10. fejezet:
Amikor minden megváltozik
Azt hittem, hogy majd minden boldog lesz, és jó. Ezzel
szemben mindennek az ellenkezője lett.
A kedves, és odaadó férj helyett: egy parancsolgató, semmibe
vevő férj…
Szerelem helyett: vitatkozások, kihasználások…
Minden a nászéjszaka után kezdődött. A borzalmas nászéjszaka
után…
Másnap arra keltem, hogy a zár csukódik. A szobám ajtaja
zárult, kulccsal. Odafutottam az ajtóhoz, de nem tudtam kinyitni.
Elkezdtem dörömbölni rajta, de semmi sem történt. Sírva
rogytam a földre. Nem így képzeltem el az életem. Tizenöt évesen már férjnél
vagyok, rab vagyok a saját szobámba… Ennél rosszabb már nem is lehetne. Talán
szólnom kellett volna Anyának és Apának. Edward már lehet, hogy hazament… Olyan
hülye voltam.
A sarokban ülve zokogtam. Az egészben az szörnyű, hogy még
csak le sem tudok diplomázni, mert be vagyok zárva. Legalább az iskolákat
elvégezhetném.
A hasam éhesen megkordult. Talán este ehetek majd valamit.
De miért zárt be a szobába? Azt hiszi, hogy majd megszökök? De hát, nem! Lehet,
hogy nem úgy történt minden, mint ahogy elterveztem, de biztos vagyok benne,
hogy el tudnánk élni egymás mellett. Míg Én meg nem halok, aztán Joe úgyis
keres helyettem valaki mást. Egy modellt, vagy egy milliomost.
Majd, ha hazaér megbeszéljük…
Joe nem jött és csak egy szobalányt küldött fel, néha, hogy
ne haljak éhen. Ennél még az is jobb lett volna, ha helyben megöl. De így, a
külvilágtól elzárva borzalmas volt. Egy élő halott voltam. Éreztem, hogy az idő
múlik és múlik…
Aztán egyik este Joe bejött, de nem volt semmi kedves
szándéka, csak testiség. Undorodtam magamtól és undorodtam a férfiaktól. Amit
velem művelt az megsebezte a lelkem.
Ezek után azzal töltöttem az időm nagy részét, hogy
Valeria-t, a szobalányt elküldtem, hogy hozzon nekem könyvet és azokat
olvastam. Legtöbbjük valami romantikus regény volt. Rongyossá olvastam a Romeo
és Júliát, szerettem volna, ha értem is képes lenne egy férfi meghalni.
Néha megszédültem és rosszul is voltam, de nem foglalkoztam
vele.
Éppen a Romeo és Júliát olvastam megint, amikor
meghallottam, hogy Valeria kopog az ajtón.
-
Gyere be!- szóltam ki.
-
Jó napot, asszonyom! Elnézést a zavarásért, de
az úr hívatja.
-
Semmi baj, Valeria. Köszönöm, hogy szóltál.
-
Nincs mit. Viszontlátásra!
Kimentem a szobából, amit mostanság egyre többször
hagyhattam el. Joe a nappaliban ült és várt… Rám.
-
Szia!- köszöntem magabiztosan.
-
Kramisha! Gyere ide!- paskolta meg maga mellett
a helyet.
-
Miről szerettél volna velem beszélni?
-
Arra a döntésre jutottam, hogy mit szólnál
hozzá, ha iskolába járnál?
-
Megengednéd?
-
Persze! Ha szeretnél… Bár nem hiszem, hogy a te
állapotodban érdemes lenne elkezdeni az iskolát. Valószínűleg sokan kezdenének
el pletykálni.
Az én állapotomba? Ez meg mit jelentsen?
-
Édesem, hát te tényleg elég tudatlan vagy. Pedig
rájöhettél volna a jelekből. – értetlenül néztem rá, mire színpadiasan
felsóhajtott. – Szédülés, hányinger…
Végig vezettem magamba mindent. Az nem lehet… Én nem lehetek
terhes… Nem lehetek terhes Tőle. Nem érdemli meg, nem szeretné ezt a kis
csöppséget.
Kezem akaratlanul is a hasamra csúszott. Lehetetlen volt, de
már éreztem egy kis dudort. A szívem alatt hordtam egy kisbabát, egy új életet.
-
Joe!- nyögtem fel a felismeréstől. – Joe, ugye
szeretni fogod?
-
Hát persze! Elvégre belőlem is lesz. De tudnod
kell valamit. – vált fájdalmassá az arca.
-
Valami rosszat? Mi a baj?
-
Kramisha, én utána olvastam ezeknek a
terhességeknek. A végük mind halál.
-
Joe… Akkor én…
-
Nem fogom hagyni. Szeretném a belegyezésed
kérni, hogy miután megszületett átváltoztatlak.
-
Azt akarod, hogy én is vámpír legyek?
-
Igen, és akkor örökre együtt lehetnénk. Tudom,
hogy most azt hiszed szörnyű férj vagyok, de mindent érted tettem. Meg
akartalak óvni.
Elhittem neki, hiszen annyira hihetően mondta.
-
Joe! Szeretnék iskolába járni addig, amíg nem
látszik a pocakom.
-
Ahogy szeretnéd. Most menj, és pihenj.
Engedelmesen felmentem a szobába és eldőltem az ágyon. Tenyeremet
a hasamra fektettem és lassan simogattam.
Elképzeltem a családunk. Én vámpírként… Milyen fura. Joe
boldogan ölelgeti a fiát és pörögnek. Aztán nevetve elborulnak a földön, és
tovább nevetnek.
Később Joe átölel és megcsókol, míg fiunk virágot szed
nekem.
Az édes álomból csak akkor keltem fel, amikor megéreztem,
hogy besüppedt mellettem a matrac. Egy hideg kéz karolt át hátulról, de én
közelebb húzódtam hozzá.
Éreztem, hogy a teste kissé megfeszült. Biztosan, csak mert
féltett.
Egyszer, majd meglátogatom Anyuékat. Biztosan örülni fognak
nekem. Ez a pár hónap teljesen megváltoztatott, erősebb lettem, és senki se
parancsolhat nekem. Van saját akaratom.
Edward most már biztosan otthon van. Lehet, hogy
elköltöztek, hiszen csak addig beszélték meg az ott maradást, amíg Én be nem
fejezem az iskolát. Ha soha többé nem láthatnám őket, abba belehalnék.
De azt sem felejtettem el, hogy nem kerestek, amikor
eltűntem. Nem kerestek, pedig állítólag szerettek. Lehet, hogy egy emberélet
nekik nem számít olyan sokat. Vámpírok…
A másik ,,faj” meg az alakváltók. Azok is akaratos lények.
Semmi sem jó nekik. Hamar dühbe jönnek. Parancsolgatnak. Akit én ismertem
alakváltót - nem Gil az -, csökönyös volt, és nem tudott örülni semminek. Nem
tudom, hogy, hogyan tudtam szeretni, de szerettem Jonathant. Jonathant, aki
később a családom ellen fordult, mert vámpírok. Tudom én, hogy ez természetes
ellenérzet, de ha engem szeret, akkor a családomat is szeresse. De a szívem
mélyén még mindig éreztem valamit iránta. Nem mondhatnám, hogy szerelmet, hanem
inkább testvériességet. Szeretem úgy, mint Edwardot, mint a testvéremet.
Joe-t, pedig úgy szerettem, mint…
Joe megérezhette nyugtalanságomat, mert kicsit eltávolodott
tőlem. Viszont én megfordultam és átöleltem. Nem ellenkezett.
Másnap izgatottan keltem fel. Ma lesz az első napom az iskolába.
Valószínűleg, csak én vagyok férjnél.
Nyomtam egy puszit Joe arcára és elindultam a suliba. A
parkolóba a puccosabbnál puccosabb autók álltak. Kicsit félve léptem be a
titkárságra.
Szerencsére egy kedves hölgyet fogtam ki, aki készségesen
elmagyarázott mindent. Adott egy térképet és egy órarendet.
Első óra ének. Azt sajnáltam, hogy egy héten egyszer volt ének. Ének
után biológia, aztán irodalom és végül testnevelés. Mondanom se kell, az utolsó
órát semennyire se vártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése