White Lily ~ 6. fejezet

6. fejezet:

Búcsúzások

/9 évvel később/

Nyolcadikos koromban nem éppen ezt vártam. A tizenötödik volt életem legszörnyűbb szülinapja. Reggel még semmit sem sejtettem, pedig kellett volna.

Edward szobájában keltem. A nagyon szexi elnyúlt pizsama felsőben és mini gatyában álltam az ablak előtt.

A nap sütött, ami azt jelentette, hogy Edward nem megy suliba. Reméltem, hogy ma nekem se kell, viszont szerettem volna találkozni Jonathannal. Apa megenyhült az irányába, amikor áthívtam magamhoz. Jonathan nagyon kedves volt és Apának ez imponált. Edward néha morgott is emiatt, azt hitte, hogy majd tényleg eltilt Tőle.

-          Ma nem kell iskolába menned, ha nem akarsz.

-          Nem tudom, hogy akarok-e.

-          Jonathan?

-          Igen.

-          Szerintem menj. Biztos elhív majd valahová suli után.

-          Miért érzem úgy, hogy titkolsz valamit?

-          Semmit nem titkolok. – ezt egy kicsit késve mondta, de nem foglalkoztam vele.

-          A második legfontosabb férfi te vagy a világon. – nyomtam egy puszit az arcára vigyorogva.

Elmentem gyorsan letusolni, aztán felvettem egy toppot és egy mini farmert.

Leszaladtam a lépcsőn. Anyu gondterheltnek látszott.

-          Boldog születésnapot, kicsim!- ölelt meg. – Carlisle bent volt nálad reggel, de még aludtál.

-          Köszönöm. Majd jövök. Sziasztok!- köszöntem még az ajtóból, aztán elindultam a suliba.

Jonathantól kaptam egy farkasos medált.

-          Camilla nagyon maga alatt van.

-          Miért?- kérdeztem ijedten.

-          Összeveszett Edwarddal. Nem is mondta? Most véglegesen szakítottak. Pedig olyan boldog volt.

-          Edward is, akkor ezért volt olyan más ma reggel.

-          Lehet, de ez a nap most rólad szól. Délután szeretnélek elvinni egy cukrászdába.

-          Rendben.

Az órák unalmasan teltek és csak a délutánon járt az eszem. Annyira el voltam foglalva a saját boldogságommal, hogy nem is jutott eszembe Edward.

A cukrászdába én valami krémes habcsodát kértem. Mindenem ragadt. Persze így édesebb volt a csók. Nem tudom, hogy Jonathan csak a máz miatt, de most jobban falta az ajkaimat.

Hazaérve Anya zokogását hallottam. Rögtön besiettem a szobájukba. Anyát Apa vigasztalta. Valami történt. Hol van Edward?

-          Mi történt?- kérdeztem alig hallhatóan.

-          Kramisha. Gyere ide!- Anya az ölelésébe zárt. – Ígérd meg nekem, hogy soha se mész el. Még egy kis időre sem. Még akkor sem, ha összeveszel Jonathannal.

És akkor kitört belőlem a zokogás. Edward elment és valószínűleg Camilla miatt. Utáltam Jonathant. Az ő nővére tehet mindenről. Mindenről…

Egy időre bezárkóztam Edward szobájába. Vártam, hogy visszajöjjön, vagy, hogy felébredjek ebből a rettenetes álomból. Jonathannal nem voltam hajlandó beszélni.

Nagy nehezen sikerült rávenniük, hogy mozduljak ki. Bementem a városba, de semmi érdekeset nem találtam. Viszont volt ott egy férfi, aki engem nézett akárhányszor arra néztem.

Kedvesnek tűnt.

Otthon bezárkóztam a szobámba – Edward szobájába. Anya magába roskadt, és én ahelyett, hogy segítenék, Neki itt ülök a saját nyomoromban. A zene ordított a szobába és én az énekesnővel énekeltem, és táncoltam. Ez volt az egyetlen dolog, amit csináltam, mert valamennyire le tudtam vele vezetni a feszültséget.

-          Milyen volt a városban?- kérdezte Anya az ajtóban állva.

-          Unalmas.

-          Jonathan hívott.

-          Nem akarok vele találkozni. Soha többet.

Jonathan még néhányszor felhívott, aztán már nem. Sokkal keményebben tanultam, közben eljártam énekórákra és táncórákra. Apa és Anya is kezdtek belenyugodni, hogy Edward egy ideig biztosan nem jön vissza. Apa azt is mondta, hogy Edward ,,lázadt” és ezért is el akart menni, de így még jobban szüksége volt egy kis magányra. Azt is biztosra vette, hogy majd betér a Denali klánhoz. Kiderült, hogy ők nekem valamiféle unokatestvéreim.

És a plázában is egyre több időt töltöttem. Már nem a vásárlásért, hanem a különös férfi miatt. Kiderült, hogy a neve Joe Johnson, egyedülálló, nincs gyereke és huszonhárom éves. A hobbijai között megtalálható volt az olvasás, a zongorázás. Kaptam Tőle egy könyvet és néha meghívott ebédelni.

Anya és Apa örültek, hogy kimozdulok, arról viszont nem beszéltem nekik, hogy valakivel találkozok. Egészen biztos voltam benne, hogy eltiltanának.

Jonathan hiányzott egy kicsit, de csak mint barát. Semmi több. Írtam neki egy levelet, hogy jó lenne találkozni, de nem írt vissza.

-          Jonathan megsértődött. – huppantam le a kanapéra Anya mellé.

-          Nem hiszem.

-          De nem ír vissza, pedig vagy három levelet küldtem.

-          Carlisle?- nézett Anya Apára.

-          Kincsem, Jonathan nem azért nem ír vissza, mert nem akar, hanem, mert nem mer. Jonathan átváltozott és nem mondhatja el senkinek.

-          Jonathan farkas lett? Oh. Vámpír-farkas rivalizálás kellős közepébe csöppentem bele?!

-          Hívd fel, aztán majd meglátjátok. – mondta Anya és odaadta a telefont.

Kicsengett… Cseng… Cseng… Cseng…

Senki se vette fel. Megrántottam a vállam és letettem a telefont.

-          Nem veszi fel.

-          Sajnálom. Majd holnap. – ölelt át Anya.

Szerettem Anyuval ülni és nézni Aput, hogy olvas. Aztán elaludtam. Csak azt szerettem volna, hogy Jonathan tudja: engem nem érdekel, hogy micsoda. Én nem vagyok hajlandó részt venni egy gyerekes ellentéteskedésben.

Holnap táncversenyre megyek, és jól kell szerepelnem. Esélyes vagyok a dobogós helyezésre.

A fellépés előtt idegesen toporogtam az öltözőben. Jól akartam szerepelni, azt akartam, hogy a szüleim és Edward büszke legyen rám.

Magabiztosan léptem ki a színpadra. Élveztem, hogy a színpadon lehetek, mert itt nem kellett megjátszanom magam. Csak táncolni.

A szám végén sikítás és hangos taps hallatszódott. Meghajoltam és körbenéztem. Anyáék állva tapsoltak. Az ajtóban egy bronzos hajú fiú állt és tapsolt. A csibészes, féloldalas mosolyával nézett vissza Rám.

Jó újra látni! Mostmár biztosan tudom, hogy visszajössz, egyszer. Szeretlek.

Edward tátogott egy Szia-t, majd elment. Szabad utat engedtem a könnyeimnek, a nézők azt hihették, hogy meghatódtam, ez részben igaz is volt, csak éppen azt nem tudták, hogy rég látott bátyám jelenléte hatott meg.

Első helyezés. Életem első versenyén első helyezést értem el. Anyáék büszkék voltak rám. Nem tudtam, hogy elmondjam-e nekik, hogy láttam Edwardot, vagy tartsam meg magamnak. Nem akartam Anya szívét még jobban összetörni. Ezért inkább csöndben maradtam.

Lényegesen boldogabb lettem, hogy láttam Edwardot, persze mindenki azt hitte, hogy a győzelem miatt ragyogok.

Úgy döntöttem, hogy átmegyek La Push-ba és megkeresem Jonathant. Elvégre ma van valamiféle születésnapja. A tizenhatodik. Mint kiderült egy hónap – és egy év – van köztünk Jonathannal.

-          Apa, szerinted megoldható lenne, hogy átmenjek La Push-ba?

-          Te biztosan átmehetsz. Felhívhatom Gil-t.

-          Köszi.

Apa felhívta Gil-t, hogy átmegyek. Gil beleegyezett és azt mondta, hogy menjünk a határhoz, majd értem jön.

Még gyorsan haza szaladtunk és becsomagoltam Jonathan ajándékát. Semmi extra csak egy fényképalbum.

Gil nagyon kedves volt. Velem semmi baja sem volt, csak Anyáékkal, mert vámpírok.

Gil elvitt Jonathanék házáig. Idegesen kopogtam az ajtón. Kis vártatva egy idősebb nő nyitott ajtót.

-          Jó napot!- köszöntem.

-          Szia! Jonathanhoz jöttél? Gyere beljebb. Elizabeth vagyok, Jonathan anyukája.

-          Kramisha, Jonathan barátja.

Jonathan a szobájában pakolt. Majdnem kiesett a kezemből az ajándék. Jonathan magasabb és izmosabb lett.

-          Szia!- köszöntem halkan.

-          Kramisha? Te mit keresel itt?

-          Boldog születésnapot!- nyújtottam át az ajándékot. – Egy szó nélkül akartál elmenni?

-          Szólni akartam. Nem maradhatok itt. Ez olyan zavaros, nem értenéd meg.

Becsaptam magam mögött az ajtót.

-          Engem nem érdekel, hogy mi vagy.

-          Te tudod?- hüledezett. – El is felejtettem, hogy mikkel élsz együtt.

-          Ne bántsd a családom. Megmentettek. Hálás vagyok nekik.

-          Persze. Cullenék a hős megmentők. – gúnyolódott. – Oh, el is felejtettem. Bocsánat. – kért elnézést.

-          Kösz szépen. Szabad megtudnom, hogy hova mész?

-          El. Túl sok lett a vámpír. De miért érdekel?

-          Mert akkor oda biztosan nem megyek.

Kirohantam a szobából. Az erdőbe sétálgattam, már átléptem a határt, amikor egy ismerőssel találtam szemben magam.

-          Szia! Bántottak a farkasok?- aggodalmaskodott Joe.

-          Nem, dehogy. Csak összevesztem az egyikükkel.

Joe megértően megölelt. Aztán elájulhattam, mert már nem éreztem talajt a lábam alatt. Azt hittem, hogy haza visz.