. fejezet

 Ez a rész Spirit Bliss - A jelen boldogsága 34. és 35. fejezete. Egy kicsit átírva.

 10. HALÁL

Úgy éreztem, hogy valahol vihar készülődik – a fejem majd’ szétrobbant egész nap. Azt hittem, hogy az álmok megint elkerülnek majd – tévedtem.

Amint lehunytam a szemem láttam magam előtt a fákat…

Végignézni a családomon, tudva, hogy valami veszélyesre készülünk – valami olyanra, ami akár rosszul is elsülhet… Magamra kellett erőltetnem a nyugalmat – Edward elől nem tudtam elrejteni semmit, de azért megpróbáltam megnyugtatni.

Magamhoz akartam ölelni Carlislet, s csókolni, hogy tudja: nem lesz semmi bajunk, mindenki épségben hazautazik. Ha feleannyira hittem volna magamban…

Szorosan Carlisle mellett mentem – leszegett fejjel, nem akartam arra gondolni, hogy mire készülünk. A városban kezdett egy kicsit feszülté válni a hangulat – ez csak erősödött, amikor két vámpír jött elénk. Carlisle már ismerte Őket.

- Demetri, Felix! – biccentett egyet-egyet, majd elindult a két vámpírférfi után.

A hosszú folyósón végighaladva Edyre gondoltam – arra amikor a babajkak mohón kaptak a cumi után, majd nyammogva magába szívta az ételt.

A trónterem hatalmas volt, s a falakat régi olasz írások díszítették. Carlislera pillantottam, aki körülnézve végigmérte az összes vámpírt – láttam, hogy felismer közülük néhányat.

- Üdvözöllek, barátom! – kezdte Aro, de nem állt fel a trónjáról. - Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat – akaratlanul is feltűnt a fenyegetés a hangjában.

- Aro! – Carlisle aprót hajtott a fején. – Természetesen, én is örülök a viszontlátásnak, de valójában, én kértem penitenciát, nem te hívtál meg – javította ki férjem Arót.

- Persze, persze, de mit is számít ez. A lényeg, hogy itt vagy. Vagyis… vagytok. Bemutatnád, kérlek, a barátaidat? – Mutatott körbe, majd felállt és közelebb sétált hozzánk.

Carlisle alig láthatóan megremegett – tudta, hogyha Aro megérintené, akkor mindennek vége lenne… Russel halkan morogni kezdett, s Aro inkább megállt.

- Nem a barátaim. A családom – korrigálta újból Carlisle Arót. – Ő itt Esme, a feleségem. Rosalie, a lányom és Russel, a családunk új tagja – ferdítette el az igazságot egy kicsit. – De gondolom, hallomásból mindannyiukat ismered már – utalt Carlisle a kémkedésekre, de Aro nem vette fel a kesztyűt. – Mint láthatod, Russelt átváltoztattuk, minden rendben van. A családja úgy tudja, megszökött otthonról. Kaptak búcsúlevelet, és Russel elég nehéz természetű tinédzser volt ahhoz, hogy hihető is legyen a történet. Nem szegtünk szabályokat.

- Igen, igen, nagyon elégedett vagyok – hümmögött Aro. – De nem teljesen. Elég aggasztó híreket kaptam felőletek.

- Aggasztó híreket, nocsak? – Carlisle hangja a kívülállók számára szórakozottnak tűnhetett, de mi jól tudtuk, hogy legalább annyira feszült, mint mi voltunk.

- Igen, barátom, úgy bizony. Éppen ezekről a hírekről beszélgettünk a többiekkel, de úgy gondoltam, az lenne igazságos, ha titeket is meghallgatnánk…

- Hallhatnám, hogy milyen hírekről van szó? – érdeklődött Carlisle.

- Természetesen. Először is, hogy farkasokkal barátkoztok… – kezdte Aro a felsorolást. – Mi okotok lehet egy másik, természetfeletti, erős fajjal összefogni? – utalt az árulás gondolatára, de nem merte még kimondani. Valószínűleg, hatásosabbnak gondolta a kis színjátékát, ha szép apránként csepegteti a többieknek a hazugságait, mintha egyszerre zúdítja a nyakukba bizonyíték nélkül.

- Vádolsz minket valamivel, Aro? – érdeklődött Carlisle.

- Egyelőre nem, barátom. Csak szeretnénk mind tisztán látni.

Válaszolnál a kérdésemre?

 - Egyszerűen csak békét kötöttünk velük. Hagyják, hogy a területükön éljünk, amíg nem bántunk senkit. Ennyi.

- Ennyi lenne? – A vámpír hangja jókedvűnek hangzott. – Akkor lenne pár kérdésem… Miért pont ott telepedtetek le, mikor olyan helyen is megtehettétek volna, ahol nincsenek farkasok?

- Mikor először Forks mellé költöztünk, fogalmunk sem volt róla, hogy farkasok élnek ott. És mire rádöbbentünk, már megszerettük a helyet.

- És másodszorra meg harmadszorra? Miért mentetek vissza oda újra és újra? – követelte a választ a szőke hajú vámpír, aki Caius lehetett.

- Jogos a kérdés. Ha tudtátok, ellenség él azon a területen, miért nem választottatok más várost? – ismét Aro vette át a szót.

- Mit éreznél, ha el kéne hagynod Volterrát? Nem akarnál visszatérni az otthonodba, amikor csak lehetőséged van rá? Persze, lehet, hogy te nem is érted, mit jelent az otthon szó. – Carlisle hangja egyáltalán nem tűnt lenézőnek, inkább tényként könyvelte el, hogy Arónak nincsenek erről tapasztalatai. – Inkább valahogy másképp kéne elmagyaráznom... Hol találnál még egy ilyen jó rejtekhelyet az emberek elől? Vagy ilyen hatalmas, díszes tróntermet? A praktikus és szép része biztosan hiányozna, nem igaz? – fogta meg egy másik oldalát a dolognak.

- Szóval, kötődtök a helyhez, ezért szövetséget kötöttetek a farkasokkal, hogy időnként eltölthessetek ott némi időt – foglalta össze a lényeget Aro. – Akkor már csak azt nem értem, hogy puszta szövetségből miért vett feleségül a fiad egy farkast? Csak nem volt benne az egyezségben az is, hogy el is kell hálnia valakinek? – vált kissé gúnyossá a hangja.

- Szerelem. Ez volt az ok, amiért Edward, a fiam nőül vette Isabellát, az egyik farkast. Egyszerű és prózai, mégis csodálatos ok, nem gondolod? – érdeklődött Carlisle. Ha nem tudtam volna, hogy életek múlnak ezen a beszélgetésen, egyszerű, teázás melletti, baráti csevelynek hittem volna.

- Szerelem, ez tényleg csodás! – Aro összecsapta a tenyerét, mindenki összerezzent. – És milyen romantikus… Mint egy Rómeó és Júlia történet, ahol a két ellenséges család egy-egy tagja egymásba szeret. Halálosan… – Az utolsó szótól végigfutott a hideg a gerincem mentén. Annyira kétértelműen hangzott, mintha csak fenyegetésnek szánták volna beszélgetés-köpenybe rejtve.

- Van esetleg még valami, amire magyarázatot szeretnél?

- Csak még egy apróság… – Aro hangja vontatottá vált. – Mi vett rá arra, hogy egy új faj létrehozásával kísérletezz?

A teremben mindenki felhördült – valószínűleg nem beszéltek nekik Isiről és Edanről.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Aro! – lett feszültebb Carlisle, a gondolat, hogy az unokáiról ilyen tárgyasított hangon beszélnek, bántotta, ahogy engem is.

- Szerintem, nagyon is tudod! – Caius stílusa teljesen más volt, mint a társáé, a méreggel átitatott szavak a szájából most már igazi vádként hangzottak el. – Új fajt hoztatok létre, te és a családod. Farkas és vámpír keverékeket. Egy fiút és egy lányt, akik ki tudja, milyen erővel rendelkeznek, mennyire tudják szabályozni magukat, mi lesz belőlük az idő múlásával, és mekkora veszélyt és fenyegetést jelentenek mindannyiunkra nézve!

- Az unokáimat, Isist és Edant Isten, a Természet, egy Felsőbb Erő – vagy nevezzük bárhogyan – alkotta. Edward és Isabella szerelmének a gyümölcsei, mesterséges rásegítés nélkül születtek erre a világra. Az egyetlen, amivel vádolhatsz minket, hogy nem öltünk meg két csecsemőt – közölte fojtott hangon Carlisle.

- Lehet… De tudja ezt valaki bizonyítani? – vádolta hazugsággal Carlisle-t Aro, miután pár perce még a barátjaként szólította meg. Nem értettem, hogy Carlisle, hogy bírta ki – Isis és Edan maguk voltak az angyalok…

- Az unokáim nem veszélyesek egyáltalán! Uralják a szomjúságukat és eszükben sincs sem embernek, sem más lénynek ártani.

- Hogy lehetnénk biztosak abban, hogy ez később sem fog változni? Még sosem léteztek ilyen lények ezen a világon, nincs előttünk példa. Vagy talán, ki mered jelenteni teljes bizonyossággal, hogy az idő múlásával nem őrülhetnek bele a vérszomjuk elfojtásába, és nem kezdhetnek el tombolni? Meg mersz esküdni rá, hogy nem lesznek fizikailag sokkal erősebbek, mint mi, és ha az őrület eluralkodna rajtuk, meg tudjuk majd állítani őket? – sorolta a kérdéseket Aro.

- Azt sem tudhatod előre, hogy nem születik-e erre a világra egy egyszerű ember, aki egy szép napon feltalál majd valamit, amivel kiirthat minket. Mégsem gondolod úgy, hogy le kell mészárolni az egész emberiséget, hátha később majd a végünket okozza valamelyikük.

- Valamiért úgy érzem, nagyobb az esély arra, hogy egy új, erős faj kerekedik fölénk, mint hogy egy ember – ejtette ki gúnnyal a szót Caius. – rájön, milyen módon öljön meg minket.

- Alábecsülöd az embereket, Caius, mint mindig. – Carlisle tisztelete az emberek iránt tagadhatatlan volt és ez a vámpírokkal sem volt másként.

- Lehet, hogy így van – szólalt meg ismét Aro. – De véleményem szerint, mind inkább egy valós, már létező veszélytől tartunk, mint egy lehetséges, de cseppet sem valószínű jövőképtől. Éppen ezért tennünk kell valamit mindenképpen. Ebben azt hiszem, mind egyetértünk.

Tenni? Mire gondolsz? – kérdezte Carlisle, bár mindannyian tudtuk, hogy mit jelent. A kezeim ökölbe szorultak, legszívesebben letéptem volna a fejét.

- Megelőzésképpen végeznünk kell a fenyegetés forrásaival – mondta ki Aro az unokáinkra a halálos ítéletet.

- Vagyis azt várod tőlem, hogy öljem meg az unokáimat? – Carlisle hangja megremegett a mondat végén.

Hátrapillantottam, s láttam, hogy Russel Giannára néz – a nő mindenre emlékezett. Elkezdődött tehát teljesen… Most már csak a szerencsékben bízhatunk, hogy a Jasper által vezetett csapat könnyedén átjut az őrökön…

- Ez is egy lehetséges megoldás. Vagy át is adhatjátok őket nekünk, hogy mi felügyelhessük a növekedésüket, és ha úgy látjuk, gond van, magunk végezhessünk velük – felelte könnyedén Aro.

- Azt hiszem, egyik sem elfogadható lehetőség számunkra – felelte Carlisle, aztán sokáig csend volt, amit nem tudtam mire vélni.

- Tudtam, hogy nem bízhatok bennetek! – Aro dühösen felcsattanó hangjára összerezzentem. – Most kaptam a hírt, hogy megtámadtak minket. A családod tagjai és néhány korcs. Látjátok, hogy nem tévedtem? – kérdezte a tömegtől.

Carlisle próbálta meggyőzni Arót, de az nem hallgatott rá. Elküldött néhány őrt, de látszólag a legerősebbeket maga mellett tartotta.

- Alec, talán jobb lenne utánanézni a látogatóinknak! – Aro szavai hideg fuvallatként söpörtek végig közöttünk, Carlisle elmondásaiból Alec-nek veszélyes képessége van.

Carlisle ígérte Arónak, hogy leállítja a többieket, azt is mondta, hogy tudja nincs semmi esélyünk.

- Nem bízom benned, Carlisle! Alec, Jane! Nézzétek meg, mi folyik kint! – parancsolta Aro.

Amint az ajtót betörte Jasper Carlisle, Rosalie, Russle és Én körbeálltuk Giannát, aki nagyon koncentrált.

- Elfogni őket! – kiáltotta dühösen, mire a mozogni tudó testőrök nagy része támadásba lendült. Egyikük Jasper és Alec közé ugrott eltérítve a támadást, de fogalmam sem volt, mi lett a harc végkimenetele…

Próbáltam mindenkit szemmel tartani. Túl nagy volt a felfordulás, és minden másodpercek alatt történt. Az erőviszonyok a Volturinak kedveznek, bár a testőrségnek csak a háromnegyede vette fel a harcot. Aro úgy gondolhatta, hogy így is biztos a győzelem, és a maradék Volturi harcossal inkább magát, a társait és a feleségeiket védte.

Falat képeztetett maguk előtt a saját embereiből, nehogy valaki a közelükbe juthasson. Ez a fajta elvakult önfeláldozás egyszerre volt ijesztő és bátor. A szemtanúnak hozott vámpírok közül volt, aki sietve távozott, míg mások a fal mellé húzódva csak figyelték a történéseket, de olyanok is akadtak, akik beszálltak a harcba a Volturi oldalán.

Jonathan rávetette magát egy megmerevedett vámpírra, akinek fogalmam sem volt a kilétéről. A fogai belemartak a márványnyakba, aztán hirtelen a márványkar előrelendült, s eltalálta az oldalát. A rá támadó vámpír felé kapott, akinek bár nem volt képessége, elég erősnek tűnt.

Feszülten figyeltem, hogyha kell tudjak segíteni, de Nate végül diadalmasan elhajította a vámpírfejet.

A mozdulat, amellyel Jasper letépte Alec fejét, mindannyiunkból megkönnyebbült sóhajt csalt elő, de amint Nate felé pillantottam minden megkönnyebbülésem tova szállt,  hangos nyüszítés hagyta el a száját, amikor letépte Jane fejét, de közben ő is padlóra került. Annyira családomnak éreztem a farkasokat is, hogy nem bírtam volna elviselni, hogy valami bajuk essen.

Carlisle Jonathan mellé térdelt, s elkezdte megvizsgálni. Aztán magához hívott, s elmagyarázta, hogy nekem ki kell vinnem Nate-et – tudtam, hogy ezzel is csak meg akar védeni, de engedelmeskedtem neki.

Karomba vettem Nate testét olyan gyengéden, amennyire csak tudtam, s elindultam kifelé.

- Ha most megadjátok magatokat, még megbocsátok nektek. – Aro magabiztosnak hangzott, de amit mondott, az biztosított róla, hogy a korábbi fölényessége már elszállt a trónterme közepén égő máglya füstjével együtt. Az erős képességgel bíró emberei mind halottak voltak, és bár a létszámfölény még mindig nekik kedvezett, tisztában volt vele, hogy ez semmit sem jelent.

- Inkább fordítva, Aro. Add meg te magad, és békében távozhatsz. Igaz, hogy a hatalmad nélkül, de legalább épségben. – Carlisle jól csinálja. A válasza még jobban elbizonytalanította Arót.

- Ez igazán mókás… - az ideglelő nevetésre visszafordultam. – Tudod, hogy többségben vagyunk.

- Néha az erőt legyőzi az ész. – Láttam magam előtt Carlisle bölcs, nyugodt mosolyát.

- Lehet. Lehet, hogy győznétek. – Aro helyeslésére mind meglepetten néztünk össze, nem tudtuk, hogy mire készül. – De mi lesz később? Mi lesz, ha a társadalmunk megtudja, megszegtetek minden létező szabályt kockáztatva a világunk sorsát? Mind tudjuk, hogy szükség van a Volturi irányítására és védelmére.

- Elismerem, szükség van irányításra és védelemre. De nem egy olyan vezetőtől, aki ezt terrorral és átveréssel viszi véghez, hogy megtartsa és növelje a hatalmát.

- Te beszélsz terrorról, aki a barátomnak nevezte magát, aztán betört az otthonomba és megölte a legjobb embereimet? Carlisle, ez elég képmutató vád, nem gondolod? – Aro a „támadás a legjobb védekezés” elvet követte, hogy meggyőzze a jelenlévőket az igazáról, és egyelőre úgy tűnt, hogy egész jól csinálja. Kívülállóként én is hittem volna neki, hiszen mi voltunk azok, akik látszólag elsőként támadtak. Arról másoknak fogalmuk sem lehetett, hogy ha nem tesszük, az számunkra egyenlő a biztos halállal. – Én mindent azért teszek, hogy védjem a fajtánkat. Szükség van törvényekre és arra is, hogy kemény kézzel tartassuk be őket, különben kitör a káosz és mind elveszünk.

- És aki nem szegi meg őket? – érdeklődött Carlisle. Aro egy másodpercig sem fontolgatta a válaszát, azonnal rávágta, amit a jelenlévők hallani akartak.

- Azzal természetesen a Volturinak semmi dolga.

- Szóval nem öltél olyat közülünk, aki betartotta a szabályokat, igaz?

- Én és Marcus minden kivégzésnél jelen voltunk, ahogyan jó pár szemtanú is. Bizonyíthatjuk, hogy a vádjaid hamisak – szólt bele a vitába most először Caius. A hangja dühös és ideges volt, érezni lehetett rajta, hogy legszívesebben azonnal darabokra tépne mindannyiunkat. – De te… Mivel magyarázod ezt az összeesküvést, ha nem azzal, hogy nem csak a vérre, hanem a hatalomra is szomjazol? – kérdezte éles hangon.

- Nekem nem kell a hatalmatok, csak békében szeretnék élni a családommal. Ezt viszont nem tehetem, amíg Aro azon ügyködik, hogy végezzen velünk. Mert ő mindenkit félreállít, aki az útjában áll. Akár a saját húgát is, nem igaz, Aro?

- Hogy mit mondtál? – Most először szólalt meg Marcus is.

- Nemrégiben megtudtunk egy titkot, amelyet már hosszú évszázadok óta rejteget a társad. Sajnálom, hogy nekem kell felnyitnom a szemedet… – Carlisle hangja tényleg együttérzőnek tűnt.

Carlisle, gondold meg, mivel vádaskodsz… – fenyegetőzött Aro, de hiába.

- Te és a feleséged, Didyme, el akartátok hagyni a Volturit, de Arónak szüksége volt rád. Tudta, hogy csak egy módon tarthat maga mellett. Ha végez a testvérével. Ő ölte meg a társadat. – A lélegzetem elakadt a hallottaktól. Aro tényleg odáig ment volna a hatalomért, hogy meggyilkolja a saját vérét? Ez sokkolóbb volt, mint amire számítottam, bár fogalmam sem volt róla, hogyan akarja Carlisle ezt bebizonyítani.

- Ugyan, Marcus, testvérem, ne is foglalkozz vele. Próbál viszályt szítani, és össze-vissza beszél – nevetett fel Aro. – De ez nálunk nem fog működni. Marcus pontosan tudja, hogy mennyire szerettem a testvéremet. – Ez igaz volt. Bárki más fülébe bele lehetett volna ültetni a kétely apró bogarát, de Marcusról Alice azt mesélte, hogy érzékeli az emberek közötti kapcsolatokat. Ha Aro nem szerette volna a testvérét, arról biztosan tudott volna.

- Igen, ez így van. De a hatalmat még nála is jobban szeretted. – Vladimir is megszólalt, s kezdett egyre feszültebbé válni a helyet. - A te dolgod, hogy eldöntsd, hiszel-e nekünk, én megtettem a dolgomat, elmondtam az igazat – nézett Marcusra.

- Nevetséges, hogy egyáltalán úgy gondoltátok, érdemes ezzel próbálkoznotok – szólalt meg Aro. – Egyetlen dolog volt igaz a történetetekből, hogy szánalmasak vagytok. Még mindig. Marcus sosem hinne el egy ilyen képtelen és arcátlan hazugságot, nem igaz, testvérem? – A kérdés válasz nélkül maradt. – Marcus… Csak nem hiszel ezeknek? – emelkedett meg hitetlenkedve Aro hangszíne.

- Tudom, hogy szeretted Didymét. – Mikor Marcus végre megszólalt, a hangja halk volt.

- Persze, testvérem, persze, hogy szerettem. Ő volt az egyetlen húgom – helyeselt nyugodtabb hangon Aro.

- Azt is tudom, hogy szereted a hatalmat.

- Mire akarsz kilyukadni, Marcus?

- Hogy nem tudom, melyiket szeretted jobban. – Ahogy Marcust hallgattam, rádöbbentem valamire. Arót elvakította a hatalomvágy, Caiusban pedig valamiféle folyton fortyogó haragot éreztem. Marcus velük szemben maga volt a bölcs csendesség.

- Marcus… – nyögött fel Aro hitetlenkedve. – Az nem lehet, hogy hiszel nekik. Ugye, nem?

- Nem tudom. Egy részem nem akarja elhinni, hogy képes voltál elvenni tőlem a nőt, aki a létezésem középpontja volt. Egy másik részem viszont… képtelen lenne melletted maradni ebben a bizonytalan tudatban. Sosem fog kiderülni az igazság, nem igaz? – Marcus hangjába olyan mély fájdalom vegyült, hogy összeszorult a torkom. – Hogy állhatnék melletted úgy, hogy közben az jár a fejemben, vajon tényleg megtetted-e… Vajon, képes voltál-e végignézni, ahogy Didyme könyörög neked az életéért vagy el tudtad-e venni orvul úgy az életét másodszorra is, hogy ő semmit sem sejtett?

- Esküszöm, hogy… – kezdett volna bele Aro a hamis eskübe.

- Ne! Nem harcolok ellened, de nem harcolok melletted sem – jelentette ki Marcus.

- Ennyi volt, Aro. Lásd be, és spóroljuk meg az embereid életét, kérlek. – Carlisle hangja csak egy kissé feszült volt.

- Talán, mégsem… – Aro ismét vidámnak hangzott. – Felix, hozd be az újdonsült vendégünket! Ha jól tudom, ő a másik lányod, Alice. Nos… Alice… Nézzük, hogy mennyire szeret téged a családod…

- Ereszd el őt, különben megbánod! – Jasper hangja kemény volt a gyilkos indulattól.

- Teljes megadást kérek az életéért cserébe – mondta el az ajánlatát Aro.

- Ne! Ne tegyétek! – Alice hangja könyörgő volt. – Így is, úgy is megöl mindannyiunkat. Végezzetek vele! Bosszuljatok meg és végezzetek vele! – kiáltotta, aztán síri csend lett.

El kellett volna már mennem, de nem tudtam a lábaimat rávenni, hogy itt hagyjam Carlislet. Inkább haltam volna meg helyette Én, de Ő olyan jó… Nem ezt érdemli!

Carlisle könyörgött Arónak, aztán csata hangja…

Carlisle nem láthatta, hogy Én nem jutottam messzebbre…, s Aro észrevett. Eldöntöttem, hogy nem hagyom magam – ha kell megölöm Arót!

Egy ütéstől Jonathan teste kiesett a kezemből, de Én talpra szökkentem és elkezdtem harcolni Aróval. Egy ideig azt hittem, hogy győzhetek – ebben reménykedtem…

 Aztán Aro megfogta a fejem és egy hosszú, mély nézés után letépte azt.

- Tudtam, hogy a saját életem árán, de megvédhettem Alicet, a lányomat. A család mindig is fontos volt nekem! – nézett rám Esme.

- De… te… az előbb… - próbáltam meg kinyögni egy értelmes mondatott, de nem igazán sikerült.

Már akkor is értetlen arcot vágtam, amikor először álmodtam meg a halálát, de így…

- Meghaltam… Arra azért kíváncsi lennék, hogy Te ki vagy – nézett rám kedvesen. Semmit sem sejtett, vagy… Mielőtt válaszolhattam a mosolygó arc elkomorult. – A halál fájdalmas, s nehéz rajta túltenni magunkat.

- De nem lehetetlen – motyogtam magam elé.

- Hát… Ha van, aki pótolja a dolgokat, akkor… - Felültem, hogy kényelmesebben el tudjunk helyezkedni. Esme olyan volt, mint a képeken. – Edwardot tekintettem először a fiamnak, Ő elfeledtette velem a kisfiam halálát. Tudod…

- Tudom! – szakítottam félbe, mielőtt bármit is mondhatott volna.

Bár elfelejteni nem lehet ezeket, de túlélni…

- Tudod, hogy volt egy fiam, vagy azt, hogy milyen túlélni?

- Is-is. Nagyon nehéz túllépni egy haláleseten, főleg, ha az valaki közeli rokon. És tudom, hogy volt egy fiad.

- Valóban… De te mégis honnan tudsz ilyeneket?

- A nagymamám, már apu felől, képes volt álmában belemenni másokba, és ezt én is örököltem. Az… első álmom is veled volt, amikor megtaláltam apu egyik eldugott újságcikkét. Egy nőről szólt, aki leugrott egy szikláról…

- Oh… Nagyon fájt?

- Amikor valaki mássá tett, az igen. Én nem akarok más lenni, ha ennyire fájdalmas. Viszont apa elmesélte, hogy mi… mi történt.

- Mármint velem?

- Igen… Neki az apukája mondta el, a nagypapám. Nagyon sajnálom! – ült ki őszinte bocsánatkérés az arcomra.

- Ugyan… De mesélj nekem az apukádról! Biztos Ő alszik a szomszéd szobában, anyukáddal! – Tekintete elhomályosult.

- Csak anya. Apa meghalt, amikor tízéves voltam. Undok dolog a rák, főleg, ha az ember valami ,,csoda” folytán örökli.

- Szerencse, hogy az édesanyád itt van veled! – Nem tudtam, hogy mennyi fájdalmat képes elviselni, tekintve, hogy pár perce meghalt.

- Anyukám is rákos… Khm… De nemsokára leérettségizem, és akkor majd vigyázhatok rá! Aztán nem költözöm el innen, ahogy anyu szeretné. Egyszerűen nem menne! Itt élt az apám, a nagyapám és még a dédmamám is.

- A dédmamád? Akkor ez egy családi ház? Pedig egy pillanatra azt hittem, hogy a volt otthonomban vagyok…

- Mert ott is vagy! Az én dédmamám Esme Anne Platt Evenson és álmaimból kiszűrve most már Cullen.

- Hogy mit mondasz? – Ült ki az arcára teljes értetlenség. Én is így reagáltam volna, ha megtudom, hogy van egy dédunokám. – Az egyetlen gyermekem meghalt a születése után!

- Nem… Charles Evenson lefizette az orvosokat. Aztán megölték és a nagypapám visszakerült ide… Apa azt mondta, hogyha egyszer találkozom veled, akkor ne mondjam el ezt, mert akkor fájdalmat okozok neked, de… Az előbb fejeztek le és nem igazán értem a dolgokat…

- A fiam tehát élt… És te a dédunokám vagy… - kérdőn nézett rám, mivel a nevemet még nem tudta.

- Anne… Anne Platt! – mutatkoztam be.

Aztán Esme eltűnt és én egyedül maradtam a szobámban. Hallottam a fejemben hangokat, amik keservesek voltak, és mindegyik azt suttogta:

Esme Anne Platt Evenson Cullen meghalt!

VAKÁCIÓ! - avagy a nyári tervek

A képen a révfülöpi naplemente látható :)

Hello!

Mint a címből már tudhatjátok, a nyárról fogok most egy kicsit regélni. Remélem, nem bánjátok!

Nyár, napsütés, Balaton! Persze a történeteket is megpróbálom frissíteni. De, hogy miből mikor azt nehezen tudnám megmondani. Egy biztos: Nyár=A túlélő. Szóval, egy történet biztos lesz frissítve!

A másik történet, amibe szeretnék ezerszázalékosan belekezdeni az a „Végzetes Szerelem”. A vázlat nagyjából kész, az ihlet megvan: már csak le kéne ülni és megírni. Remélem azt is egy kicsit szeretni fogjátok.

Aminek örülnék az néhány komment lenne – csakhogy tudjam nem hiába, fölöslegesen írok. Mivel nem szeretem a kötöttséget így nincsen semmilyen határ, és mivel kényszerből írni – időre – nem tudok így ilyeneket sem tudok felajánlani.

Szeretnék viszont versenyt hirdetni! És tudom, hogy most mindenki azt gondolja: „Már megint egy blog verseny”. És igen! Egy ilyen „versenyről” lesz szó. Bár mint mondottam írni nem tudok időre, de képeket szerkeszteni nagyon szeretek :)

Szóval egy kérdés: Legyen/ek verseny/ek vagy ne?

Friss várhatóan a jövő hét közepén várható :)

A túlélő - 9. fejezet

9. Nemi identitás

Nem gondoltam volna, hogy egy ló ennyire nem kellendő – pedig elég kedvező áron „árultam” és a helyiek szerették a lovakat, maradiak voltak.

De amíg vártam, addig sikerült legalább visszaemlékezni a Pajkossal töltött időre. Azokra a dolgokra, amik örökre beleivódtak az elmémbe.

De tudtam, ha visszagondolok semmi sem lesz könnyebb – pedig azok a pszichiáterek nem mondanak mást… csak, hogy szembe kell nézni a dolgokkal. De én nem értettem egyet velük, hiába volt diplomájuk az életet néha csak felszínesen kémlelték – nem merültek az érzések mélyébe.

Ha valaki kívülről hallotta volna a gondolataimat, akkor biztos elküld az egyetemre. Pedig én aztán messzire elkerültem volna őket – vagyis, csak néhányfajta egyetemet száműztem az életemből. De ha már egyetemek… akkor biztos valami képzőművészeti.

Felpillantottam Pajkosra, aki csak némán figyelte az embereket. Néha prüszkölt egyet – ha egy unszimpatikus ember vette felénk az irányt. Olyankor mindig rámosolyogtam – Ő mégiscsak jobban tudta, hogy milyen családhoz szeretne kerülni. Egyszer viszont felnyerített, de aztán rögtön el is csöndesedet. Én pedig – miközben simogattam lovacskám szőrét – elkezdtem álmodozni és emlékezni.

Még pici volt, de már így is magasabb volt nálam. Fülét hegyezte – egyedül a füle volt fekete, amúgy mindenhol pely színű volt – és felállt, amikor nem indultam el felé. Odanyomta az orrát a szívemhez, mire én megsimogattam az orrát.

***

Anyuék elmentek beszélni Mr. és Mrs. Pferddel, engem pedig ott hagytak a kiscsikóval. Hasra feküdt, elkezdtem vakargatni a füle mögött – amit láthatóan nagyon élvezett –, majd utána a hátát kezdtem el simogatni.

Mikor visszajöttek értem apa kezében egy papír volt. Anya megfogta a kezem és elkezdett húzni maga után, de én nem emeltem a lábam – anyát ez sem érdekelt, mert felvett a karjába.

– De, anya! Még el sem búcsúzhattam Tőle – tört ki belőlem a sírás. Annyira megkedveltem ez alatt a pár perc alatt a kiscsikót, hogy…

– Kicsim, a lovacska velünk fog jönni. Mrs. Pferd meghívott minket ebédelni, és most kezet mosni megyünk – nevetett fel édesanyám – hangjában volt valami keserűség.

***

Pajkos – így neveztem el a lovat, mert egész úton bökdöste aput, ami vicces volt – nem akarta, hogy leszálljak róla – nem feküdt le, így nem tudtam lemászni –, de apu leemelt.

Szomorúan nyerített egyet, de megsimogattam a fejét és jobb kedve lett. Nagyon örültem, hogy apuék megvették nekem Pajkost.

***

Apa megcsóválta a fejét, majd visszament a házba – ez annyira rémisztő, amikor azt nézed, hogy az apád mikor lesz rosszul és…

Én tovább folytattam a gyakorlást – ugratni már nagyon jól tudtam. Pajkos, ha meghallotta az autót, akkor eszeveszett módon elkezdett ügetni a kerítés mentén. Most viszont nem rohant a kerítéshez – valószínűleg megilletődött, amikor nem csak anya kocsija fordult a felhajtóra.

Leültem Pajkos hátára, majd oda ügettünk a kerítéshez. Lovacskám a vendégekkel nem szimpatizált, elkezdett hátrálni. Megpróbáltam visszafogni, hogy a lábamat beakasztottam a kerítésbe, de Pajkos tovább hátrált, végül megállt.

***

Nem nyergeltem fel Pajkost – mert ki nem állhatta, ha nyeregben ülök és nem a hátán. Átugrattam a kerítésen és hagytam, hogy Pajkos arra menjen, amerre akar.

Meg sem lepődtem azon, hogy Pferd-ék farmjához megy. A látvány megdöbbentett. Néhány ijedt ló nyerítésétől volt hangos a környék – az úton nem is mertem ilyen szörnyűségre gondolni.

A ház helyét egy nagy hamukupac és itt-ott előforduló bútor maradék jelezte. El sem tudtam képzelni, hogy milyen nagy tűz kellett ahhoz, hogy egy egész ház leégjen.

***

Lovacskám simogatásában egy beszélgetés zavart meg. Egyik részvevőjének hangját már hallottam, a másiké azonban ismeretlen volt. Háttal álltam nekik, s végighallgattam, hogy miről beszélnek. A férfi kedvesnek tűnt – a hangjából ítélve.

- Azt hiszem mennem kell – súgtam Pajkos fülébe. – De azért készülj, hogy esetleg kimenekülök, akkor elvágtázzunk.

Lovacskám beleegyezően nyerített egyet, majd elindult az oldalamon az istálló felé.

Egy torokköszörülés zavarta meg a további emlékezést, majd felnéztem. Egy kedves házaspár és a kislányuk álltak velem szembe. A kislány három éves körül lehetett – pont annyi, mint amikor én kaptam Pajkost.

-        Ez a lovacska eladó? – kérdezte csillogó szemekkel a kislány, majd óvatosan Pajkos feje felé nyúlt. Lovacskám engedelmesen bújt bele a simogató kezekbe.

-        Igen, eladó. – A kislány a szüleire nézett, majd rögtön visszafordult a ló felé. Láttam a szülőkön, hogy erősen gondolkodnak, de viszont azt én tudhattam, hogy pont egy ilyen családhoz képzeltem el Pajkost.

-        Valami baja van, hogy áron alul árulod? – kérdezte a férfi, miközben kritikus szemmel végigmérte Pajkost.

-        Nem, semmi baja nincs. Csak… egy kicsit öreg. Nagyon szeretem, és csak azt szeretném, ha jó családba kerülne. A pénz meg szükséges… Amúgy a neve Pajkos – néztem lovacskámra, aki a megszólításra megbökte a vállam. – Valószínűleg be lehet tanítani más névre is, de már ezt megszokta. Amúgy engedelmes ló.

-        Mi a garancia rá, hogy nem vadul be, ha a kislányom felül rá? – kérdezte anyai aggódással.

-        Én hároméves voltam, amikor megkaptam és semmi baj nem volt vele. Nagyon értelmes is, szerintem jobban átérzi a kedélyállapot-változásainkat, mint mi magunk. És szerintem ez egy jó tulajdonság, mert így mindig van egy társ, akire támaszkodni lehet.

-        És miért akarod eladni? Kell a pénz? – kérdezett újból a férfi.

-        Mint mát mondtam a pénz szükséges. Nem szívesen beszélek róla, de ez… Azért kell a pénz, hogy anyunak meg tudjam venni a gyógyszereket.

-        Te most gyógyszerre kérsz pénzt?! Felháborító, hogy így akarsz átvágni! Miért nincs itt az édesanyád? – kérdezte a nő, aki nagyon félreértett valamit.

-        Félreértett. Anyunak kell a gyógyszer, mert beteg. Rákja van és már csak évei hátra, ha nem kapja meg a gyógyszereket… Fáj, hogy el kell adnom Pajkost, de tudom, hogy jó helyen lesz… - Észre se vettem, hogy mikor szabadult ki két könnycseppecske a szememből. – És azért nincs itt, mert nem akarom, hogy még jobban megerőltesse magát.

A házaspár hirtelen nem tudott mit szólni, csak némán álltak. Láttam rajtuk, hogy egy fél másodpercig átfutott rajtuk a kétkedés, de aztán összenéztek és megrázták a fejüket.

Sűrűn bocsánatot kértek, majd egy kicsivel többet adva elvitték Pajkost. Egy ideig csak némán álltam és próbáltam rájönni miért lett egy űr a mellkasomban. Aztán Pajkosra gondoltam, majd arra, hogy jó családhoz került. De a hiánya még így is fájt – és tudtam, hogy csak idővel fog javulni.

Még elment a közeli patikához – ami a piactól négy lépésre volt -, hogy leadjam a rendelést. A patikus kedvesen mosolygott, majd megígérte, hogy amilyen gyorsan csak tudja beszerzi a kért pirulákat. Ismertem már annyira, hogy előre kifizessem – és amúgy se akartam annyi pénzzel mászkálni az utcán.

Ahogy kinéztem a patika ablakán rájöttem, hogy mennyire későre jár – szinte már sötét volt. De nem aggódtam, mert itt még mindenki ismert mindenkit – és mindenki megvédte a másikat.

A szokásos úton mentem – el-elmerengve – és figyeltem, ahogy a Nap lemegy. Nem siettem, csak amennyire szükségesnek éreztem. És a szükséges egy idő után elég gyors lett.

Már egy ideje észrevettem, hogy valakik követnek, de nem törődtem vele – hisz’ ez volt az egyetlen út a farmokig. De amikor elérkeztünk a leágazásokhoz és még mindig hallottam a zajokat már kezdtem pánikba esni.

-        Anne… Hát nem vársz meg minket? – kérdezte Nielsen, az iskola „menője”, akit már kétszer elküldtem.

-        Mit szeretnél Nielsen? A pénz kell anyámnak ezt te is tudod, úgyhogy azzal nem szolgálhatok – mondtam, de közben nem álltam meg.

-        Nem a pénzed kell, Anne – fogta meg hirtelen a karom. Azt se tudtam, hogy ért be olyan gyorsan.

-        Eressz el! Nielsen, nem hallod? – Rángattam a karom, hogy végre elengedjen. Mikor a szája vészesen közeledni kezdet a nyakamhoz egy reflexmozdulattal lendítettem a térdem, de még így is éreztem az erős alkohol szagot.

-        Ugyan szépségem, tudom, hogy te is akarod – fogta meg egy másik fiú a fenekem, s ezzel egyidejűleg megállította a lábam. – Tényleg csinos vagy…

-        Hagyjatok békén! – Ellöktem magamtól a két fiút, akik az alkohol hatása alatt eldőlt.

Elkezdtem futni – és reméltem, hogy az alkohol miatt lassabbak lesznek. Közben segítségért kiabáltam, hátha valaki véletlenül arra jár. Az arcom már könnyáztatta volt és a félelemtől remegtem – de nem adtam fel, futottam.

Aztán valaki kigáncsolt és én hasra estem – a térdem hangosan koppant a földön, pont a kavicsos résznél… Megpróbáltam megkapaszkodni a fűben, de nem sikerült. A két fiú a hátamra fordított. Tudtam, veszítettem…

Még egyszer megpróbáltam felállni és elszökni, de nem sikerült – csak azt értem el vele, hogy Nielsen megtépte a hajam. Aztán már csak a hangommal próbáltam segítségért folyamodni. De azzal sem tehettem sokáig, mert Nielsen befogta a földes kezével – a másik eközben a felsőmet cincálta szét.

Elájulhattam, mert legközelebb csak azt éreztem, hogy fázik a felsőtestem – semmi sem takarta. De sehol sem volt a két fiú… Óvatosan kinyitottam a szemem, majd körülnéztem.

-        Mia stella, mondd, hogy jól vagy! – hallottam meg az ismerős hangot a fülem mellől, majd éreztem, hogy valaki felemel.

-        Alex? – kérdeztem halovány hangon, majd kitört belőlem a zokogás.

-        Várj, egy kicsit leteszlek – mondta gyengéden, majd megint a földön voltam, de most már ülve. Levette a felsőjét, majd feladta rám.

-        Köszönöm – suttogtam a nyakába, amikor megint felemelt.

Alex hazavitt és szólt anyunak, hogy mi történt – én képtelen voltam bármit is mondani. Anyu segített lemosdani, majd hálóruhába öltöztetett és lefektetett.

-        Anyu, Alex még itt van? – kérdeztem, amikor kinyílt az ajtó.

-        Itt van – nézett az ajtó irányába.

-        Beszélgethetnék vele egy kicsit?

-        Persze – csókolt homlokon, mire összerezzentem.

Alex lassú léptekkel haladt az ágy felé, majd keresett egy széket és ráült – tisztes távolságban tőlem.

-        Gyere ide, kérlek – néztem rá, majd megpaskoltam magam mellett a helyet.

-        Nagyon sajnálom, ha előbb érkezek…

-        Cssss… Te mentettél meg, köszönöm. – Óvatosan megfogtam a kezét, majd hangtalanul zokogni kezdtem. – Olyan szörnyű volt, ez az egész nap.

-        Nem lesz semmi baj! Minden megoldódik, visszajöttem és itt is maradok. – A figyelem elterelés Alexnek nagyon jól működött, mert az információmorzsa hallatán rögtön felcsillant a szemem.

-        Itt maradsz? De hát a levélben azt írtad…

-        Azt a levelet még akkor írtam, amikor nem fogadtak örökbe. A házaspár, aki örökbefogadott nagyon kedves. Én már lemondtam róla, hogy valaki… engem…

-        De miért Alex? Hiszen olyan kedves fiú vagy – mondta hitetlenkedve.

-        Tudod, mia stella, egy ideje már tudtam dolgokat magamról – köszörülte meg zavartan a torkát. – Tudod, tőlem nem kéne félned… de ezt mintha éreznéd, vagy nem tudom…

-        Alex, miért nem mondod végre el, ami bánt?

-        Én… Te gyönyörű vagy és biztosan mindenki odavan érted, de attól nem kell félned, hogy én úgy legyek oda érted. – A mondat végére Alex felvette egy paradicsom színét.

-        Azt akarod mondani, hogy te a fiúkhoz vonzódsz?

-        Igen – cincogta cérnavékony hangon Alex.

-        De, hát ez nem baj! Mármint… Engem nem zavar, ha téged sem… Bár azok a szép zöld szemeid… Áh, le kell mondanom róla – sóhajtottam fel színpadiasan.

Alexel végigbeszéltük az egész éjszakát – sikeresen elterelte a figyelmemet arról.

Másnap anyutól az ágyba kaptam a reggelit. Meglepődhetett, mert Alex mellettem aludt – hason fekve. Valamiért – ahogy arra már Alex maga is rávilágított – őt nem kezeltem olyan férfiként, aki bánthatna. Egyszerűen nem tudtam volna elképzelni róla, hogy bármikor is bántson – akaratán kívül persze bármi megtörténhetne…

Egy falat sem ment le a torkomon, viszont Alex jóízűen falatozott – ha a hangom után jött tegnap este és messze volt tőlünk, akkor elég sokat kellett futnia… Persze néhány falatot mégis kénytelen voltam leerőszakolni a torkomon, de aztán fáradtan dőltem hátra.

Hálás voltam Alexnek, amiért megmentett a teljes megalázkodtatástól. Ha csak előző estére gondoltam rám jött a rosszullét. Nem is mentem iskolába – nem éreztem szükségét, hogy lelketlen, tesztoszterontól túlfűtött fiúkkal legyek egy teremben. Akkor inkább már a…

-        Azon gondolkoztam, hogy megmutathatnád a rajzaidat – mondta Alex. Rámutattam a könyvespolcomra, majd szabad kezet engedtem neki.

-        Csak a nyáladat ne csorgasd rá a képekre – csipkelődtem vele egy kicsit.

-        Hehe… - Hallottam, ahogy elhal a hangja és már csak azt vettem észre, hogy az ágy besüpped mellettem. – Tényleg szépen rajzolsz, és ezek a pasik…

-        Bolond – nyújtottam én is ki a nyelvem. Persze aztán mesélhettem, hogy ki kicsoda.

Hetek teltek el úgy, hogy én otthon töltöttem el az időm, aztán újra elkezdtem iskolába járni – szigorúan Alex közelében voltam. A lányok még jobban irigykedtek, mert Alex szemei őket is rabul ejtette.

És csak mi tudtuk azokat a dolgokat, amik a közelmúltban történtek. Csak az zavart, hogy az álmok újból elkerültek – néha felvillant egy kép Carlsile-ról…

Olyan jó volt néha semmit tenni, de Pajkos még ennyi nap után is hiányzott. A istálló üresen állt és a kertbe se mentem már ki – csak, ha muszáj volt.

Két év kellett hozzá, hogy megszokjam mások közelségét – főleg a fiúkét. De továbbra is Alexel éreztem jól magam – Melissáék egy idő után elpártoltak tőlem, ami csak az elején zavart.

Megszoksz, vagy megszöksz…

Aztán egy tavaszi napon – amikor már azt hittem minden normális lesz – valami megváltozott…