2. Cullenék
Még csak hét óra volt, amikor úgy éreztem nem bírok tovább ágyban maradni. Más esetben még órákig lustálkodtam volna, de most egyszerre két dolog is csomóba fogta a gyomrom.
Még csak hét óra volt, amikor úgy éreztem nem bírok tovább ágyban maradni. Más esetben még órákig lustálkodtam volna, de most egyszerre két dolog is csomóba fogta a gyomrom.
Idegesen körbejártam kétszer a szobám, majd lementem a konyhába és nekiláttam elkészíteni minimum öt szendvicset. Egyet, amit most megehetek. Egyet az útra és hármat a vizsgáig meg utána. Vaniával azt beszéltük meg, hogy ma nála alszom.
Miután készen voltak a szendvicsek felrohantam és egy táskába összepakoltam a legfontosabb dolgokat, amik egy ott alváshoz kellhetnek.
Előre sejtettem, hogy Cullenék hülyének fognak nézni, mert senki se megy ok nélkül egy hátizsákkal a hátán. Reméltem azért, hogy nem kell nagyon magyarázkodnom.
Arra mentem amerre Vania mondta. Belebotlottam két farkasba.
- Helló! Nem tudjátok megmondani, hogy Cullenék merre laknak?- kérdeztem, mire az egyik farkas megremegett.
Elkísértek. Hálásan pillantottam feléjük. Ránéztem az órámra, még csak nyolc óra volt. Az nagyon korán van. Jobb lenne, ha később visszajönnék. Vagy egyáltalán nem jönnék vissza.
- Esther?- nem volt szerencsém. Felnéztem az aranybarna szemekbe, amik most vidáman csillogtak.
- Jó napot! Én… Tudja, olyan korán van és nem akartam zavarni. Persze én mindig olyankor toppanok be, amikor nem kéne.
- Nem zavarsz. Igazság szerint már vártalak. Vania is annyira boldog volt mikor meglátott. – igen, a sokk után, ami ráadásul kétszeres is volt. Az egyik Carlisle, a másik én.
- Lehet, hogy tanulni akart. Valami, ami elvonja a figyelmét.
- Figyelemelterelés... Gyere!- invitált be a házba.
Úriember módjára elengedett, és lesegítette a kabátom. A táskát nézte egy ideig, de amikor letettem a kabátom alá nem kérdezett.
- Vaniánál alszom a vizsgák után.
- Jah, értem. Csak nem értettem, hogy miért hoztál táskát.
- Hát, most már ezt is tudja. – mondtam vidáman.
Követtem a nappaliig. A kanapén ott ült egy izmos feketehajú fiú, egy bronzhajú fiú és egy lány. A feketehajú fiú arcát a kezébe temette, de amikor meghallotta, hogy beléptem felnézett.
Kezdtem úgy érezni, hogy ebben a családban mindenki világvége-hangulatban van. Egy szeretett személy elvesztése tényleg nagyon fájdalmas, de túl kell magunkat tenni rajta. Az nem járja, hogy örökre így éljenek.
- Lehet, hogy nem járja, de nem tudunk ellene semmit se tenni. Ha te hallanád a gondolatokat, amik most is keringenek ebben a házban, akkor megértenéd. – szólalt meg a bronzhajú fiú, aki egészen biztos, hogy Edward volt. – Talált. Edward vagyok, ő, pedig a feleségem Isabella. – mutatott a mellette ülő nőre.
- Esther, Vania barátnője. – mutatkoztam én is be.
- Emmett vagyok. – hallottam egy még vámpírhoz is halk hangot.
- Esther, zavar, ha itt beszélünk?- kérdezte Carlisle.
Végülis csak a családja van itt. Köztük a gondolatolvasó Edward. Persze beszéljünk itt, hogy mindenki hallja.
- Nekem mindegy, ahogy önnek kényelmesebb.
- Rendben, akkor, ülj le. – kínált hellyel. Meg akartam kérni, hogy nekem ne játssza meg magát, de szíven ütött a felismerés. Amikor kínomban én is mindenkivel kedves akartam lenni, aztán amikor senki se látott összeomlottam és csak sírtam.
Edward, ezt ne említsd, kérlek.
- Szóval, miben segíthetek?
- Van egy barátom, mint már mondtam. – ránéztem a kezemre, ami még csak most észlelete, hogy vámpírokkal vagyok körülvéve és remegett egy kicsit, majd abbahagyta. – A barátom alakváltó.
- És ebben én, hogy tudok segíteni?- kérdezte értetlenül.
- Mikor változik át általában egy ember?
- Pubertáskor, vagy, ha vámpírok vannak a közelében, akkor gyorsabban aktiválódik az a gén, ami a változásért felelős.
- Már húsz éves. És még nem változott át, pedig egyszer találkozott egy vámpírral.
- Isabella sem változott át rögtön, pedig élt velünk egy darabig. Amikor vámpírméreg jutott a szervezetébe, akkor változott át. – a vámpírméreg nem halálos a farkasokra?
- De halálos, de Isabella vére másként reagált. Ez egy hosszú folyamat volt, mire kiderült. – válaszolt a gondolatomra Edward.
- És, ha vámpírméreg is jutott a szervezetébe, és még akkor sem változott át? Akkor mi van?
- Egész eddig hallgattam, amit meséltél, de most már nem kéne hazudnod. – jött be a nappaliba egy szőkehajú fiú, mögötte pedig egy feketehajú lány.
- Én nem hazudok. Ezt kikérem magamnak. – pattantam fel.
- Akkor elmásítod az igazságot. Fogadok, hogy nincs is olyan barátod. – a gyomrom icipicire zsugorodott. Erről Vania elfelejtett szólni. Bosszankodtam magamban.
- Jobb lenne, ha leülnél és mesélnél egy kicsit magadról. – nézett rám Edward. Csibészes mosolyra húzta a száját. Ezt valószínűleg nem nekem célozta. – Pedig neked céloztam.
- Miért? Hiszen én csak…
- Vaniára támaszkodtál. Ő viszont nem tud mindent rólunk. – mondta nevetve.
- Esther?- nézett rám Carlisle.
- Akkor asszem most leülök. – mondtam és úgy is cselekedtem.
- Kezdjük azzal, hogy milyen Esther vagy?- tette fel a kérdést a szőkehajú fiú.
Ez volt az a kérdés, amire azt mondta Vania, hogy ne mondjam el. Ránéztem Edwardra.
Nem mondhatom el, nem akarom elszomorítani Carlislet. Kérlek, Edward, segíts.
- Jasper, hagyd. Majd elmondom. Már ha én legalább megtudom. – nézett rám Edward.
Evenson. Esther Evenson.
- Akkor legalább a családodról mesélj, és arról, hogy mi köze van az alakváltókhoz hozzád. – mondta Jasper.
- Esther vagyok, húsz éves, két szakirányt választottam az egyetemen és ma vizsgázok mindkettőből. – most már, akkor semmit se titkolok el, kivétel a nevem. – A szüleim, mindketten alakváltó gént hordoznak magukban, amit a két fivérem és a húgom is örökölt. A legidősebb közölünk John, huszonkettő éves. Ő volt az első, aki átváltozott. A másik bátyám Tim, pedig huszonegy éves. Ő nagyon megsértődött, amikor John átváltozott és anyáék elmentek vele egy időre, hogy megtanítsák az önfegyelemre. Tim bezárkózott és nem beszélt velem. Aztán egyik nap utánam szaladt, amikor elindultam sétálni és elmondott mindent. Amikor anyáék hazajöttek azt hitték, hogy majd beszélni kell Timmel, de Tim velem és a húgommal játszott. Aztán Tim is átváltozott. Johnt nagyon sokáig nem láttuk, mert anyáék azt mondták megtalálta a nagy Ő-t. A húgom, Liliett, pedig hét éves. Az apukám ősei leszármazottjaik a quileute törzsnek, és a dédpapám tiszteletbeli quileute. Az anyukám ősei is quileute törzs leszármazottai, de az onnani dédmamámat kitiltották. És ebből adódik az egyik kérdésem, amit később akartam feltenni. Akkor én most ki vagyok tiltva, vagy nem?
- Vissza akarsz jönni?- kérdezte Isabella.
- Nem, csak én már nem értem.
- Természetesen nem vagy kitiltva, addig ameddig nem követsz el egy szabály-sértést. Viszont azt nem helyeslem, hogy elmondták nektek, hogy mik lesztek. Megszegték az egyik szabályt.
- Mi öten nagyon összetartóak voltunk.
- Voltatok?- kérdezte Edward.
- Mostmár megértheted, hogy miért gondoltam azt, amikor beléptem. Sajnos én sem jártam jobban. És itt jön képbe a kérdésem, amire választ már kaptam, de lehet, hogy így jobban meg lehet érteni. Szóval, ugyanolyan nap volt. Anyu muffint sütött, apu olvasott. Vártuk, hogy John hazajöjjön. Azt ígérte meglátogat. Közben Tim és Liliett kint játszottak. Amikor meghallottuk az ajtó csapódását megörültünk. Tim és Liliett bejöttek. – az emlékek megint előjöttek, szinte éreztem a számban a muffin ízét, amit titokban csentem el. Anyu észrevett és mögém sétált. Megijesztett. – Johnt mindenki végig ölelte. Anyu sírt a boldogságtól, Liliett, pedig nem engedte el. – elkomorult a pillantásom. A kezemet ökölbe szorítottam. – De nem tartott sokáig az örömünk. Anyát egy idegen férfi hátulról átölelte. Valamit suttogott a fülébe, aztán… megharapta. John átváltozott a dühtől, aztán Tim is. – lenéztem a földre. Az én hibám volt. – Az idegen őket is megharapta. A testemen végigfutott a remegés, aztán semmi. A vámpír megharapott. Nem kezdtem el haldokolni. Csak egy pillanatra vesztettem el az egyensúlyom és aztán vissza is nyertem. De akkor már késő volt. A húgom átváltozott. – mindent újraéreztem. Ahogy ugrottam és a vámpír mellkason lökött, mire én a falnak csapódtam. - Én megtanultam magam túltenni ezen. Megtanultam beszélni róla.
- Erre nem számítottam. Sajnálom, én…- kezdett mentegetőzni Jasper.
- Mint mondtam, megtanultam beszélni róla. Megtanítottam Timet beszélni a gondjairól, és ő megtanított meghallgatni másokat. De szerintem ide, már bocsánat, egy ember kevés lenne… És mivel vámpírok, kivétel, Isabella, ezért még inkább nehéz. És mivel ezen túl vagyunk és én ideges vagyok, ezért most megkeresem a táskám és előveszem a szendvicsemet és eszek.
Kimentem a táskámhoz. Előkerestem egy szendvicset. Beleharaptam egyet.
- Miért sajnáltatod magad?- termett előttem egy szőkehajú lány.
- Parancsolsz?- nyeltem le a falatot.
- Te nem bámulsz meg engem. – mondta csodálkozva.
- Már miért kéne, hogy megbámuljalak?
- Az arcom… - csak most vettem észre a sebhelyet. Valahol már láttam ilyet.
- És? Ne mond, hogy egy sebhelybe bele fogsz halni. Na, ne! Pedig annyira erős vagy.
- Ez nem igaz. Gyenge vagyok.
- Gyenge akkor lennél, ha megpróbáltad volna magad megölni.
- És, ha azt mondom, hogy csak megfogtak? Hogy lefogtak, amikor meg akartam ölni magam?
- De hagytad magad lefogni. Hidd el, amit eltervezünk azt általában meg is valósul. Te hagytad magad lefogni, és ezért erős vagy.
- Miért nem bámulsz meg?- letettem a szendvicsem. Lehúztam a pólóm a jobb oldalon. Kicsit elfordultam, hogy láthassa a sebhelyem. – Oh.
- És te miért bámulsz meg?- kérdeztem.
- Én nem akartam. – visszahúztam a pólóm és a szemébe néztem. – Nem nézed még mindig.
- Tudod, láttam már valahol egy ilyet. Jesszusom! Már tudom is. Az egyik barátnőmnek van ilyen tetkója.
- Ilyen tetoválást csináltatott?
- Igen. Te mit látsz benne?
- Undort.
- Nem érzést. Mit látsz, amikor ránézel?
- Egy sebhelyet.
- A barátnőm azt mondta tetszett neki azon a lányon az inda. Olyan, mintha valami viráginda lenne.
- Mint egy inda?- végighúzta az ujját a sebhelyen, aztán elmosolyodott és elszaladt.
Magamhoz vettem a szendvicsem és visszasétáltam a nappaliba. Körül néztem, de sehol se láttam a lányt, sőt Emmett is eltűnt.
- Rosalie, boldog volt. – mondta Edward.
- És Emmett?
- Ő meg köszöni. – trillázta a feketehajú lány.
- Akkor én gyenge vagyok. – rázta meg a fejét Carlisle.
- Én is gyenge vagyok. Gyengébb, mint Ön.
- Nem hiszem. És kérlek, miután a lányom lelki békéjét a helyére állítottad, tegeződjünk.
- Rendben. És te sem vagy gyenge. Csak neked egészen más a lelki problémád.
- Nincs is lelkem. – mondta szomorúan.
- Dehogyis nincs. Ha nem lenne, akkor nem ülnél itt. Tudom, hogy milyen nehéz, de túl lehet élni. Na, nem úgy, hogy magunkat vádoljuk, amikor csak lehet. Az úgy nem megy. Lássuk a szépet.
Megcsörrent a telefonom.
- Sikerüüüült!- sikított a telefonba Vania.
- Nekem meg már nincs dobhártyám. Gratulálok! És mit mondtál nekik?
- Azt inkább ne akard tudni.
- Vania!- szidtam le, megígértem Vaniának, hogy beszélhet rólam, persze nem név szerint, de csak végszükségesetén. – Már félek bemenni.
- Pedig jobb lenne elindulni, mert déltől van.
- Déltől? De nem úgy volt, hogy délutánról? Én nem hiszem, hogy oda érek, és azt se tudom, miről kell beszélnem. Miből vizsgázok először?
- Sebészetből, aztán pszichológiából. Élvezni fogod a feladatot. De most megyek. Várlak este.
- Oké. Szia!
Ránéztem az órámra. Háromnegyed tizenkettő. Esélyem sincs beérni.
Ezt buktam.
- Beviszlek. – ajánlotta föl Edward.
- Majd én. Úgyis szeretném kifejteni a véleményem a nem átváltozásodról. – mondta Carlisle és már mentünk is az autója felé.
Beültem az anyósülésre és a kezembe kaptam a táskám.
Kicsit feszült voltam a beszélgetéstől és a vizsgáktól.
- Én nem ítélkezek.
- Isis miatt. Vania nagyon kedves lány, de nem olyan, mint Isis.
- Carlisle, Isis bevésődött. – mondtam ki az egyértelműt.
- Bevésődött? Belém vésődött be? A nagyapjába?
- Ez nem szokatlan, mármint már olvastam ilyenről.
- Isabella, Bella unokája, de az egészen más. – értetlenül néztem rá. – Bella volt Edward első szerelme. Isabella, pedig az unokája. Náluk is létrejött a bevésődés. De Isis még olyan fiatal.
Csendben voltunk egy ideig.
- Talán, ha megvizsgálhatnálak. – kezdte Carlisle, de én rögtön ellenkezni kezdtem. Nem szívesen mutogattam a sebhelyemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése