White Lily - 7. fejezet

7. fejezet:

Aggódás

(Esme szemszög)

Kramisha elment meglátogatni Jonathant. Az a fiú annyira kedves volt, kár, hogy váltott. Talán, ha nem váltott volna még Kramisha… Ez lehetetlen helyzet. Kramishának választani kell a családja vagy a barátja között. Szörnyű lelkiismert-furdalásom van emiatt. Carlisle hiába próbál megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, én érzem, hogy valami nincs rendben Kramishával. Amikor haza jön a plázából mindig olyan boldog, de nekünk semmit se mond el. Aztán a mai verseny után is annyira boldog volt. A kislányomból egy fiatal nő lett és ezt nem bírtam elfogadni. Szerettem volna, ha még egy kicsit kislány marad. Aki segít főzni, fenn marad késő estig, pedig meg volt tiltva. De most már majdnem felnőtt. Carlisle is úgy szereti, mintha a saját lánya lenne. Nem mondja, de látszik rajta, hogy félti. Teljesen természetes apai reakciókat vált ki belőle például, ha egy fiúval beszél. Le kell fognom Szerelmem.

-          Carlisle.

-          Nézd mit találtam. – éppen Edward szobáját takarítottam, amikor találtam egy levelet.

-          Mit, szívem?

-          Egy levelet. Kramisha írta Edwardnak. Azt írja, hogy nagyon szereti és, hogy reméli, még találkoznak. És, hogy nem haragszik rá, amiért elment.

-          Kramisha nagyon biztos benne, hogy találkoznak még, hogy Edward visszajön. Felhívom Gil-t.

-          Rendben.

Tovább folytattam a takarítást. Csörömpölésre lettem figyelmes. Carlisle a nappaliban telefonált és éppen egy vázát zúzott porrá. Sose láttam még ilyen dühösnek.

-          Ha bármi baja esik. – fenyegetőzött Szerelmem.

-          Mi a baj?- kérdeztem.

-          Kramisha eltűnt. Gil azt mondta, hogy látta elmenni Jonatahanéktól. Jonathan utánament, de Gil azt mondta, hogy már nem látta. Hacsak nem lett szuper gyors, akkor valaki… Valaki elrabolta. – mondta Szerelmem nagyon lassan.

-          Carlisle, miért történik velünk ennyi szörnyűség?

-          Nem tudom, de most megyek, mert Gil találkozni akar velem.

Carlisle-lal mentem. Gil emberi alakban várt minket. Mellette ott állt Jonathan is, akinek mintha bűntudata lett volna.

-          Én nagyon sajnálom. De rögtön utána jöttem, de már nem volt sehol, viszont az illatát éreztem, aztán elvegyült egy vámpír szagával.

-          Nem lehet, hogy Edward volt az?- kérdeztem.

-          Nem. Edwardnak felismerném a szagát. Maguknak biztos nem mesélte, de járt nálunk. Elmagyarázta a nővéremnek, hogy akármennyire is szeretné, nem lehet köztük semmi. Ezek után barátságban elváltak. – mondta Jonathan.

-          Edward itt járt?- kérdeztem. Nem látogatott meg, ami egyet jelentett szerintem azzal, hogy nem akar visszajönni.

-          Csak egy rövid búcsúzás volt. De Edward üzeni, hogy majd egészen biztosan visszajön. – oszlatta el a kétségeim Jonathan. – A vámpírra visszatérve. Éreztem már azt a szagot. A plázában. Nem szép dolog, de néha megfigyeltem Kramishát. Bántott, hogy nem akar velem beszélni, ezért… Sajnálom. Miattam van az egész. – hajtotta le a fejét. – Veszekedtünk. A szag megszűnik a folyónál.

-          Jonathan, te most menj. És tartsd nyitva a szemed. – parancsolt rá Gil.

Jonathan biccentett, majd elfutott.

Először a fiam miatt kel aggódnom, aztán a lányom miatt. Az én kicsi lányom… Könnyek nélkül zokogtam. Fejemet belefúrtam Carlisle mellkasába. Nem akartam, hogy Gil gyengének lásson. Pedig belül nagyon is törékeny vagyok. Carlisle nagyon feszült volt, ezt éreztem, ahogy mellkasa nem olyan ütemesen emelkedett, mint szokott. Szükségem volt a közelségére, az illatára.

-          Carlisle?

-          Menjünk haza.

-          Ne! Inkább keressük meg!- dühödtem fel. A férjem, csak így ennyiben hagyná a lánya elrablását? Az nem lehet. – Neked nem is fontos Kramisha?

-          Szívem, persze, hogy fontos, de nem hiszem, hogy utána tudnánk menni. A farkasok területén tűnt el. Gil biztosan mindent megtesz. Igaz?- nézett rá az említettre.

-          Természetesen. Az emberek védelmére esküdtünk fel. Menjenek haza. Hívják fel Kramisha osztálytársait. Lehet, hogy valaki…

A házban letargikus állapot terjengett. Nem volt semmihez kedvem. Carlisle megpróbált kirángatni ebből az állapotból, de nem járt sikerrel. A munkába fojtotta a bánatát. Nem akartam, hogy miattam itthon maradjon, most viszont legszívesebben ordítottam volna. Mindkét gyerekem eltűnt. Igaz az egyik lehet, hogy visszajön, a másikat viszont elrabolták. Carlisle sem olyan, mint volt. Hogy is lehetne olyan? Ha Edward visszajön és Kramishát nem találja, biztosan nagyon megijed. De lehet, hogy akkorra már el is felejtjük – már amennyire a vámpírmemória engedi.

Carlisle hazaért. Eldöntöttem. Gil és Jonathan is egészen biztos, hogy keresi már Kramishát. Biztosan jól van. Kell egy kis aggódás, de nem annyi, hogy rámenjen a házasságom. Megpróbálom túltenni maga rajta, úgy, mint Edwardnál. Igaz, hogy akkor könnyebb volt, mert Kramisha itt volt, de most is menni fog. Érzem, hogy menni fog.

Kiléptem a szobából és elindultam a földszint irányába. Tudtam, hogy Carlisle még nem jött fel, és azt is tudtam, hogy miért… Erősnek akart látszani.

-          Nem szégyen, ha elgyengülsz. – léptem a háta mögé és átöleltem. – Hiányoztál.

-          Te is nekem. – mondta halkan. Nem engedtem, hogy megforduljon. – Esme.

-          Igen?- kifordult a kezemből. Finoman végig simított az arcomon.

-          Mi történt?

-          Rájöttem, hogy nem lehetek örökre szomorú. Gil biztosan mindent megtesz. Remélem, hogy nem esett semmi baja.

-          Milyen erős feleségem van. És milyen gyönyörű…

Kezemmel letapasztottam a száját és felhúztam az emeletre.

Szerettem volna reggel az ágyban maradni. Nézni a plafont, hallgatni Carlisle légzését…

Carlisle mellkasán feküdtem, és a hasára köröket rajzolgattam.

-          Nemsokára mennem kell. – törte meg a nyugtató csendet Szerelmem.

-          Tudom. – sóhajtottam. – Majd valahogy elfoglalom magam. Mi az esti programod?- incselkedtem vele.

-          Valószínűleg a feleségem már kitalált valamit. – húzta végig egyik ujját a hátamon.

Azért vannak előnyei, hogy a gyerekek nincsenek itt. Bár szerintem, akkor is kitaláltunk volna valamit…

Carlisle elment dolgozni és pedig egyedül maradtam az üres házban. Elkezdtem takarítani, megint. Edward szobájába nem mentem be, nem lettem volna rá képes.

Mintha hallottam volna lépések zaját, de ezt betudtam hallucinációnak – bár nem voltam benne biztos, hogy vámpíroknál is előfordulhat ilyesmi.

Mindent alaposan le- és kitakarítottam, kivétel Edward szobáját. Lementem a zongorához. Elkezdtem róla letörölgetni a port. Már majdnem végeztem, amikor valaki hátulról átkarolt. Ijedten sikoltottam fel. Nem Carlisle volt.

-          Ügyes megállapítás. – nevetett a hátam mögül a… fiam.

-          Szia, Anya!- fordított maga felé. – Ne nézz így! Megijesztesz.

-          Edward. Fiam. – borultam a nyakába. Ilyen nincs. Ez nem létezik. A kisfiam hazatért.

-          Anya, nyugi. Itt vagyok és maradok, persze csak ha megtűrtök.

-          Persze, fiam.

Átfutott a kósza gondolat a fejemben, hogy nem engedem el soha többé Edwardot, de a nevetése visszarángatta még azt a kis gondolatot is a helyére.

-          Apa?

-          Dolgozik. – mondtam lassan, csak ne kérdezze meg, hogy…

-          Kramisha? Miért ne kérdezzem meg? Amúgy nem állt szándékomban megkérdezni, mert tudom, hogy hol van.

-          Te tudod, hogy hol van?- tágult ki a szemem.

-          Igen. Szerelmes. Biztosan meglátogat majd. Egy kicsit szeretne…

-          A szerelmével élni?

-          Igen. Apa nem lesz elragadtatva. Tényleg nem tudtátok?- fürkészte az arcomat.

Nem, Edward! Kramishát elrabolták. Azt hittük soha nem hallunk majd róla. 

Az ajtó kinyílt, a fiam és én összenéztünk.