Ez a rész Spirit Bliss - A jelen boldogsága 34. és 35. fejezete. Egy kicsit átírva.
10. HALÁL
Úgy éreztem, hogy valahol vihar készülődik
– a fejem majd’ szétrobbant egész nap. Azt hittem, hogy az álmok megint
elkerülnek majd – tévedtem.
Amint lehunytam a
szemem láttam magam előtt a fákat…
Végignézni a családomon, tudva, hogy valami
veszélyesre készülünk – valami olyanra, ami akár rosszul is elsülhet… Magamra
kellett erőltetnem a nyugalmat – Edward elől nem tudtam elrejteni semmit, de
azért megpróbáltam megnyugtatni.
Magamhoz akartam ölelni Carlislet, s
csókolni, hogy tudja: nem lesz semmi bajunk, mindenki épségben hazautazik. Ha
feleannyira hittem volna magamban…
Szorosan Carlisle mellett mentem – leszegett
fejjel, nem akartam arra gondolni, hogy mire készülünk. A városban kezdett egy
kicsit feszülté válni a hangulat – ez csak erősödött, amikor két vámpír jött
elénk. Carlisle már ismerte Őket.
- Demetri, Felix! – biccentett egyet-egyet,
majd elindult a két vámpírférfi után.
A hosszú folyósón végighaladva Edyre
gondoltam – arra amikor a babajkak mohón kaptak a cumi után, majd nyammogva
magába szívta az ételt.
A trónterem hatalmas volt, s a falakat régi
olasz írások díszítették. Carlislera pillantottam, aki körülnézve végigmérte az
összes vámpírt – láttam, hogy felismer közülük néhányat.
- Üdvözöllek, barátom! – kezdte Aro, de nem
állt fel a trónjáról. - Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat – akaratlanul is
feltűnt a fenyegetés a hangjában.
- Aro! – Carlisle aprót hajtott a fején. –
Természetesen, én is örülök a viszontlátásnak, de valójában, én kértem
penitenciát, nem te hívtál meg – javította ki férjem Arót.
- Persze, persze, de mit is számít ez. A
lényeg, hogy itt vagy. Vagyis… vagytok. Bemutatnád, kérlek, a barátaidat? –
Mutatott körbe, majd felállt és közelebb sétált hozzánk.
Carlisle alig láthatóan megremegett – tudta,
hogyha Aro megérintené, akkor mindennek vége lenne… Russel halkan morogni
kezdett, s Aro inkább megállt.
- Nem a barátaim. A családom – korrigálta
újból Carlisle Arót. – Ő itt Esme, a feleségem. Rosalie, a lányom és Russel, a
családunk új tagja – ferdítette el az igazságot egy kicsit. – De gondolom,
hallomásból mindannyiukat ismered már – utalt Carlisle a kémkedésekre, de Aro
nem vette fel a kesztyűt. – Mint láthatod, Russelt átváltoztattuk, minden
rendben van. A családja úgy tudja, megszökött otthonról. Kaptak búcsúlevelet,
és Russel elég nehéz természetű tinédzser volt ahhoz, hogy hihető is legyen a
történet. Nem szegtünk szabályokat.
- Igen, igen, nagyon elégedett vagyok –
hümmögött Aro. – De nem teljesen. Elég aggasztó híreket kaptam felőletek.
- Aggasztó híreket, nocsak? – Carlisle
hangja a kívülállók számára szórakozottnak tűnhetett, de mi jól tudtuk, hogy
legalább annyira feszült, mint mi voltunk.
- Igen, barátom, úgy bizony. Éppen ezekről a
hírekről beszélgettünk a többiekkel, de úgy gondoltam, az lenne igazságos, ha
titeket is meghallgatnánk…
- Hallhatnám, hogy milyen hírekről van szó?
– érdeklődött Carlisle.
- Természetesen. Először is, hogy
farkasokkal barátkoztok… – kezdte Aro a felsorolást. – Mi okotok lehet egy
másik, természetfeletti, erős fajjal összefogni? – utalt az árulás gondolatára,
de nem merte még kimondani. Valószínűleg, hatásosabbnak gondolta a kis
színjátékát, ha szép apránként csepegteti a többieknek a hazugságait, mintha
egyszerre zúdítja a nyakukba bizonyíték nélkül.
- Vádolsz minket valamivel, Aro? –
érdeklődött Carlisle.
- Egyelőre nem, barátom. Csak szeretnénk
mind tisztán látni.
Válaszolnál a kérdésemre?
- Egyszerűen
csak békét kötöttünk velük. Hagyják, hogy a területükön éljünk, amíg nem bántunk
senkit. Ennyi.
- Ennyi lenne? – A vámpír hangja jókedvűnek
hangzott. – Akkor lenne pár kérdésem… Miért pont ott telepedtetek le, mikor
olyan helyen is megtehettétek volna, ahol nincsenek farkasok?
- Mikor először Forks mellé költöztünk,
fogalmunk sem volt róla, hogy farkasok élnek ott. És mire rádöbbentünk, már
megszerettük a helyet.
- És másodszorra meg harmadszorra? Miért
mentetek vissza oda újra és újra? – követelte a választ a szőke hajú vámpír,
aki Caius lehetett.
- Jogos a kérdés. Ha tudtátok, ellenség él
azon a területen, miért nem választottatok más várost? – ismét Aro vette át a
szót.
- Mit éreznél, ha el kéne hagynod Volterrát?
Nem akarnál visszatérni az otthonodba, amikor csak lehetőséged van rá? Persze,
lehet, hogy te nem is érted, mit jelent az otthon szó. – Carlisle hangja
egyáltalán nem tűnt lenézőnek, inkább tényként könyvelte el, hogy Arónak
nincsenek erről tapasztalatai. – Inkább valahogy másképp kéne elmagyaráznom...
Hol találnál még egy ilyen jó rejtekhelyet az emberek elől? Vagy ilyen
hatalmas, díszes tróntermet? A praktikus és szép része biztosan hiányozna, nem
igaz? – fogta meg egy másik oldalát a dolognak.
- Szóval, kötődtök a helyhez, ezért
szövetséget kötöttetek a farkasokkal, hogy időnként eltölthessetek ott némi
időt – foglalta össze a lényeget Aro. – Akkor már csak azt nem értem, hogy
puszta szövetségből miért vett feleségül a fiad egy farkast? Csak nem volt
benne az egyezségben az is, hogy el is kell hálnia valakinek? – vált kissé
gúnyossá a hangja.
- Szerelem. Ez volt az ok, amiért Edward, a
fiam nőül vette Isabellát, az egyik farkast. Egyszerű és prózai, mégis
csodálatos ok, nem gondolod? – érdeklődött Carlisle. Ha nem tudtam volna, hogy
életek múlnak ezen a beszélgetésen, egyszerű, teázás melletti, baráti
csevelynek hittem volna.
- Szerelem, ez tényleg csodás! – Aro
összecsapta a tenyerét, mindenki összerezzent. – És milyen romantikus… Mint egy
Rómeó és Júlia történet, ahol a két ellenséges család egy-egy tagja egymásba
szeret. Halálosan… – Az utolsó szótól végigfutott a hideg a gerincem mentén.
Annyira kétértelműen hangzott, mintha csak fenyegetésnek szánták volna
beszélgetés-köpenybe rejtve.
- Van esetleg még valami, amire magyarázatot
szeretnél?
- Csak még egy apróság… – Aro hangja
vontatottá vált. – Mi vett rá arra, hogy egy új faj létrehozásával kísérletezz?
A teremben mindenki felhördült –
valószínűleg nem beszéltek nekik Isiről és Edanről.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Aro! –
lett feszültebb Carlisle, a gondolat, hogy az unokáiról ilyen tárgyasított
hangon beszélnek, bántotta, ahogy engem is.
- Szerintem, nagyon is tudod! – Caius
stílusa teljesen más volt, mint a társáé, a méreggel átitatott szavak a
szájából most már igazi vádként hangzottak el. – Új fajt hoztatok létre, te és
a családod. Farkas és vámpír keverékeket. Egy fiút és egy lányt, akik ki tudja,
milyen erővel rendelkeznek, mennyire tudják szabályozni magukat, mi lesz
belőlük az idő múlásával, és mekkora veszélyt és fenyegetést jelentenek
mindannyiunkra nézve!
- Az unokáimat, Isist és Edant Isten, a
Természet, egy Felsőbb Erő – vagy nevezzük bárhogyan – alkotta. Edward és
Isabella szerelmének a gyümölcsei, mesterséges rásegítés nélkül születtek erre
a világra. Az egyetlen, amivel vádolhatsz minket, hogy nem öltünk meg két
csecsemőt – közölte fojtott hangon Carlisle.
- Lehet… De tudja ezt valaki bizonyítani? –
vádolta hazugsággal Carlisle-t Aro, miután pár perce még a barátjaként
szólította meg. Nem értettem, hogy Carlisle, hogy bírta ki – Isis és Edan maguk
voltak az angyalok…
- Az unokáim nem veszélyesek egyáltalán!
Uralják a szomjúságukat és eszükben sincs sem embernek, sem más lénynek ártani.
- Hogy lehetnénk biztosak abban, hogy ez
később sem fog változni? Még sosem léteztek ilyen lények ezen a világon, nincs
előttünk példa. Vagy talán, ki mered jelenteni teljes bizonyossággal, hogy az
idő múlásával nem őrülhetnek bele a vérszomjuk elfojtásába, és nem kezdhetnek
el tombolni? Meg mersz esküdni rá, hogy nem lesznek fizikailag sokkal
erősebbek, mint mi, és ha az őrület eluralkodna rajtuk, meg tudjuk majd
állítani őket? – sorolta a kérdéseket Aro.
- Azt sem tudhatod előre, hogy nem
születik-e erre a világra egy egyszerű ember, aki egy szép napon feltalál majd
valamit, amivel kiirthat minket. Mégsem gondolod úgy, hogy le kell mészárolni
az egész emberiséget, hátha később majd a végünket okozza valamelyikük.
- Valamiért úgy érzem, nagyobb az esély
arra, hogy egy új, erős faj kerekedik fölénk, mint hogy egy ember – ejtette ki
gúnnyal a szót Caius. – rájön, milyen módon öljön meg minket.
- Alábecsülöd az embereket, Caius, mint
mindig. – Carlisle tisztelete az emberek iránt tagadhatatlan volt és ez a
vámpírokkal sem volt másként.
- Lehet, hogy így van – szólalt meg ismét
Aro. – De véleményem szerint, mind inkább egy valós, már létező veszélytől
tartunk, mint egy lehetséges, de cseppet sem valószínű jövőképtől. Éppen ezért
tennünk kell valamit mindenképpen. Ebben azt hiszem, mind egyetértünk.
Tenni? Mire gondolsz? – kérdezte Carlisle, bár mindannyian tudtuk, hogy
mit jelent. A kezeim ökölbe szorultak, legszívesebben letéptem volna a fejét.
- Megelőzésképpen végeznünk kell a
fenyegetés forrásaival – mondta ki Aro az unokáinkra a halálos ítéletet.
- Vagyis azt várod tőlem, hogy öljem meg az
unokáimat? – Carlisle hangja megremegett a mondat végén.
Hátrapillantottam, s láttam, hogy Russel
Giannára néz – a nő mindenre emlékezett. Elkezdődött tehát teljesen… Most már
csak a szerencsékben bízhatunk, hogy a Jasper által vezetett csapat könnyedén
átjut az őrökön…
- Ez is egy lehetséges megoldás. Vagy át is
adhatjátok őket nekünk, hogy mi felügyelhessük a növekedésüket, és ha úgy
látjuk, gond van, magunk végezhessünk velük – felelte könnyedén Aro.
- Azt hiszem, egyik sem elfogadható
lehetőség számunkra – felelte Carlisle, aztán sokáig csend volt, amit nem
tudtam mire vélni.
- Tudtam, hogy nem bízhatok bennetek! – Aro
dühösen felcsattanó hangjára összerezzentem. – Most kaptam a hírt, hogy
megtámadtak minket. A családod tagjai és néhány korcs. Látjátok, hogy nem
tévedtem? – kérdezte a tömegtől.
Carlisle próbálta meggyőzni Arót, de az nem
hallgatott rá. Elküldött néhány őrt, de látszólag a legerősebbeket maga mellett
tartotta.
- Alec, talán jobb lenne utánanézni a
látogatóinknak! – Aro szavai hideg fuvallatként söpörtek végig közöttünk,
Carlisle elmondásaiból Alec-nek veszélyes képessége van.
Carlisle ígérte Arónak, hogy leállítja a
többieket, azt is mondta, hogy tudja nincs semmi esélyünk.
- Nem bízom benned, Carlisle! Alec, Jane!
Nézzétek meg, mi folyik kint! – parancsolta Aro.
Amint az ajtót betörte Jasper Carlisle,
Rosalie, Russle és Én körbeálltuk Giannát, aki nagyon koncentrált.
- Elfogni őket! – kiáltotta dühösen, mire a
mozogni tudó testőrök nagy része támadásba lendült. Egyikük Jasper és Alec közé
ugrott eltérítve a támadást, de fogalmam sem volt, mi lett a harc végkimenetele…
Próbáltam mindenkit szemmel tartani. Túl
nagy volt a felfordulás, és minden másodpercek alatt történt. Az erőviszonyok a
Volturinak kedveznek, bár a testőrségnek csak a háromnegyede vette fel a
harcot. Aro úgy gondolhatta, hogy így is biztos a győzelem, és a maradék
Volturi harcossal inkább magát, a társait és a feleségeiket védte.
Falat képeztetett maguk előtt a saját
embereiből, nehogy valaki a közelükbe juthasson. Ez a fajta elvakult
önfeláldozás egyszerre volt ijesztő és bátor. A szemtanúnak hozott vámpírok
közül volt, aki sietve távozott, míg mások a fal mellé húzódva csak figyelték a
történéseket, de olyanok is akadtak, akik beszálltak a harcba a Volturi
oldalán.
Jonathan rávetette magát egy megmerevedett vámpírra, akinek fogalmam
sem volt a kilétéről. A fogai belemartak a márványnyakba, aztán hirtelen a
márványkar előrelendült, s eltalálta az oldalát. A rá támadó vámpír felé
kapott, akinek bár nem volt képessége, elég erősnek tűnt.
Feszülten figyeltem, hogyha kell tudjak
segíteni, de Nate végül diadalmasan elhajította a vámpírfejet.
A mozdulat, amellyel Jasper letépte Alec
fejét, mindannyiunkból megkönnyebbült sóhajt csalt elő, de amint Nate felé
pillantottam minden megkönnyebbülésem tova szállt, hangos nyüszítés hagyta el a száját, amikor
letépte Jane fejét, de közben ő is padlóra került. Annyira családomnak éreztem
a farkasokat is, hogy nem bírtam volna elviselni, hogy valami bajuk essen.
Carlisle Jonathan mellé térdelt, s elkezdte
megvizsgálni. Aztán magához hívott, s elmagyarázta, hogy nekem ki kell vinnem
Nate-et – tudtam, hogy ezzel is csak meg akar védeni, de engedelmeskedtem neki.
Karomba vettem Nate testét olyan gyengéden,
amennyire csak tudtam, s elindultam kifelé.
- Ha most megadjátok magatokat, még
megbocsátok nektek. – Aro magabiztosnak hangzott, de amit mondott, az
biztosított róla, hogy a korábbi fölényessége már elszállt a trónterme közepén
égő máglya füstjével együtt. Az erős képességgel bíró emberei mind halottak
voltak, és bár a létszámfölény még mindig nekik kedvezett, tisztában volt vele,
hogy ez semmit sem jelent.
- Inkább fordítva, Aro. Add meg te magad, és
békében távozhatsz. Igaz, hogy a hatalmad nélkül, de legalább épségben. –
Carlisle jól csinálja. A válasza még jobban elbizonytalanította Arót.
- Ez igazán mókás… - az ideglelő nevetésre
visszafordultam. – Tudod, hogy többségben vagyunk.
- Néha az erőt legyőzi az ész. – Láttam
magam előtt Carlisle bölcs, nyugodt mosolyát.
- Lehet. Lehet, hogy győznétek. – Aro
helyeslésére mind meglepetten néztünk össze, nem tudtuk, hogy mire készül. – De
mi lesz később? Mi lesz, ha a társadalmunk megtudja, megszegtetek minden létező
szabályt kockáztatva a világunk sorsát? Mind tudjuk, hogy szükség van a Volturi
irányítására és védelmére.
- Elismerem, szükség van irányításra és
védelemre. De nem egy olyan vezetőtől, aki ezt terrorral és átveréssel viszi
véghez, hogy megtartsa és növelje a hatalmát.
- Te beszélsz terrorról, aki a barátomnak
nevezte magát, aztán betört az otthonomba és megölte a legjobb embereimet?
Carlisle, ez elég képmutató vád, nem gondolod? – Aro a „támadás a legjobb
védekezés” elvet követte, hogy meggyőzze a jelenlévőket az igazáról, és
egyelőre úgy tűnt, hogy egész jól csinálja. Kívülállóként én is hittem volna
neki, hiszen mi voltunk azok, akik látszólag elsőként támadtak. Arról másoknak
fogalmuk sem lehetett, hogy ha nem tesszük, az számunkra egyenlő a biztos
halállal. – Én mindent azért teszek, hogy védjem a fajtánkat. Szükség van
törvényekre és arra is, hogy kemény kézzel tartassuk be őket, különben kitör a
káosz és mind elveszünk.
- És aki nem szegi meg őket? – érdeklődött
Carlisle. Aro egy másodpercig sem fontolgatta a válaszát, azonnal rávágta, amit
a jelenlévők hallani akartak.
- Azzal természetesen a Volturinak semmi
dolga.
- Szóval nem öltél olyat közülünk, aki
betartotta a szabályokat, igaz?
- Én és Marcus minden kivégzésnél jelen
voltunk, ahogyan jó pár szemtanú is. Bizonyíthatjuk, hogy a vádjaid hamisak –
szólt bele a vitába most először Caius. A hangja dühös és ideges volt, érezni
lehetett rajta, hogy legszívesebben azonnal darabokra tépne mindannyiunkat. –
De te… Mivel magyarázod ezt az összeesküvést, ha nem azzal, hogy nem csak a
vérre, hanem a hatalomra is szomjazol? – kérdezte éles hangon.
- Nekem nem kell a hatalmatok, csak békében
szeretnék élni a családommal. Ezt viszont nem tehetem, amíg Aro azon ügyködik,
hogy végezzen velünk. Mert ő mindenkit félreállít, aki az útjában áll. Akár a
saját húgát is, nem igaz, Aro?
- Hogy mit mondtál? – Most először szólalt meg
Marcus is.
- Nemrégiben megtudtunk egy titkot, amelyet
már hosszú évszázadok óta rejteget a társad. Sajnálom, hogy nekem kell
felnyitnom a szemedet… – Carlisle hangja tényleg együttérzőnek tűnt.
Carlisle, gondold meg, mivel vádaskodsz… – fenyegetőzött Aro, de hiába.
- Te és a feleséged, Didyme, el akartátok
hagyni a Volturit, de Arónak szüksége volt rád. Tudta, hogy csak egy módon
tarthat maga mellett. Ha végez a testvérével. Ő ölte meg a társadat. – A
lélegzetem elakadt a hallottaktól. Aro tényleg odáig ment volna a hatalomért,
hogy meggyilkolja a saját vérét? Ez sokkolóbb volt, mint amire számítottam, bár
fogalmam sem volt róla, hogyan akarja Carlisle ezt bebizonyítani.
- Ugyan, Marcus, testvérem, ne is foglalkozz
vele. Próbál viszályt szítani, és össze-vissza beszél – nevetett fel Aro. – De
ez nálunk nem fog működni. Marcus pontosan tudja, hogy mennyire szerettem a
testvéremet. – Ez igaz volt. Bárki más fülébe bele lehetett volna ültetni a
kétely apró bogarát, de Marcusról Alice azt mesélte, hogy érzékeli az emberek
közötti kapcsolatokat. Ha Aro nem szerette volna a testvérét, arról biztosan
tudott volna.
- Igen, ez így van. De a hatalmat még nála
is jobban szeretted. – Vladimir is megszólalt, s kezdett egyre feszültebbé
válni a helyet. - A te dolgod, hogy eldöntsd, hiszel-e nekünk, én megtettem a
dolgomat, elmondtam az igazat – nézett Marcusra.
- Nevetséges, hogy egyáltalán úgy
gondoltátok, érdemes ezzel próbálkoznotok – szólalt meg Aro. – Egyetlen dolog
volt igaz a történetetekből, hogy szánalmasak vagytok. Még mindig. Marcus sosem
hinne el egy ilyen képtelen és arcátlan hazugságot, nem igaz, testvérem? – A
kérdés válasz nélkül maradt. – Marcus… Csak nem hiszel ezeknek? – emelkedett
meg hitetlenkedve Aro hangszíne.
- Tudom, hogy szeretted Didymét. – Mikor
Marcus végre megszólalt, a hangja halk volt.
- Persze, testvérem, persze, hogy szerettem.
Ő volt az egyetlen húgom – helyeselt nyugodtabb hangon Aro.
- Azt is tudom, hogy szereted a hatalmat.
- Mire akarsz kilyukadni, Marcus?
- Hogy nem tudom, melyiket szeretted jobban.
– Ahogy Marcust hallgattam, rádöbbentem valamire. Arót elvakította a
hatalomvágy, Caiusban pedig valamiféle folyton fortyogó haragot éreztem. Marcus
velük szemben maga volt a bölcs csendesség.
- Marcus… – nyögött fel Aro hitetlenkedve. –
Az nem lehet, hogy hiszel nekik. Ugye, nem?
- Nem tudom. Egy részem nem akarja elhinni,
hogy képes voltál elvenni tőlem a nőt, aki a létezésem középpontja volt. Egy
másik részem viszont… képtelen lenne melletted maradni ebben a bizonytalan
tudatban. Sosem fog kiderülni az igazság, nem igaz? – Marcus hangjába olyan
mély fájdalom vegyült, hogy összeszorult a torkom. – Hogy állhatnék melletted
úgy, hogy közben az jár a fejemben, vajon tényleg megtetted-e… Vajon, képes
voltál-e végignézni, ahogy Didyme könyörög neked az életéért vagy el tudtad-e
venni orvul úgy az életét másodszorra is, hogy ő semmit sem sejtett?
- Esküszöm, hogy… – kezdett volna bele Aro a
hamis eskübe.
- Ne! Nem harcolok ellened, de nem harcolok
melletted sem – jelentette ki Marcus.
- Ennyi volt, Aro. Lásd be, és spóroljuk meg
az embereid életét, kérlek. – Carlisle hangja csak egy kissé feszült volt.
- Talán, mégsem… – Aro ismét vidámnak
hangzott. – Felix, hozd be az újdonsült vendégünket! Ha jól tudom, ő a másik
lányod, Alice. Nos… Alice… Nézzük, hogy mennyire szeret téged a családod…
- Ereszd el őt, különben megbánod! – Jasper
hangja kemény volt a gyilkos indulattól.
- Teljes megadást kérek az életéért cserébe
– mondta el az ajánlatát Aro.
- Ne! Ne tegyétek! – Alice hangja könyörgő volt.
– Így is, úgy is megöl mindannyiunkat. Végezzetek vele! Bosszuljatok meg és
végezzetek vele! – kiáltotta, aztán síri csend lett.
El kellett volna már mennem, de nem tudtam a
lábaimat rávenni, hogy itt hagyjam Carlislet. Inkább haltam volna meg helyette
Én, de Ő olyan jó… Nem ezt érdemli!
Carlisle könyörgött Arónak, aztán csata
hangja…
Carlisle nem láthatta, hogy Én nem jutottam
messzebbre…, s Aro észrevett. Eldöntöttem, hogy nem hagyom magam – ha kell
megölöm Arót!
Egy ütéstől Jonathan teste kiesett a
kezemből, de Én talpra szökkentem és elkezdtem harcolni Aróval. Egy ideig azt
hittem, hogy győzhetek – ebben reménykedtem…
Aztán
Aro megfogta a fejem és egy hosszú, mély nézés után letépte azt.
-
Tudtam, hogy a saját életem árán, de megvédhettem Alicet, a lányomat. A család
mindig is fontos volt nekem! – nézett rám Esme.
- De… te… az előbb… - próbáltam meg
kinyögni egy értelmes mondatott, de nem igazán sikerült.
Már
akkor is értetlen arcot vágtam, amikor először álmodtam meg a halálát, de így…
- Meghaltam… Arra azért kíváncsi lennék,
hogy Te ki vagy – nézett rám kedvesen. Semmit sem sejtett, vagy… Mielőtt
válaszolhattam a mosolygó arc elkomorult. – A halál fájdalmas, s nehéz rajta
túltenni magunkat.
- De nem lehetetlen – motyogtam magam
elé.
- Hát… Ha van, aki pótolja a dolgokat,
akkor… - Felültem, hogy kényelmesebben el tudjunk helyezkedni. Esme olyan volt,
mint a képeken. – Edwardot tekintettem először a fiamnak, Ő elfeledtette velem
a kisfiam halálát. Tudod…
- Tudom! – szakítottam félbe, mielőtt bármit
is mondhatott volna.
Bár
elfelejteni nem lehet ezeket, de túlélni…
- Tudod, hogy volt egy fiam, vagy azt,
hogy milyen túlélni?
- Is-is. Nagyon nehéz túllépni egy
haláleseten, főleg, ha az valaki közeli rokon. És tudom, hogy volt egy fiad.
- Valóban… De te mégis honnan tudsz
ilyeneket?
- A nagymamám, már apu felől, képes volt
álmában belemenni másokba, és ezt én is örököltem. Az… első álmom is veled
volt, amikor megtaláltam apu egyik eldugott újságcikkét. Egy nőről szólt, aki
leugrott egy szikláról…
- Oh… Nagyon fájt?
- Amikor valaki mássá tett, az igen. Én nem akarok más lenni, ha ennyire fájdalmas. Viszont apa elmesélte, hogy mi… mi
történt.
- Mármint velem?
- Igen… Neki az apukája mondta el, a
nagypapám. Nagyon sajnálom! – ült ki őszinte bocsánatkérés az arcomra.
- Ugyan… De mesélj nekem az apukádról!
Biztos Ő alszik a szomszéd szobában, anyukáddal! – Tekintete elhomályosult.
- Csak anya. Apa meghalt, amikor tízéves
voltam. Undok dolog a rák, főleg, ha az ember valami ,,csoda” folytán örökli.
- Szerencse, hogy az édesanyád itt van
veled! – Nem tudtam, hogy mennyi fájdalmat képes elviselni, tekintve, hogy pár
perce meghalt.
- Anyukám is rákos… Khm… De nemsokára
leérettségizem, és akkor majd vigyázhatok rá! Aztán nem költözöm el innen,
ahogy anyu szeretné. Egyszerűen nem menne! Itt élt az apám, a nagyapám és még a
dédmamám is.
-
A dédmamád? Akkor ez egy családi ház? Pedig egy pillanatra azt hittem, hogy a
volt otthonomban vagyok…
-
Mert ott is vagy! Az én dédmamám Esme Anne Platt Evenson és álmaimból kiszűrve
most már Cullen.
-
Hogy mit mondasz? – Ült ki az arcára teljes értetlenség. Én is így reagáltam
volna, ha megtudom, hogy van egy dédunokám. – Az egyetlen gyermekem meghalt a
születése után!
-
Nem… Charles Evenson lefizette az orvosokat. Aztán megölték és a nagypapám
visszakerült ide… Apa azt mondta, hogyha egyszer találkozom veled, akkor ne
mondjam el ezt, mert akkor fájdalmat okozok neked, de… Az előbb fejeztek le és
nem igazán értem a dolgokat…
-
A fiam tehát élt… És te a dédunokám vagy… - kérdőn nézett rám, mivel a nevemet
még nem tudta.
-
Anne… Anne Platt! – mutatkoztam be.
Aztán
Esme eltűnt és én egyedül maradtam a szobámban. Hallottam a fejemben hangokat,
amik keservesek voltak, és mindegyik azt suttogta:
Esme Anne Platt Evenson Cullen meghalt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése