9. Nemi identitás
Nem gondoltam volna, hogy egy ló
ennyire nem kellendő – pedig elég kedvező áron „árultam” és a helyiek
szerették a lovakat, maradiak voltak.
De amíg vártam, addig sikerült legalább visszaemlékezni a Pajkossal
töltött időre. Azokra a dolgokra, amik örökre beleivódtak az elmémbe.
De tudtam, ha visszagondolok semmi sem lesz könnyebb – pedig azok a
pszichiáterek nem mondanak mást… csak, hogy szembe kell nézni a dolgokkal. De
én nem értettem egyet velük, hiába volt diplomájuk az életet néha csak
felszínesen kémlelték – nem merültek az érzések mélyébe.
Ha valaki kívülről hallotta volna a gondolataimat, akkor biztos elküld az
egyetemre. Pedig én aztán messzire elkerültem volna őket – vagyis, csak
néhányfajta egyetemet száműztem az életemből. De ha már egyetemek… akkor biztos
valami képzőművészeti.
Felpillantottam Pajkosra, aki csak némán figyelte az embereket. Néha
prüszkölt egyet – ha egy unszimpatikus ember vette felénk az irányt. Olyankor
mindig rámosolyogtam – Ő mégiscsak jobban tudta, hogy milyen családhoz szeretne
kerülni. Egyszer viszont felnyerített, de aztán rögtön el is csöndesedet. Én
pedig – miközben simogattam lovacskám szőrét – elkezdtem álmodozni és emlékezni.
Még pici volt, de már így is
magasabb volt nálam. Fülét hegyezte – egyedül a füle volt fekete, amúgy
mindenhol pely színű volt – és felállt, amikor nem indultam el felé. Odanyomta
az orrát a szívemhez, mire én megsimogattam az orrát.
Anyuék elmentek beszélni Mr. és
Mrs. Pferddel, engem pedig ott hagytak a kiscsikóval. Hasra feküdt, elkezdtem
vakargatni a füle mögött – amit láthatóan nagyon élvezett –, majd utána a hátát
kezdtem el simogatni.
Mikor visszajöttek értem apa
kezében egy papír volt. Anya megfogta a kezem és elkezdett húzni maga után, de
én nem emeltem a lábam – anyát ez sem érdekelt, mert felvett a karjába.
– De, anya! Még el sem
búcsúzhattam Tőle – tört ki belőlem a sírás. Annyira megkedveltem ez alatt a
pár perc alatt a kiscsikót, hogy…
–
Kicsim, a lovacska velünk fog jönni. Mrs. Pferd meghívott minket ebédelni, és
most kezet mosni megyünk – nevetett fel édesanyám – hangjában volt valami
keserűség.
Pajkos – így neveztem el a lovat,
mert egész úton bökdöste aput, ami vicces volt – nem akarta, hogy leszálljak
róla – nem feküdt le, így nem tudtam lemászni –, de apu leemelt.
Szomorúan nyerített egyet, de
megsimogattam a fejét és jobb kedve lett. Nagyon örültem, hogy apuék megvették
nekem Pajkost.
Apa megcsóválta a fejét, majd visszament
a házba – ez annyira rémisztő, amikor azt nézed, hogy az apád mikor lesz
rosszul és…
Én tovább folytattam a gyakorlást
– ugratni már nagyon jól tudtam. Pajkos, ha meghallotta az autót, akkor
eszeveszett módon elkezdett ügetni a kerítés mentén. Most viszont nem rohant a
kerítéshez – valószínűleg megilletődött, amikor nem csak anya kocsija fordult a
felhajtóra.
Leültem Pajkos hátára, majd oda
ügettünk a kerítéshez. Lovacskám a vendégekkel nem szimpatizált, elkezdett
hátrálni. Megpróbáltam visszafogni, hogy a lábamat beakasztottam a kerítésbe,
de Pajkos tovább hátrált, végül megállt.
Nem nyergeltem fel Pajkost – mert
ki nem állhatta, ha nyeregben ülök és nem a hátán. Átugrattam a kerítésen és
hagytam, hogy Pajkos arra menjen, amerre akar.
Meg sem lepődtem azon, hogy
Pferd-ék farmjához megy. A látvány megdöbbentett. Néhány ijedt ló nyerítésétől
volt hangos a környék – az úton nem is mertem ilyen szörnyűségre gondolni.
A ház helyét egy nagy hamukupac
és itt-ott előforduló bútor maradék jelezte. El sem tudtam képzelni, hogy
milyen nagy tűz kellett ahhoz, hogy egy egész ház leégjen.
Lovacskám simogatásában egy
beszélgetés zavart meg. Egyik részvevőjének hangját már hallottam, a másiké
azonban ismeretlen volt. Háttal álltam nekik, s végighallgattam, hogy miről
beszélnek. A férfi kedvesnek tűnt – a hangjából ítélve.
- Azt hiszem mennem kell – súgtam
Pajkos fülébe. – De azért készülj, hogy esetleg kimenekülök, akkor
elvágtázzunk.
Egy torokköszörülés zavarta meg a további emlékezést, majd felnéztem. Egy
kedves házaspár és a kislányuk álltak velem szembe. A kislány három éves körül
lehetett – pont annyi, mint amikor én kaptam Pajkost.
-
Ez a lovacska eladó? – kérdezte
csillogó szemekkel a kislány, majd óvatosan Pajkos feje felé nyúlt. Lovacskám
engedelmesen bújt bele a simogató kezekbe.
-
Igen, eladó. – A kislány a
szüleire nézett, majd rögtön visszafordult a ló felé. Láttam a szülőkön, hogy
erősen gondolkodnak, de viszont azt én tudhattam, hogy pont egy ilyen családhoz
képzeltem el Pajkost.
-
Valami baja van, hogy áron alul
árulod? – kérdezte a férfi, miközben kritikus szemmel végigmérte Pajkost.
-
Nem, semmi baja nincs. Csak… egy
kicsit öreg. Nagyon szeretem, és csak azt szeretném, ha jó családba kerülne. A
pénz meg szükséges… Amúgy a neve Pajkos – néztem lovacskámra, aki a
megszólításra megbökte a vállam. – Valószínűleg be lehet tanítani más névre is,
de már ezt megszokta. Amúgy engedelmes ló.
-
Én hároméves voltam, amikor
megkaptam és semmi baj nem volt vele. Nagyon értelmes is, szerintem jobban
átérzi a kedélyállapot-változásainkat, mint mi magunk. És szerintem ez egy jó
tulajdonság, mert így mindig van egy társ, akire támaszkodni lehet.
-
Mint mát mondtam a pénz
szükséges. Nem szívesen beszélek róla, de ez… Azért kell a pénz, hogy anyunak
meg tudjam venni a gyógyszereket.
-
Te most gyógyszerre kérsz pénzt?!
Felháborító, hogy így akarsz átvágni! Miért nincs itt az édesanyád? – kérdezte
a nő, aki nagyon félreértett valamit.
-
Félreértett. Anyunak kell a
gyógyszer, mert beteg. Rákja van és már csak évei hátra, ha nem kapja meg a
gyógyszereket… Fáj, hogy el kell adnom Pajkost, de tudom, hogy jó helyen lesz…
- Észre se vettem, hogy mikor szabadult ki két könnycseppecske a szememből. –
És azért nincs itt, mert nem akarom, hogy még jobban megerőltesse magát.
A házaspár hirtelen nem tudott mit szólni, csak némán álltak. Láttam
rajtuk, hogy egy fél másodpercig átfutott rajtuk a kétkedés, de aztán
összenéztek és megrázták a fejüket.
Sűrűn bocsánatot kértek, majd egy kicsivel többet adva elvitték Pajkost.
Egy ideig csak némán álltam és próbáltam rájönni miért lett egy űr a
mellkasomban. Aztán Pajkosra gondoltam, majd arra, hogy jó családhoz került. De
a hiánya még így is fájt – és tudtam, hogy csak idővel fog javulni.
Még elment a közeli patikához – ami a piactól négy lépésre volt -, hogy
leadjam a rendelést. A patikus kedvesen mosolygott, majd megígérte, hogy
amilyen gyorsan csak tudja beszerzi a kért pirulákat. Ismertem már annyira,
hogy előre kifizessem – és amúgy se akartam annyi pénzzel mászkálni az utcán.
Ahogy kinéztem a patika ablakán rájöttem, hogy mennyire későre jár –
szinte már sötét volt. De nem aggódtam, mert itt még mindenki ismert mindenkit
– és mindenki megvédte a másikat.
A szokásos úton mentem – el-elmerengve – és figyeltem, ahogy a Nap
lemegy. Nem siettem, csak amennyire szükségesnek éreztem. És a szükséges egy
idő után elég gyors lett.
Már egy ideje észrevettem, hogy valakik követnek, de nem törődtem vele –
hisz’ ez volt az egyetlen út a farmokig. De amikor elérkeztünk a leágazásokhoz
és még mindig hallottam a zajokat már kezdtem pánikba esni.
-
Anne… Hát nem vársz meg minket? –
kérdezte Nielsen, az iskola „menője”, akit már kétszer elküldtem.
-
Mit szeretnél Nielsen? A pénz
kell anyámnak ezt te is tudod, úgyhogy azzal nem szolgálhatok – mondtam, de
közben nem álltam meg.
-
Eressz el! Nielsen, nem hallod? –
Rángattam a karom, hogy végre elengedjen. Mikor a szája vészesen közeledni
kezdet a nyakamhoz egy reflexmozdulattal lendítettem a térdem, de még így is
éreztem az erős alkohol szagot.
-
Ugyan szépségem, tudom, hogy te
is akarod – fogta meg egy másik fiú a fenekem, s ezzel egyidejűleg megállította
a lábam. – Tényleg csinos vagy…
Elkezdtem futni – és reméltem, hogy az alkohol miatt lassabbak lesznek.
Közben segítségért kiabáltam, hátha valaki véletlenül arra jár. Az arcom már
könnyáztatta volt és a félelemtől remegtem – de nem adtam fel, futottam.
Aztán valaki kigáncsolt és én hasra estem – a térdem hangosan koppant a
földön, pont a kavicsos résznél… Megpróbáltam megkapaszkodni a fűben, de nem
sikerült. A két fiú a hátamra fordított. Tudtam, veszítettem…
Még egyszer megpróbáltam felállni és elszökni, de nem sikerült – csak azt
értem el vele, hogy Nielsen megtépte a hajam. Aztán már csak a hangommal
próbáltam segítségért folyamodni. De azzal sem tehettem sokáig, mert Nielsen
befogta a földes kezével – a másik eközben a felsőmet cincálta szét.
Elájulhattam, mert legközelebb csak azt éreztem, hogy fázik a felsőtestem
– semmi sem takarta. De sehol sem volt a két fiú… Óvatosan kinyitottam a
szemem, majd körülnéztem.
-
Mia stella, mondd, hogy jól vagy!
– hallottam meg az ismerős hangot a fülem mellől, majd éreztem, hogy valaki
felemel.
-
Várj, egy kicsit leteszlek –
mondta gyengéden, majd megint a földön voltam, de most már ülve. Levette a
felsőjét, majd feladta rám.
Alex hazavitt és szólt anyunak, hogy mi történt – én képtelen voltam
bármit is mondani. Anyu segített lemosdani, majd hálóruhába öltöztetett és
lefektetett.
Alex lassú léptekkel haladt az ágy felé, majd keresett egy széket és
ráült – tisztes távolságban tőlem.
-
Cssss… Te mentettél meg,
köszönöm. – Óvatosan megfogtam a kezét, majd hangtalanul zokogni kezdtem. –
Olyan szörnyű volt, ez az egész nap.
-
Nem lesz semmi baj! Minden
megoldódik, visszajöttem és itt is maradok. – A figyelem elterelés Alexnek
nagyon jól működött, mert az információmorzsa hallatán rögtön felcsillant a
szemem.
-
Azt a levelet még akkor írtam,
amikor nem fogadtak örökbe. A házaspár, aki örökbefogadott nagyon kedves. Én
már lemondtam róla, hogy valaki… engem…
-
Tudod, mia stella, egy ideje már
tudtam dolgokat magamról – köszörülte meg zavartan a torkát. – Tudod, tőlem nem
kéne félned… de ezt mintha éreznéd, vagy nem tudom…
-
Én… Te gyönyörű vagy és biztosan
mindenki odavan érted, de attól nem kell félned, hogy én úgy legyek oda érted. – A mondat végére Alex felvette egy
paradicsom színét.
-
De, hát ez nem baj! Mármint…
Engem nem zavar, ha téged sem… Bár azok a szép zöld szemeid… Áh, le kell
mondanom róla – sóhajtottam fel színpadiasan.
Másnap anyutól az ágyba kaptam a reggelit. Meglepődhetett, mert Alex
mellettem aludt – hason fekve. Valamiért – ahogy arra már Alex maga is
rávilágított – őt nem kezeltem olyan férfiként, aki bánthatna. Egyszerűen nem
tudtam volna elképzelni róla, hogy bármikor is bántson – akaratán kívül persze
bármi megtörténhetne…
Egy falat sem ment le a torkomon, viszont Alex jóízűen falatozott – ha a
hangom után jött tegnap este és messze volt tőlünk, akkor elég sokat kellett
futnia… Persze néhány falatot mégis kénytelen voltam leerőszakolni a torkomon,
de aztán fáradtan dőltem hátra.
Hálás voltam Alexnek, amiért megmentett a teljes megalázkodtatástól. Ha
csak előző estére gondoltam rám jött a rosszullét. Nem is mentem iskolába – nem
éreztem szükségét, hogy lelketlen, tesztoszterontól túlfűtött fiúkkal legyek
egy teremben. Akkor inkább már a…
-
Azon gondolkoztam, hogy
megmutathatnád a rajzaidat – mondta Alex. Rámutattam a könyvespolcomra, majd
szabad kezet engedtem neki.
-
Hehe… - Hallottam, ahogy elhal a
hangja és már csak azt vettem észre, hogy az ágy besüpped mellettem. – Tényleg
szépen rajzolsz, és ezek a pasik…
Hetek teltek el úgy, hogy én otthon töltöttem el az időm, aztán újra
elkezdtem iskolába járni – szigorúan Alex közelében voltam. A lányok még jobban
irigykedtek, mert Alex szemei őket is rabul ejtette.
És csak mi tudtuk azokat a dolgokat, amik a közelmúltban történtek. Csak
az zavart, hogy az álmok újból elkerültek – néha felvillant egy kép
Carlsile-ról…
Olyan jó volt néha semmit tenni, de Pajkos még ennyi nap után is
hiányzott. A istálló üresen állt és a kertbe se mentem már ki – csak, ha muszáj
volt.
Két év kellett hozzá, hogy megszokjam mások
közelségét – főleg a fiúkét. De továbbra is Alexel éreztem jól magam –
Melissáék egy idő után elpártoltak tőlem, ami csak az elején zavart.
Megszoksz, vagy megszöksz…
Aztán egy tavaszi napon – amikor már azt hittem minden normális lesz –
valami megváltozott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése