White Lily ~ 5. fejezet

5. fejezet:

Iskolakerülés

A hasamon feküdve keltem. Az arcomat a párnába fúrtam. Valami hideg simított végig a hátamon és ettől kirázott a hideg. Miért nem lehet békén hagyni? Olyan jó lustálkodni…

-          Iskola. – súgta a fülembe kuncogva Edward.

-          Nem… Biztos rosszul tudod, ma nincs iskola.

-          Dehogyis nincs. – vámpírmemória…

Felemelt az ágyról. A teste nagyon hideg volt, és megpróbáltam magam eltolni Tőle minél messzebb.

-          Most miért? Itt aludhatok ma is?- váltottam témát.

-          Egy napról volt szó.

-          Te úgysem alszol. És annyira Edward illatú a szobád.

-          Ki hitte volna. – forgatta meg a szemeit, de ajkai már felfelé görbültek.

-          Ki kell használni addig amíg…

-          Kramisha, te még nem öltöztél fel?- jött velük szembe Anya. – El fogtok késni. Holnap megkérem Carlislet, hogy ő vigyen be.

-          Nem kell. – mondta Edward és bevitt a szobámba, ami most hidegebbnek tűnt, mint Edward. – Öltözz fel, aztán megyünk.

-          Oké.

Pikk-pakk elkészültem és morcosan sétáltam le a lépcsőn. Edward nevetve vett fel a lépcső aljánál.

-          Én, imádnivaló, egyetlen kishúgom. Egy kis lelkesedésbe belehalnál?

-          Ha az iskoláról van szó, akkor mindenképp.

-          Pedig arra gondoltam, hogy bemennénk a városba suli után. Esme lenne hozzá kedved?

-          Bemehetünk. De akkor menjetek, vár már az iskola.

Megvártam, míg Edward elmegy. Eszem ágába sem volt bemenni az iskolába. Ezzel – nagy meglepetésemre – nem voltam egyedül. Jonathan az iskola melletti erdő kezdeténél ült egy fa alatt. Odabotorkáltam hozzá.

-          Szia!

-          Szia!- ijedten nézett fel. -  Neked nem kéne bent lenned?

-          És neked? Amúgy, semmi kedvem sincs Kiarával tölteni a napom.

-          Nincs kedved leülni?

Leültem Jonathan mellé. Úgy látszott, mintha Jonathan már régebben is lógott volna. Nem mertem rá kérdezni, még a végén megsértődik és nem lesz egyetlen barátom se. Pedig jelen pillanatban Jonathan volt az egyetlen barátom.

-          Hány óránk van?

-          Négy, majd szólok, ha kicsengettek.

-          Oké. Majd át kell sétálnom a kórházhoz, anyu oda jön értem.

-          A kórházhoz? Mire észbe kapsz, már ott dolgozol. – nevetett.

-          Ez nem is rossz ötlet. Lehet, hogy orvos leszek.

-          Én csak vicceltem. Az orvosoknak sokat kell tanulniuk. Mondjuk Dr. Cullen-t nagyra tartom, a családom viszont nem így van ezzel. Tudod, az örökös ellenségeskedés.

-          Én is szeretem Dr. Cullen-t. Olyan orvos szeretnék lenni, mint ő.

-          Hát, igen. Dr. Cullen. És te lennél?

-          Dr. Cullen. Juj, összetévesztenének minket. Az nem jó. Akkor én lennék Dr. Kramisha Cullen vagy majd a férjezett nevem.

-          Cullen? Te is Cullen vagy? Ezt nem tudtam.

-          Cullen vagyok.

-          Edward Cullen a testvéred? Van egy nővérem, Camilla, akinek nagyon tetszik valami Edward Cullen. Gimnazista és hát…

-          Tetszik neki Edward?- lelkesedtem fel.

-          Igen, szóval ő a bátyád?

-          Aha. Jó lenne, ha végre lenne egy barátnője.

 Jonathan felállt és felsegített, majd megmagyarázta, hogy most fognak kicsöngetni. Elsétáltunk a bejárati ajtóig, majd megvártuk a csengőt. Az első gyerek hullámmal elindultam a kórház felé, Jonathan pedig az ellenkező irányba.

Anya, már várt rám. De azt mondta, hogy várjuk meg Edwardot, mert bevisz a városba. Eszembe jutott – hála az égnek -, hogy Edward simán kiolvassa a gondolataimat, ezért megpróbáltam másra gondolni, de a Jonathannal folytatott beszélgetésre nem tudtam nem gondolni.

-          Szia, Anya!- köszönt Edward anyának. – Kramisha… - hajtotta le a fejét, mintha csak szégyenkezne.

-          Szia!- köszöntem neki, de nem köszönt vissza.

Valami szúrni kezdte a szemem. Anya már beszállt az autóba én viszont ahelyett, hogy beszálltam volna, elfutottam. Az erdőbe futottam és a könnyeim szabad utat nyerve eláztatták az arcom.

-          Kramisha!- ért be Edward.

Fejemet a mellkasába fúrtam és úgy zokogtam. Edward állt hozzám a legközelebb talán a gondolatolvasás miatt, hogy tudtam ő tudja minden kis titkom. Szerettem a szüleimet is, de Edward volt a nagy és erős báty, aki megvéd, ha bajba keveredek.

-          Sss. – nyugtatgatott. – Nincsen semmi baj. Esme-ék meg fogják érteni. Ha szeretnéd, akkor megkérem Carlislet, hogy írjon igazolást egy kis időre.

-          Nem… akarom… mert… akkor… sokat… kell… pótolnom. – szipogtam. – Nagyon haragudni fognak rám.

-          Nem.

Anya is utánunk jött. Edward elmondta neki, hogy ma nem voltam suliba. Anya nem szidott le, hanem magához húzott és megölelt.

Anya a karjában vitt el a kocsiig, és egy nedves zsebkendővel letörölgette a könnycseppjeim maradékát.

Edward vett nekem fagyit.

-          Vigyázz, mindjárt lecsöpög!- figyelmeztettet Anya.

Miközben én ettem a fagyit, addig néztük a kirakatokat. Nagyon megtetszett egy ruha.

-          Nem lehet bemenni fagyival. – mondta Edward.

Már csak egy kevés fagyim volt ezért leharaptam. Majdnem visszaköptem, nagyon hideg volt és ráadásul egy jégdarabkát is sikeresen lenyeltem.

Miután sikeresen lefagyasztottam az egész szám a kirakat felé mutattam.

-          Ha hideg volt, akkor miért haraptál bele?- kérdezte nevetve Edward, miközben bementünk az üzletbe.

-          Néha már ettem úgy a fagyit, de ebben több volt a jég, mint a fagyi.

-          Értem. Tetszik ez a ruha?

-          Aha. Szerintem tök jó.

Anya is felpróbált néhány ruhát. Edward nagyon ,,élvezte”.

-          Edward, te nem is próbáltál fel semmit. – ráncoltam a homlokom. Ezt nem hagyhatjuk annyiban.

Kerestem egy inget. Hosszas keresgélés után megtaláltam az álominget.

-          Ezt te sem gondolod komolyan. – tiltakozott Edward.

-          Most miért? Jól állna pedig. – hajtottam le a fejem.

Edward kivette a kezemből a kék kockás inget, majd bement az öltöző fülkébe és átvette.

Anya és Én egyetértettünk abban, hogy ez nagyon jól áll Edwardnak. Megvettük, és még száz másik ruhát is.

Otthon Anya és Apa megbeszélték, hogy beszélnek az igazgatóval.

Edward tanítgatott zongorázni. Amikor végre lekerült a kötés a kezemről az volt az első dolgom, hogy lezongorázok egy teljes számot, úgy, ahogy Edward tanította.

Teljesen kiment a fejemből, hogy Camilláról kérdezzem. Egyik nap, amikor zongoráztunk eszembe jutott.

-          Edward?

-          Igen, Kramisha?

-          Van neked olyan ismerősöd, hogy Camilla?

-          Van. Nagyon szép lány, de nem hiszem, hogy lehetne köztünk valami.

-          Kár, pedig olyan jó lenne, ha lenne barátnőd.

-          Te inkább az öccsére figyelj. Nagyon elkalandoznak a gondolatai, ha a közelében vagy.

-          Na, Edward. És amúgy is, Jonathannal csak barátok vagyunk.

-          Aha… Mit érzel iránta, igazából?

-          Nem tudom. – csúszott félre egy akkord. – Még fiatal vagyok. Edward?

-          Igen?

-          Tudlak befolyásolni. Mármint csak az engedékenységedet, de nem szoktam használni.

-          Szóval így értél el dolgokat. A szobám már szinte a Tiéd.

-          Bánod? Ha szeretnéd, visszaköltözök a saját szobámba.

-          Nem kell. Azt szeretném, ha jól éreznéd magad. Velünk.

-          Jól érzem magam veletek. Ti vagytok a családom. Szeretlek Titeket. Szeretem, hogy megtanítasz zongorázni, hogy Esmével együtt főzünk. Szeretnék olyan jó orvos lenni, mint Carlisle, mert Ő az apám. Szeretnék veled elmenni, kirándulni. Szeretném, kiélvezni az életet. Hatévesen nem az volt az álmom, hogy majd ilyen gyorsan fel kell nőnöm, de ez van. – rántottam meg a vállam.

-          Normális élet járt volna neked.

-          Edward, ne hibáztasd magad. Te mentettél meg, és ezért örökre hálás leszek neked. Vagy, ha úgy tetszik: Hálám üldözni fog. – mondtam nevetve. – Amikor megitatták velem a mérget… Meg akartak védeni, kísérleteztek. Nem egy csepp volt, mint Maria-nál. Velem megitattak egy evőkanálnyit. Égette a torkom. Aztán veszélyesnek tituláltak és… Kaptam egy képességet.

-          Mi lesz velem nélküled?

-          Hát még van nyolcvan évünk, ha nem több.

A beszélgetés után még többet segítettem Esmének, és egyre többet tanultam Carlisletól. A szüleim büszkék voltak rám, nem csak az eredményeim miatt, hanem azért is, mert felelősségteljesen viselkedtem. Persze néha én is gyerek voltam.

Jonathan a határnál várt rám. Mikor meglátta, hogy közeledek elém jött és megölelt. Olyan jó illata volt. Méz, kókusz és vanília keveréke egy kis liliommal. Ő volt a legközelebbi barátom.

-          Kramisha, gyönyörű vagy. – bókolt, mire én azonnal bíborba váltottam.

-          Köszönöm. Miért hívtál?

-          Nem is tudom, csak szerettelek volna látni. Remélem nem bánod.

-          Nem, dehogyis. – vágtam rá túl gyorsan, most Jonathanon volt a sor, hogy elvörösödjön.

-          Sétálunk egy kicsit?

Nem volt zavaró Jonathan közelébe lenni. Minden bátorságomat összeszedve megfogtam a kezét.

Némán sétáltunk. A nap néha kisütött.

Már visszafelé sétáltunk és éppen búcsúzkodtunk, amikor Jonathan közelebb hajolt és megcsókolt. Éreztem a bizsergést.

Boldogan mentem haza. Le se tudtam volna tagadni, hogy történt valami, valami jó.

-          Hugi… - várt rám nevetve a verandán Edward.

-          Elmondod nekik?

-          Én nem, de te úgyis elfogod.

-          Jaj, Edward. Annyira kedves és jó. – ábrándoztam.

Edward megrázta fejét és bement a házba. Utána mentem. Apa és Anya a nappaliban ültek és olvastak. Meglepődtem volna, ha nem azt csinálják.

Tényleg nem bírtam magamban tartani. Anya egy kicsit korainak érezte, ezen Edward nevetett és megjegyezte, hogy nem tudja, hogy miket gondolnak az osztálytársaim. Apa el akart tiltani, de rájött, hogy az iskolából nem vehet ki.

Szerintem túlzottan aggódtak, szerintük ez az ésszerű reakció. A kislányuk éppen most kapta meg élete első csókját. Ez ijesztő.