Broken Angel - 7. fejezet

7. Összetörve


Esmeralda bejött a házba. Ez egy nagy hiba volt. Neki lehet, hogy nem lát bele Edward a fejébe, viszont nekem esélyem se volt összeszedni a gondolataimat. Kezdett eluralkodni a fejetlenség.

Esmeralda elé álltam, hogy megvédjem a saját testemmel. Edward lendítette a kezét, de megállította a levegőben.

-         Apa!- Edan hangja csattant. Mintha nem is az apjához beszélt volna…

Edward zavarodottan nézett a fiára, de kezét még mindig a levegőben tartotta. Edan állta az apja nézését.
Nem is olyan rég Edan még egy fiatal fiúcska volt, most meg… Megnyúlt és mintha meg is izmosodott volna. Ettől féltem… Edant kerültem, mert nem akartam Neki fájdalmat okozni azzal, hogy elhagyom…

Olyan érzésem volt, mintha tudtam volna, hogy Carlisle mit érez. Egy elérhetetlen szerelem… De Carlislenak még lehetett esélye, mert Ő is örökké él, csakúgy, mint Isis. Nálam itt a bökennő. Nem hiszem, hogy jó társa tudnék lenni Edannek, mert nem adhatok meg Neki semmit…

-         Esther, elég egy depressziós a házba. – mondta Edward és letette maga mellé a kezét. Nem vettem észre, hogy Edan mikor vett fel támadóállást. Nem hittem, hogy képes lett volna rátámadni az apjára, de azért féltettem Edwardot és… Edant, mert Edward sokkal régebb óta él.

-         Sajnálom… Azt hiszem jobb, ha megyek. – mondtam és az ajtó felé fordultam.

Jól tudtam, hogy itt cserbenhagyni mindenkit a legfelelőtlenebb dolog, de nem bírtam tovább. Cullenék szó szerint megfertőztek, Vaniával nem is tudom mikor találkoztam utoljára…

Paul pedig nem jelentkezett idáig, lehet, hogy ezután se fog. Esmeralda meg jól meglesz Cullenékkel. Majd megtalálják a közös nevezőt és minden jól alakul… Edan, pedig talál egy helyes lányt, engem pedig elfelejt… örökre.

Edward fájdalmas arcát láttam utoljára, futásnak eredtem… Ha akartak volna utolértek volna. De Edan se jött utánam, ezzel bebizonyítva, hogy nem vagyunk egymásnak valók, hiába van a bevésődés…

Céltalanul bolyongtam. Gondolatok ezrei cikáztak a fejembe. Vajon Paul keres még? Esmeralda elmondja Nekik a titkát? Edan talál magának párt? Isis és Carlisle boldogok lesznek? És Vaniával vajon mi van?

A céltalanul bolyongás egyik jó oldala, hogy céltalanul bolyongunk. Több jó oldala nincs Neki, mert egyedül vagyunk és, ha valami történik velünk senki se segít. Ha rosszat teszünk akkor nem dorgálnak meg…

Eljöttem otthonról két okból. Egyrészt, mert menekülnöm kellett, másrészt reménykedtem abban, hogy itt majd segítenek Nekem. Egy élő szerencsétlenség vagyok, de legalább tettem valami jót is… Esmeralda biztosan ott van még és beszélgetnek.

A parton sétálgattam, még itt voltam, de már nem sokáig. Azt még nem döntöttem el, hogy hova megyek. Az eszem azt súgja menjek, a szívem viszont, hogy maradjak. Észre se vettem, hogy a könnyek már áztatják az arcom.

-         Hallottam a balhéról. – hallottam meg a hátam mögül Nate hangját.

-         Balhé?- kérdeztem, de nem fordultam felé, nem akartam, hogy meglássa sírjak.

-         Hogy a boszorkány ott volt Cullenéknél. Vagyis még mindig ott van. Azért ez furcsa. A boszorkány ment, te jössz. Mi történt?

-         Semmi. – töröltem meg – nem túl elegánsan – az arcom a pólóm ujjába. – Már rég el kellett volna mennem, de ez annyira fáj... – tettem a szívemre a kezem. – Nem tartozom ide. – fordultam Natetel szembe.

Nate-et régen láttam. Azóta csak izmosabb lett. Be kellett vallanom magamnak, hogy tetszett, nem úgy, mint Edan, mert Ő… Ezt ki kell vernem a fejemből.

-         És mi lesz azzal a vérszopóval, aki üldöz?

-         Hát… Eddig nem keresett…

-         Én nem szeretném, hogy elmenj. Itt van a saját házad, a falka nagyon megkedvelt és nincs még egy ilyen jó orvosunk, persze Dr. Cullen más. De Te annyi szeretettel gondoztad a gyerekeket. Biztos van valami megoldás arra, hogy ne menj el. – kezdett kétségbe esni.

-         Sajnálom, Nate! De Én már döntöttem. Ha itt maradok akkor több életet teszek tönkre, mint ahányon segítenék. – újra eleredtek a könnyeim.

Nate meg akart ölelni, de Én finoman visszautasítottam. Megingottam volna, ha megölel. Így legalább azt érzem, hogy így jó lesz mindenkinek. Nate lemondóan hátrált. Megértettem… A sírás fojtogatott, de nem hagytam magam gyengének látszani újra. Felvettem a póker arcom.

-         Viszlát, Jonathan!- köszöntem el, majd elindultam a part mentén.

Nate nem jött utánam, Ő sem, Cullenék sem. Szép kis barátokra tettem szert. Lehet, hogy tényleg így lesz a legjobb. Nem számítok, és így sokkal könnyebb. Sokkal…

Már a reptéren jártam és a jó hír az volt, hogy Paul – ha még itt volt – nem szándékozott megölni.
Még utoljára végignéztem a környéket. A zöld táj… Egy csokoládébarna szempár az Én türkiz szemembe fúrta magát.

Szinte fel futottam a lépcsőn, hogy végre a repülőn tudhassam magam.
Életemben egyszer menekültem eddig… Akkor azért menekültem, mert valaki meg akart ölni, most azért, mert valaki szeret.

A repülőgép szerencsére elindult, de akkor a szívem mintha meghasadt volna. Bele se gondoltam, hogy mekkora fájdalmat okozok ezzel Edannek. Lehet, hogy hibás döntés volt, de most már megtörtént, változtatni ezen nem lehet.

A gépen alig voltak, ezen el is csodálkoztam. Általában szoktak lenni egy utasszállítón… Már olyan magasságba voltunk, hogy tovább nem emelkedtünk. Alattunk a tenger volt. Nagyon szép kék volt és a lágy hullámok a magasból nézve apró csillagoknak látszódtak. Olyan volt, mint éjszaka, amikor felnézünk az égboltra. Aztán kezdett előtűnni itt-ott zöld folt, ezzel jelezve, hogy nemsokára szárazföld felé érkezünk. Aztán szépen lassan kezdtek előtűnni barna foltok, majd kék vonalak.

Annyira el voltam foglalva a táj szemlélésével, hogy észre se vettem, valaki mögöttem állt. Csak amikor valaki negédesen a nevemet mondta, futott végi jeges rémület a testemen.
Hát itt van, itt rejtőzött. Lehet, hogy előre eltervezte ezt az utat, azért vannak ilyen kevesen.

Szembefordultam Vele és végignéztem Rajta. Semmit sem változott, de mit is várhatnék egy vámpírtól? Tökéletes volt... de nem nekem. A vérvörös szempár izgatottan mért végig.

-         Kár, hogy ilyen csúfos véget fogsz érni. – mondta, s majdnem el is hittem, hogy aggódik értem.

-         Előre eltervezted?

-         Igen, nagy segítségemre voltál Te és Esmeralda is. Szegény nő, azt se tudta, hogy mibe segít nekem. – nevetett fel ironikusan. – De Te segítettél a legtöbbet, meg az a kölyök. Tudtam, hogy nem bírnád ki egy gyerekkel. Nem vagy te pedofil… De azért sajnálom, hogy nem láthatod Edan halálát…

Szóval ilyen véget fogok érni. A saját hülyeségembe fogok meghalni. Gratulálok, ez is csak azt bizonyítja, hogy egy élő szerencsétlenség vagyok. Nemsokára halott.
Repülőgép szerencsétlenség, nem is kívánhattam volna jobbat. De azt a kevés embert sem sajnálja, akik itt vannak a repülőn? Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?

A repülő hirtelen megállt, s Én majdnem hasra estem. Elkezdődött… De, ha Én meghalok, akkor biztosítani fogom, hogy Paul se jusson ki élve.
Észrevétlenül elővettem az öngyújtómat, amit biztonsági okokból hordtam magamnál. A repülőgép eszeveszettül kezdett el közeledni a földhöz. Bemondták, hogy elromlott a futómű és mindent megtesznek annak érdekében, hogy semmi baj ne legyen…

Mielőtt becsapódtunk volna eldobtam az öngyújtómat ügyelve, hogy beakadjon a kapcsolója és tovább égjen a láng. Hatalmas csattanással ütköztünk a földbe. Paul kabátja lángra kapott, aztán minden elsötétedett. Ösztönösen voltam guggoló helyzetbe.

A szemhéjamat nagyon nehéznek éreztem. A jobb kezem nagyon fájt, és a hátamon lévő heg is zsibbadt. Nagy erőfeszítésbe került megmozdulnom. Megpróbáltam a lehető legkevesebbszer levegőt venni, mert egy maroknyi hamu is bekerült a szervezetembe a levegővel együtt.
Összeszorított fogakkal kúsztam ki háton a roncs alól. Mikor a fejem már kint volt nem mentem tovább. A friss oxigén éppen elég volt.

Mentőautók szirénázása keltett fel az álomból. Ajtócsapkodások hangazavara nem engedte, hogy újra elaludjak.

-         Ide! Ide!- valaki kiabált a fülem mellett. Rá akartam szólni, hogy hagyja már abba, de nem tette.

-         Kisasszony! Kisasszony, hall engem?- nyitotta fel a szemhéjam egy férfi. Nem bírtam megszólalni, csak bólintottam egy aprót.  – Egy hordágyat! Most! Még él!

Valakik kihúzták a testem a roncs alól. Meg akartam Nekik köszönni, de a szemem újra lecsukódott.

Borzalmas volt arra kelni, hogy egy cső van az orromban. Irritált és ki akartam szedni, de az a kedves férfi, aki megtalált nem engedte.

-         Jobb lesz az még ott. – tette le a kezeimet a testem mellé. – Tudja, maga nagyon szerencsés. Az egyetlen túlélő.

Csak néztem. Nem tudtam megszólalni, egyfelől, mert még mindig éreztem a hamut, másrészről, meg a sírás fojtogatott. Ha most megszólalok, akkor Rám tör egy zokogó roham. Megöltem egy élőlényt, jó lehet, hogy élt, de létezett. Igaz a halálomat kívánta, de… Megölte több másik embert is…

-         Kisasszony, ne sírjon! Minden rendben lesz. Esetleg értesíthetünk valakit?

Nemet intettem a fejemmel. Nem kell nekem, hogy idecsődüljön a Cullen család és még Nate is, mert tuti, hogy nem maradna otthon.


Idegszanatórium…, az a hely ahová Én beköltözök pár napra, hónapra esetleg évre. Testileg gyógyultnak számítok viszont lelkileg… Nem tudtam magam túltenni azon, hogy megöltem ártatlan embereket.

Kaptam egy szép szobát. Biztosan jól fogom magam itt érezni.
Hanyatt feküdtem az ágyon és a plafont néztem. Vajon Edan mit csinálhat? Amerika olyan távol van… London, az új otthonom.