White Lily ~ 12. fejezet


12. fejezet:
Liliána Witte
(Esme szemszög)

/80 évvel később, azaz 2024/

Sok minden történt velünk az elmúlt években. Született egy csodálatos unokám, akit nagyon szeretek.
Edward és Bella még mindig nagyon boldogok. Carlisle-lal, pedig megpróbáltuk elfelejteni Őt.
Renesmee, már férjhez ment, amit Edwardék nem néztek jó szemmel. Persze ez természetes reakció volt, mert Jacob mégis csak egy alakváltó. Véleményem szerint Edward csak egy alakváltóval állt jó viszonyba. Talán az egyetlen átok az, hogy nem felejtünk el semmit.
-          Esme, megint Rajta gondolkodsz?- szakított ki a gondolataim közül Edward.
-          Minden évben. Március másodika van. – sóhajtottam.
-          Esme, Kramishának biztosan nagyon jó élete volt. Lehet, hogy még unokáid is voltak.
-          Neked nem kéne iskolába menned? Szerintem elég, ha csak Bella hiányzik.
-          Oké, majd délután jövök. – puszilt meg, majd távozott.

Egész nap Kramisha szobájában ültem. Az évek során semmit sem változott, nem nyúltunk hozzá. Néha-néha kitakarítottam, de többre nem tellett Tőlem. Még soha nem néztem meg a fiókokat, de ma valami rávett.
Egy naplót találtam benne. Az első lapon ez állt:
,,Ha egyszer születik egy lányom biztosan Anne-nak fogják hívni, Anyuról. Majd úgy nevelem, ahogy Anyu engem.
Ma olyan szép virágot kaptam Edwardtól és Aputól. Fehér liliomot, ami nagyon ritka. Lehet, hogy Anne Liliána lesz a neve a lányomnak. Olyan boldog vagyok. J”
Nem is tudtam, hogy Kramisha naplót írt. És milyen szépen rajzolt… A lap szélén egy gyönyörű liliom volt kézzel rajzolva.
Edward engem nézett az ajtófélfának dőlve.
-          Itt van az egyik osztálytársam. Rómeó és Júliát kell feldolgoznunk párban. Gondoltam szólok. – odanéztem és Edward mellett egy barna hajú, csinos lány állt.
-          Jó napot!- köszönt kicsit félősen.
-          Szia! Esme vagyok, Edward anyukája. – nyújtottam felé a kezem.
-          Liliána, Liliána Witte. – rázott velem kezet. Meg sem lepődött a hidegen.
Kicsit zavartan nézett be a szobába. Edwardra néztem, összehúzott szemöldökkel figyelte a lányt.
Utoljára akkor viselkedett így, amikor megismerkedett Bellával és nem hallotta a gondolatait.
-          Igen, Anya. Eltaláltad.
-          Ez kinek a szobája?- tette fel a kérdést Liliána.
-          Kramisháé az első lányomé. – feleltem.
-          Bocsánat a kérdésért, de a lánya már nem nőtt fel? Az ágy, meg a fal színe. – kirázta a hideg. – Lehet, hogy valaki szereti a rózsaszínt…
-          Ha fényben van, akkor látszik, hogy halványpiros és nem rózsaszín. – mondta Edward a kelleténél egy kicsit idegesebben.
-          Hát, nem igazán volt kihasználva ez a szoba, legalábbis az ágy biztosan nem. – mondta nevetve a lány, nevetése csilingelő volt. – Jaj, ne legyél már ennyire keserű, Edward! Élvezd egy kicsit az életet. – fiam megforgatta a szemeit. – Legalább tegyél úgy mintha nem zavarna, hogy itt vagyok. Haza is mehetek, hidd el, ismerem a történetet.
-          Minden lány ismeri a történetet. – mondta foghegyről a fiam.
-          Téged nagyon zavar valami. Elmondod nekem is?
-          Inkább készítsük el azt a feladatot.
-          Ha szeretnéd, megcsinálom gyorsan aztán haza megyek és átírom szépen. Úgysincs eltörve a kezem. – mosolyodott el sejtelmesen.
-          Edward, hát egy napot nem megyek, és Te máris találsz helyettem valaki mást?- jött be a szobába Bella.
-          Csak tanulunk, illetve tanulnánk. Ha Liliána végre jönne.
-          Szia, Liliána! Bella vagyok. – mosolyogott a lányra.
-          Valamiért, ki tudja, miért nem szeretem, ha valaki ennyire búskomor. Bella szeretnél egy kicsit ,,lazább” barátot?- kérdezte Liliána.
-          Edward mindig is sokat aggodalmaskodott. Jó lenne egyszer felszabadultnak látni. – bólogatott egyetértően Bella.
-          Edward, azt akarom, hogy ma egy kicsit boldogabb legyél!- nézett Edward szemébe a lány.
Úgy éreztem magam, mint egy kívülálló, de mégse tudtam elmenni Liliána közeléből. Meg akartam ismerni, mert nem úgy tűnt, mint akit otthon várnak.
Sápadt volt és, mintha egy kicsit sovány lett volna ahhoz képest, hogy deréktájba egy kicsit erősebb volt.
Megcsörrent a telefonja és egy bocsánatkérő pillantás kíséretében felvette a telefont, majd kisétált a szobából. Csak őt hallottuk, azt akivel beszélt már nem.
-          Igen?
-          …
-          Jaj, ezt elfelejttettem. Mikor indulsz?
-          …
-          Értem, akkor a lehető leggyorsabban készítem el a feladatot.
-          …
-          Miii? Ne! Mégis mit mondok?
-          …
-          Nagyon vicces vagy.
-          …
-          Várj, megkérdezem.
A telefont a vállára szorította és úgy jött vissza a szobába.
-          A barátomnak a húgára most mi vigyázunk, de a barátomnak el kell mennie. Viszont én meg nem érek oda. Esetleg nagy gond lenne, ha addig, amíg én megírom a feladatot, itt lenne? – hadarta el egy szuszra.
-          Milyen idős?- kérdeztem.
-          Hat éves.
-          Szerintem semmi akadálya. – mondtam, Edward is beleegyezően bólogatott.
-          Köszönöm. Hallottad?- szólt bele a telefonba. – Oké. Szeretlek.
Liliána karon ragadta Edwardot és elkezdte húzni. Úgy ment előre, mintha tudná, hogy merre van Edward szobája.
Fent voltak Edward szobájában és csak a feladatra koncentráltak. Miután készen lettek lejöttek.
-          Készen is vagytok?- kérdeztem.
-          Igen, gyorsan írok.
Liliána a bejárati ajtó felé nézett. Nemsokára megállt az ajtóban egy hatéves kislány. Liliána elé sietett.
Kézen fogva léptek be a nappaliba.
-          Mutatkozz be!- szólt rá Liliána a kislányra.
-          Nicole Anne Call vagyok, de mindenki csak Nikkinek hív. – mondta, de nem nézett fel.
-          Nikki. Szép név. Mit szoktál csinálni otthon?- kérdeztem.
-          Zongorázni. Vagy a kertben játszani a kutyusunkkal. – nézett Liliánára. Liliána egy pillanatra megfeszült. – Nincs büntetés, vagy elmondom Nate-nek a titkod.
-          Te most zsarolsz engem?- kérdezte Liliána és megfogta Nikki karját.
-          Nem. Én csak egyezséget ajánlok. És elegem van, hogy mindent megtiltasz nekem. – tört ki Nikki. – Nem csinálhatom ezt, nem csinálhatom azt. Maradjak csöndben… Elegem van. Hidd el, érettebb vagyok a koromnál és abból is elegem van, hogy kábé háromévesként kezelsz. – ordított.
-          Menj ki!- mondta Liliána.
-          Nem!
-          Azt mondtam, hogy menj ki!- most már Liliána is dühös volt. Még soha sem láttam ilyet. Látszott Liliánán, hogy nem rosszindulatú, csak még fiatal egy gyerekhez.
Nikki lehajtott fejjel fogta Liliána kezét. Leült a nappaliba a kanapéra és nem mozdult.
-          Elnézést, az előbbi viselkedésünkért.
-          Lil! – Nikki rettegve figyelte a TV-t.
Az egy hónappal ezelőtti eseményre mindenki emlékezett. A fiatalabbik Joe Johnson halálát lelte abban a balesetben, ami a bíróságon történt. Az épületben gázszivárgás volt és még valaki rá is gyújtott. Megtörtént a katasztrófa… Joe Johnson soha többé nem került elő.
-          Mint sokan, mi is gyászolunk ezen a napon. Joe Johnson éppen a házasságát próbálta megmenteni, amikor az épület kigyulladt. Voltak, aki megérezték a gázszivárgást és volt olyan, aki mielőtt kigyulladt volna az épület még befutott. Az egyik ilyen személy Lizzie Johnson volt, és Ő sem tért vissza. Az rejtély, hogy a feleség, hogyan élte túl ezt az egészet, de egyetlen kórházba sem volt hajlandó elmenni. Megtudtuk, hogy a Johnson Cégnek ezentúl Valeria Perfidious lesz az igazgatója, aki még ismerte az idősebb Joe Johnsont is.
Attól féltünk, hogy Liliána abban a pillanatban fog felrobbanni.
-          Megint én vagyok a rosszfiú. – tört ki belőle.
-          Valeria… - suttogta maga elé Nikki.
Többé nem volt kérdés. Ezzel a családdal nem stimmelt semmi.
-          Ha ide jön, én megölöm. – mondta Liliána, miközben magához ölelte Nikkit.
-          De te sosem ölsz, és ezt Ő is tudja.
-          Megölte a gyerekem, és most a Te életedre akar törni. Szerinted hagyom én ezt? Szeretnék kérni valamit. – fordult felénk.
-          Mit akarsz?- sziszegte a fogai közül Edward.
-          Vigyázzatok, Nikkire!- kért meg minket.
-          Miért, mire készülsz? Oda mész a Johnson céghez és megölöd?
-          Nem. Mert Valeria itt van.
Nyomott egy puszit Nikki feje búbjára, majd kiment a házból.
-          Hát, akkor én most itt maradok.
-          Szeretsz zongorázni?- kérdeztem.
-          Igen. Anyu tanított meg.
-          Gyere velem. – mondta Edward és megmutatta a zongoráját.
Edward és Nikki is zongorázott.
-          Szuper, pedig volt egy naplóm. – szólalt meg hirtelen Nikki. – Valeria felgyújtotta a házunkat.
-          Honnan tudod?- kérdezte Edward.
-          Anyu terhes és érzem a kicsik és ezáltal anya érzéseit. A másik meg, hogy hallom a gondolataikat, mert az egyikük hallja mások gondolatait…
-          Az anyukád? Ki az anyukád?- állt le Edward keze is a billentyűkön.
-          Nem szabad elmondanom. – kapott a szája elé Nikki.
-          Nem fogjuk neki elmondani.
-          Hát, jó. Liliána az anyukám és nem vagyok apu testvére.
-          Az apukádat, hogy hívják? – kérdeztem.
-          Jonathan Call.
És akkor, mint egy kirakós összeállt a kép. Hiszen a naplóban is ott volt. Ha lesz egy lánya, úgy fogják hívni, hogy Liliána.
Carlisle hazaért és meglepődve fogadta, hogy Nikki itt van.
Már későre járt és Nikkit is felvittük már a szobánkba, amikor egy régi ismerős toppant be.
Én voltam egyedül lent.
Esme, kérlek, segítsetek. – könyörgött, kezében a félholt Liliánával.
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:

White Lily ~ 11. fejezet


11. fejezet:
Valeria Perfidious és Maria de Fanfa

Irodalom és testnevelés között volt időm az ebédlőbe menni és elfogyasztani az utolsó pizza szeletet. A hátam mögül felmordult egy lány, valószínűleg ő is azt nézte ki, amit én.
-          Valami baj van?- fordultam hátra.
-          Egy elvetted az utolsó pizza szeletet, kettő az útban állsz. – jött a nem éppen barátságos válasz.
-          Szeretnéd? Mert akkor neked adom, amúgy sem vagyok éhes. – a gyomrom korgása megcáfolta ezt, de készségesen átnyújtottam a lánynak a tányérom.
-          Nem kell, edd csak meg.
Fogtam a tányérom és leültem a legtávolabb eső asztalhoz.
-          Leülhetek?- kérdezte a lány, aki az előbb mögöttem állt.
-          Felőlem.
-          Köszi. Amúgy Maria vagyok. – mutatkozott be.
Vöröses haja volt és szürke szeme. Kedves lánynak tűnt, bár kicsit ijesztő is lehetett mások szemében, a nem éppen kedves modora miatt.
-          Új vagy itt. – ez inkább volt ténymegállapítás, mintsem kérdés.
-          Igen. Kramisha vagyok.
-          Kramisha?- vonta föl a szemöldökét. Tetőtől talpig végigmért, amennyire az asztal engedte. – Hogy megváltoztál. Rég nem láttuk egymást.
-          Maria?- csak most tudatosult bennem, hogy kivel ülök szembe. – De te… Hogy… és… Téged elraboltak. Ez csak valamiféle álom.
-          Ez nagyon is a valóság, Kramisha. Elraboltak, mert azt hitték veszélyes vagyok. Bebizonyítottam, hogy nem és kész.
-          És ehhez el kellett telnie kilenc évnek. Mit csináltak veled, megkínoztak?
-          Semmit. Jobban mondva kipróbálták a képességeiket, meg ilyenek. És te?
-          Mit én?
-          Mit csináltál az elmúlt kilenc évben?
-          Tanultam.
-          És, hol voltál? Mit csináltál? Mindent harapófogóval kell belőled kihúzni?
-          Forksban éltem, és mint már mondtam tanultam. Körül voltam véve vámpírokkal és alakváltókkal. Csupa izgalom.
-          Vámpíroknál nevelkedtél? Én is. A Volturi-nál.
-          Volturi?
-          A vámpírok királyi családjának tartják magukat. Mondjuk úgy, hogy Ők a vámpírok rendőrsége. Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk újra. Az igazat megvalva nem is reménykedtem benne, hogy még találkozunk. Azt hittem, hogy Téged elkaptak és megöltek.
-          Edward megmentett. Aztán örökbe fogadtak és elköltöztünk Forksba.
-          És most? A családoddal ideköltöztetek?
-          Nem. A férjemmel élünk itt.  – erőltettem mosolyt az arcomra.
-          A férjeddel? Kram, én nem tudtam… Ne erőltesd, úgysem veszem be. – húzta fel a szemöldökét. – Valami nem stimmel azzal a fickóval.
Ráhagytam. Nekem az is bőven elég volt, hogy láthattam Őt még egyszer.

Otthon Valeria már várt rám. Kedves volt, szokatlanul kedves. Leültetet az étkezőbe és rögtön hozta is elém a pirítóst. 
-          Valeria, már bent ettem.
-          Tudom, de én úgy értesültem róla, hogy a várandós nők többet esznek. Ezért is készítettem el a kedvencét.
-          Hát legyen.
Jóízűen megettem, egy morzsácskát sem hagytam a tányéron.
Megfürödtem a vízben, amit Valeria gondosan előkészített. Jól esett a törődés.
Joe éppen akkor lépett be a szobába, amikor én kimentem a fürdőszobából egy törülközőbe csavarodva.
-          Szia!- húzott magához közelebb és egy csókot nyomott a számra.
-          Szia. Hogy telt a napod?- kérdeztem.
-          Jól. És a tiéd?
-          Elmegy.
Lefeküdtem az ágyba. Joe mellém feküdt, miközben én megpróbáltam közelebb kerülni hozzá.
A testem hihetetlenül forró volt. Ezt nem csak én éreztem meg, mert Joe keze már a homlokomon volt.
-          Kramisha, neked lázad van. – próbált felkelteni, de én akkor már rég aludtam.

Pár hét elteltével kicsit kábán keltem fel. A szememet bántotta az éles fény. A hasam hihetetlenül fájt.
Joe nem volt mellettem és Valeria sem volt már a régi. Mogyoróbarna szemei helyett vérvörös szemek helyezkedtek el az arcán. Cseppet sem volt kedves.
-          Semmi esélyed sincs ellenem. – mondta nevetve. – A gyereked meghalt, te pedig nem kellesz Joe-nak. Tudod, sajnállak. – tovább nevetett.
-          Mi? Mi van a gyerekemmel? Ne! – sírtam. Hogyne sírtam volna, amikor elvesztettem a gyermekem?

Az életem gyökeresen felfordult. Eddig nem tudtam, hogy Joe-nak milyen cégei vannak, de miután felépültem az egyiknek az ,,alkalmazottja” lettem. És nem a híres Johnson cégbe vett fel. Volt egy titkos cége. Lányokat futatott, olyan lányokat, akik másként éhen haltak volna. Ilyen sorsra jutottam én is. Az elején még ellenkeztem, de miután az egyik kuncsaft megütött, már nem mertem ellenkezni.
Miután lelkileg is megerősödtem már tudtam, hogy hogyan rejtőzzem el és ne keljen férfiak kívánságát teljesítgetnem.
Esténként eljártam bulizni, kikapcsolódásként. Egyik éjszaka túl sokat ittam. Alig láttam el az orromig, de szerencsére – vagy nem – egy férfi segített kimenni a friss levegőre. Elkezdte csókolgatni a nyakam és nem engedett el…
Másnap a saját ágyamba voltam...

-          Joe, én nem maradok itt többet. Elköltözöm.
-          Mégis hová mész?
-          Nem mindegy neked?
Esténként eljártam bulizni, kikapcsolódásként. Egyik éjszaka túl sokat ittam. Alig láttam el az orromig, de szerencsére – vagy nem – egy férfi segített kimenni a friss levegőre. Elkezdte csókolgatni a nyakam és nem engedett el…
Másnap a saját ágyamba voltam.
Kisétáltam az ajtón és ezzel lezártam eddigi életem. Az egy kicsit gyanús volt, hogy Joe még csak utánam se jön, de nem foglalkoztam vele, bár megtettem volna. Bár tudtam volna, hogy Joe figyeltetni fog.
Az iskolát otthagytam és helyette kerestem valami egyetemféleséget. Tudtam annyira dolgokat – és képes voltam emlékezni rájuk -, hogy felvegyenek az orvosira. Minden olyan gyorsan történt, szinte kicsúszott a talaj a lábam alól. A sodrás csak vitt magával, én pedig éltem a monoton kis életem.
Reggel felkelés, mosakodás, iskola, ebéd otthon, házi feladat megoldás, vacsora, TV nézés, zuhanyozás vagy fürdőzés és végül alvás.
Semmi nem változott egy ideig, talán csak néha kihagytam a TV nézést, fürdést és helyette aludtam.
Csak azon az éjszakán járt az eszem. A rémisztő az volt benne, hogy soha addigi életembe nem éreztem még magamat annyira biztonságban, mint Vele, Akkor.
Az iskolában mindig arra gondoltam, hogy Edward és Apa biztosan büszkék lennének Rám.
Milyen más lenne, ha Edward itt lenne… Biztosan kiolvasná a fejemből, ha egy fiú megtetszik, vagy ha nem tudok valamit. Biztosan segítene.
És akkor már három orvos lenne a családban. Aztán lehet, hogy még gyorsan elvégezném a z építészetet is, hogy Anyu se legyen egyedül.
Az iskolából hazafelé tartottam, amikor elment mellettem az ismerős ezüst Volvo. Nem vett észre. Aztán neki mentem egy fiúnak, vagyis inkább férfinak. Gyönyörű csokoládébarna szemei megigéztek, de én már láttam ezt a szempárt valahol… Akkor éjszak Ő volt, Ő volt… Nate…
Egy könnycsepp hullott le a földre és ez elég is volt ahhoz, hogy eláruljam magam, ám Nate nem vette észre. Megrántotta a vállát és tovább ment.
Senki sem ismert fel.
A haza út szokatlanul csöndesen telt, a gondolataim csak Nate-n jártak. Lehet, hogy mindenki elfelejtett?- kúszott be egy nyugtalanító gondolatocska a fejembe.
Ma még el kellett mennem a hivatalba. Sok kutatás árán, de végül megtaláltam az anyakönyvi kivonatom. Megtudtam, hogy mi volt a teljes nevem és az volt vele a tervem, hogy egy új anyakönyvet készítetek. Nem lesz többé olyan, hogy Kramisha Cullen Johnson – bár a házasság kötés miatt maradok Cullen Johnson.
A hivatalban szerencsére készségesen teljesítették, amit kértem.
Nem költöztem el, viszont nem kerestem a társaságot, kivéve az iskolában.
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:

White Lily ~ 10. fejezet


10. fejezet:
Amikor minden megváltozik

Azt hittem, hogy majd minden boldog lesz, és jó. Ezzel szemben mindennek az ellenkezője lett.
A kedves, és odaadó férj helyett: egy parancsolgató, semmibe vevő férj…
Szerelem helyett: vitatkozások, kihasználások…
Minden a nászéjszaka után kezdődött. A borzalmas nászéjszaka után…
Másnap arra keltem, hogy a zár csukódik. A szobám ajtaja zárult, kulccsal. Odafutottam az ajtóhoz, de nem tudtam kinyitni.
Elkezdtem dörömbölni rajta, de semmi sem történt. Sírva rogytam a földre. Nem így képzeltem el az életem. Tizenöt évesen már férjnél vagyok, rab vagyok a saját szobámba… Ennél rosszabb már nem is lehetne. Talán szólnom kellett volna Anyának és Apának. Edward már lehet, hogy hazament… Olyan hülye voltam.
A sarokban ülve zokogtam. Az egészben az szörnyű, hogy még csak le sem tudok diplomázni, mert be vagyok zárva. Legalább az iskolákat elvégezhetném.
A hasam éhesen megkordult. Talán este ehetek majd valamit. De miért zárt be a szobába? Azt hiszi, hogy majd megszökök? De hát, nem! Lehet, hogy nem úgy történt minden, mint ahogy elterveztem, de biztos vagyok benne, hogy el tudnánk élni egymás mellett. Míg Én meg nem halok, aztán Joe úgyis keres helyettem valaki mást. Egy modellt, vagy egy milliomost.
Majd, ha hazaér megbeszéljük…

Joe nem jött és csak egy szobalányt küldött fel, néha, hogy ne haljak éhen. Ennél még az is jobb lett volna, ha helyben megöl. De így, a külvilágtól elzárva borzalmas volt. Egy élő halott voltam. Éreztem, hogy az idő múlik és múlik…
Aztán egyik este Joe bejött, de nem volt semmi kedves szándéka, csak testiség. Undorodtam magamtól és undorodtam a férfiaktól. Amit velem művelt az megsebezte a lelkem.
Ezek után azzal töltöttem az időm nagy részét, hogy Valeria-t, a szobalányt elküldtem, hogy hozzon nekem könyvet és azokat olvastam. Legtöbbjük valami romantikus regény volt. Rongyossá olvastam a Romeo és Júliát, szerettem volna, ha értem is képes lenne egy férfi meghalni.

Néha megszédültem és rosszul is voltam, de nem foglalkoztam vele.
Éppen a Romeo és Júliát olvastam megint, amikor meghallottam, hogy Valeria kopog az ajtón.
-          Gyere be!- szóltam ki.
-          Jó napot, asszonyom! Elnézést a zavarásért, de az úr hívatja.
-          Semmi baj, Valeria. Köszönöm, hogy szóltál.
-          Nincs mit. Viszontlátásra!
Kimentem a szobából, amit mostanság egyre többször hagyhattam el. Joe a nappaliban ült és várt… Rám.
-          Szia!- köszöntem magabiztosan.
-          Kramisha! Gyere ide!- paskolta meg maga mellett a helyet.
-          Miről szerettél volna velem beszélni?
-          Arra a döntésre jutottam, hogy mit szólnál hozzá, ha iskolába járnál?
-          Megengednéd?
-          Persze! Ha szeretnél… Bár nem hiszem, hogy a te állapotodban érdemes lenne elkezdeni az iskolát. Valószínűleg sokan kezdenének el pletykálni.
Az én állapotomba? Ez meg mit jelentsen?
-          Édesem, hát te tényleg elég tudatlan vagy. Pedig rájöhettél volna a jelekből. – értetlenül néztem rá, mire színpadiasan felsóhajtott. – Szédülés, hányinger…
Végig vezettem magamba mindent. Az nem lehet… Én nem lehetek terhes… Nem lehetek terhes Tőle. Nem érdemli meg, nem szeretné ezt a kis csöppséget.
Kezem akaratlanul is a hasamra csúszott. Lehetetlen volt, de már éreztem egy kis dudort. A szívem alatt hordtam egy kisbabát, egy új életet.
-          Joe!- nyögtem fel a felismeréstől. – Joe, ugye szeretni fogod?
-          Hát persze! Elvégre belőlem is lesz. De tudnod kell valamit. – vált fájdalmassá az arca.
-          Valami rosszat? Mi a baj?
-          Kramisha, én utána olvastam ezeknek a terhességeknek. A végük mind halál.
-          Joe… Akkor én…
-          Nem fogom hagyni. Szeretném a belegyezésed kérni, hogy miután megszületett átváltoztatlak.
-          Azt akarod, hogy én is vámpír legyek?
-          Igen, és akkor örökre együtt lehetnénk. Tudom, hogy most azt hiszed szörnyű férj vagyok, de mindent érted tettem. Meg akartalak óvni.
Elhittem neki, hiszen annyira hihetően mondta.
-          Joe! Szeretnék iskolába járni addig, amíg nem látszik a pocakom.
-          Ahogy szeretnéd. Most menj, és pihenj.
Engedelmesen felmentem a szobába és eldőltem az ágyon. Tenyeremet a hasamra fektettem és lassan simogattam.
Elképzeltem a családunk. Én vámpírként… Milyen fura. Joe boldogan ölelgeti a fiát és pörögnek. Aztán nevetve elborulnak a földön, és tovább nevetnek.
Később Joe átölel és megcsókol, míg fiunk virágot szed nekem.
Az édes álomból csak akkor keltem fel, amikor megéreztem, hogy besüppedt mellettem a matrac. Egy hideg kéz karolt át hátulról, de én közelebb húzódtam hozzá.
Éreztem, hogy a teste kissé megfeszült. Biztosan, csak mert féltett.
Egyszer, majd meglátogatom Anyuékat. Biztosan örülni fognak nekem. Ez a pár hónap teljesen megváltoztatott, erősebb lettem, és senki se parancsolhat nekem. Van saját akaratom.
Edward most már biztosan otthon van. Lehet, hogy elköltöztek, hiszen csak addig beszélték meg az ott maradást, amíg Én be nem fejezem az iskolát. Ha soha többé nem láthatnám őket, abba belehalnék.
De azt sem felejtettem el, hogy nem kerestek, amikor eltűntem. Nem kerestek, pedig állítólag szerettek. Lehet, hogy egy emberélet nekik nem számít olyan sokat. Vámpírok…
A másik ,,faj” meg az alakváltók. Azok is akaratos lények. Semmi sem jó nekik. Hamar dühbe jönnek. Parancsolgatnak. Akit én ismertem alakváltót - nem Gil az -, csökönyös volt, és nem tudott örülni semminek. Nem tudom, hogy, hogyan tudtam szeretni, de szerettem Jonathant. Jonathant, aki később a családom ellen fordult, mert vámpírok. Tudom én, hogy ez természetes ellenérzet, de ha engem szeret, akkor a családomat is szeresse. De a szívem mélyén még mindig éreztem valamit iránta. Nem mondhatnám, hogy szerelmet, hanem inkább testvériességet. Szeretem úgy, mint Edwardot, mint a testvéremet.
Joe-t, pedig úgy szerettem, mint…
Joe megérezhette nyugtalanságomat, mert kicsit eltávolodott tőlem. Viszont én megfordultam és átöleltem. Nem ellenkezett.

Másnap izgatottan keltem fel. Ma lesz az első napom az iskolába. Valószínűleg, csak én vagyok férjnél.
Nyomtam egy puszit Joe arcára és elindultam a suliba. A parkolóba a puccosabbnál puccosabb autók álltak. Kicsit félve léptem be a titkárságra.
Szerencsére egy kedves hölgyet fogtam ki, aki készségesen elmagyarázott mindent. Adott egy térképet és egy órarendet.
Első óra ének. Azt sajnáltam, hogy egy héten egyszer volt ének. Ének után biológia, aztán irodalom és végül testnevelés. Mondanom se kell, az utolsó órát semennyire se vártam.
Bejegyezte: dátum: Nincsenek megjegyzések:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)