A túlélő - 2. fejezet


2. Álom és valóság



HAT ÉVE AZ EGÉSZ CSALÁDOT MEGRÁZTA A HÍR, hogy apa rákos. Hat éve anya teljesen összeomlott, majd nagy nehezen sikerült ,,életre kelteni”. Hat éve apa felfogadott egy lovaglótanárt, és hat éve lovagolok Pajkoson.
Apán nem látszik a kór, nem engedi, hogy mások sajnálják… Úgy élünk, mintha minden rendben lenne. Apa nem dolgozhat, de ez nem gátol meg minket semmiben. Mióta apa nem keres pénzt – de az ellátáshoz és a ló ellátásra is szükség van pénzre – anyának kellett munkát vállalnia és apa maradt velem itthon.
– Apa! Ezt nézd! – álltam fel Pajkos hátán. Már ő sem volt pici, de teljesen a szívemhez nőt. Apával még mindig kekeckedik, de apát ez szórakoztatja – akárcsak engem.
– Le ne ess! Nagyon ügyes vagy! De ugye a leckédet már megírtad? – jött ki a kertbe apa. Megviselt köntösét viselte. Az idő múlásával többet volt fáradt és egésznap abban a köntösben volt.
- Már akkor megírtam, amikor hazajöttem.
Apa megcsóválta a fejét, majd visszament a házba – ez annyira rémisztő, amikor azt nézed, hogy az apád mikor lesz rosszul és…
Én tovább folytattam a gyakorlást – ugratni már nagyon jól tudtam. Pajkos, ha meghallotta az autót, akkor eszeveszett módon elkezdett ügetni a kerítés mentén. Most viszont nem rohant a kerítéshez – valószínűleg megilletődött, amikor nem csak anya kocsija fordult a felhajtóra.
Leültem Pajkos hátára, majd oda ügettünk a kerítéshez. Lovacskám a vendégekkel nem szimpatizált, elkezdett hátrálni. Megpróbáltam visszafogni, hogy a lábamat beakasztottam a kerítésbe, de Pajkos tovább hátrált, végül megállt.
Anya – miután kiszállt az autóból és körül nézett – elém lépett. Lehajoltam, hogy kérjek egy puszit, de hoppon maradtam. Értetlenül néztem anyára.
- Hol a sisakod? – rótt meg a köszönés és puszi helyett. – Megmondtam, hogy sisak nélkül nem lovagolhatsz, még a végén leesel róla és akkor vihetlek a kórházba…
Még mielőtt más miatt is leszidott volna – lovagló kesztyű hiány, boka- és térdvédő – elügettem. Tudom, hogy anya ideges a munka miatt, de én igazán nem tehet róla, hogy a munkáltatói el akarnak látogatni… Ó, te jó ég!
Vágtatva folytattam az utat, majd a matracra – ami a gyakorlásnál kellett, hogyha leesek, puhára essek – ráugrottam. Úgy sprinteltem be a házba, majd fel a szobámba, mintha kergettek volna.
Felvettem az előre előkészített virágos ruhát – amit most az egyszer felveszek, aztán soha többé – és előkerestem topánkámat is, mert a lovagló csizma nem illett a ruhához.
Előkerestem a vanília illatú parfümömet és fújtam két aprót a nyakam két oldalára. Megnéztem magam az egészalakos tükörben – véleményem szerint ronda voltam ebben a ruhában –, de a tükörben egész normálisan néztem ki.
Kihúztam magam, vettem egy nagy levegőt és leléptem a lépcsőn – eggyel kevesebb. Anya már várt rám a lépcső előtt – le akarta ellenőrizni, hogy azt vettem-e fel, amit megbeszéltünk. Nem okoztam neki csalódást. Magamra erőltettem a mosolyt, majd anyába karolva bementünk a nappaliba.
A nappaliban három férfi és egy nő – inkább lány – talpig feketében várt ránk. Már akkor sem értettem, hogy nekem miért kell részt vennem ezen az ismerkedésen.
– Scuzi! – motyogtam az orrom alá, miután anya volt szíves tájékoztatni, hogy munkaadói olaszok.
– Ugyan, caromia, bizonyára nem szándékosan felejtetted el, hogy édesanyádhoz vendégek jönnek – lépett elém a legsötétebb köpenyes, fekete hajú férfi.
Mintha kezem porcelánból készült volna, úgy fogta meg és adott rá egy csókot. Lassan felnézett a szemembe, s így megcsodálhattam vörös íriszét.
– Nem szándékos volt, csak tudja, ha a lovammal kint vagyok teljesen elvesztem az időérzékem – magyaráztam bele-bele pirulva.
– Oh, Gillian, nem is mondtad, hogy ennyire hasonlít… Esetleg itt maradhatnánk estére? Holnap nincsen iskola, s jobban megtudnánk ismerni egymást. Tudod, Anne, az anyukád nagyon ügyes.
– Nincsen ellenemre, Aro! – egyezett bele rögtön anya. Jelentőségteljesen néztem rá, hogy ez nem igazán jó ötlet, mert apa egyre rosszabbul lesz, s egyedül nem tudok rá vigyázni.
– Elnézést! – mondtam, majd a konyhába átsétálva elkészítettem apának a bögrés levesét. Fölösleges volt nagyobb adagot készíteni neki, mert nem evett sokat.
Felszaladtam a lépcsőn – kezemben a tálcával, amin rajta volt egy bögre és egy pohár –, kopogtam a hálószoba ajtaján, majd az engedély után beléptem a szobába.
Letettem a tálcát az éjjeli szekrényre, majd segítettem apának felülni – hátát kitámasztottam a párnájával –, aztán odaadtam neki a tálcát.
– Csak tedd le az éjjeliszekrényre a tálcát, ha végeztél! – mondtam neki, majd egy fintor után – ami a lent várakozó vendégeknek szólt – kimentem a szobából.
Lementem az emeletről és visszamentem a nappaliba. Anyára néztem, aki zavartan nézett rám, aztán elmosolyodott – így akarta nekem jelezni, hogy mosolyogjak.
– Ebédeltél? – vont kérdőre anya.
– Igen?! Apának vittem fel a levesét – magyaráztam. Utáltam, amikor vendégek előtt égetett le.
Azzal sem voltam tisztában, hogy hol fognak aludni ezek az idegenek. És az sem járta, hogy csak az egyikkőjüknek tudtam a nevét.
– Anne, gondolom nem baj, ha Jane alszik ma a szobádban – mondta anya, nem kérdezte. Mertem volna mást mondani… Még a végén leharapja a fejem…
– Felőlem – rántottam meg a vállam. – Alszok én Pajkossal. Amúgy is nyugtalan volt.
– Rendben – egyezett bele anya. – Viszel magaddal valamit? Úgy értem nassolni valót.
– Viszek két almát és egy könyvet. Meg elemlámpát – tettem hozzá gyorsan mielőtt anya bármit is kérdezhetett volna.
Negyedóra alatt összepakoltam a cuccokat, amiket ki szándékoztam vinni. Elköszöntem a szüleimtől, majd kimentem a lovacskámhoz. Nagyon örült, hogy ott leszek vele.
Egyik olyan könyvemet vittem ki, amit apu adott még régebben. Ebbe tettem bele a fényképet a dédmamámról, hogy megnézzem egyszer a könyvet – tudtam, hogy egyszer úgyis keresni fogom a képet, és akkor rögtön megtalálom.
Kinyitottam a könyvet – miután nekidőltem Pajkos hasának. A kép az első oldalon volt. Szép nő volt a dédmamám, de azért kezdett kirajzolódni, hogy kicsit másabb leszek.
A hajam karamellbarna volt, igaz, de anyunak köszönhetően vörös csíkok is voltak benne. Szemem mandulavágású volt, s csokoládébarna.
Tovább lapoztam, s kiesett egy nem odaillő lap. Egy kis kutakodás után végre megtaláltam a lapot. Gyorsan átfutattam rajta a szemem – így megtudva a legfontosabb információkat.
A cikk – mert kiderült, hogy egy újságból lett kivágva – egy öngyilkos nőről szólt, aki leugrott az Ashland város határában magasodó sziklákról – megborzongtam a cikk olvasása közben, én nem lennék képes leugrani…
Visszatettem a cikket – amit még mindig nem értettem, hogy mit keres a könyvben – és a képet a helyére, majd összecsuktam a könyvet és lettem a lábam végébe. Megfogtam az egyik almát és visszadőlve odaadtam Pajkosnak.
Leoltottam a lámpát, majd becsuktam a szemem és elaludtam. Az álom elején még semmit se vettem észre, de amikor elmélyült… – és én a teljes tudatlanságba csöppentem fura dolog történt –, a cikkről álmodtam.

Az ablakpárkány felsértette a lábam, de nem foglalkoztam vele. Csak el akartam érni a sziklákat, hogy a kisfiammal lehessek. Az én drága egyetlen kisfiam, Charles… - zokogva surrantam ki a kórház kertjéből.
Az őrök nem vettek észre, még utoljára visszanéztem a kórház ormos épületére, ahol elveszítettem a kisfiam, majd – sebes lábbal és fájó végtagokkal – futottam a megváltás felé.
Mikor felértem a legmagasabb sziklára hagytam, hogy elöntsenek az emlékek. Az orvos, aki tizenhat éves koromba a lábamat látta el… És a férjem kegyetlenségei… azt akartam, hogy semmi köze ne legyen a kisbabámnak a férjemhez mégis az Ő nevét adtam.
A szellő meglibbentette a kórházi hálóing alját. Aztán ugrottam… Vártam a fájdalmat, ami nem is váratott magára sokat… A fájdalom elviselhetetlen volt, aztán minden csendesés és békéssé vált.
A következő, amit megéreztem az a szörnyű égés a végtagjaimban és a nyakamnál… Miért büntetsz így, Istenem? – kérdeztem magamban, mert megszólalva csak sikítottam.
A tűz csak terjedt és terjedt…

Valaki sikított – kellett pár perc mire rájöttem, hogy én vagyok. A tüzet még mindig éreztem, pedig csak egy álom volt… Egy nagyon valóságos álom.
Ébresztőm – Aro – aggódva figyelte a reakciómat. Szemében lázas kíváncsiságot fedeztem fel. Mintha Ő is látta volna, amit én át is éreztem.
– Sajnálom, hogy felébresztettem – motyogtam zavaromban. A hideg kéz végigsimított a homlokomon, ezzel megszűntetve a tűz okozta fájdalmakat.
- Nem ébresztettél fel. Beszélgettem még édesanyáddal. De most pihenj!
Eszem ágában sem volt nem engedelmeskedni. Mindennél jobban el akartam aludni, de féltem, hogy a tűz újra visszatér. Végül rávettem magam, hogy legalább a szemem pihentessem – amiből újbóli mély álom lett, igaz nem az előző folytatása.

Fáradt voltam – legszívesebben ledőltem volna a földre, és nem mozdultam volna többé –, mégis tovább mentem, kilátástalanul, fásultan, beletörődve az esélytelenségbe. Aztán a fák ritkulni kezdtek. Először nem mertem elhinni… De végül kiértem egy tisztásra. És a tisztás végén, hat cédrus árnyékában ott volt a ház – pont úgy festett, ahogy a nagyi leírta.
Sírni tudtam volna – hogy az örömtől, a fáradtságtól vagy egyéb bennem kavargó érzéstől, arról fogalmam sem volt. Remegő, bizonytalan léptekkel indultam meg a veranda felé – és közben imádkoztam, hogy ne tűnjön el a ház délibábként, mikor közelebb érek. A ház a helyén maradt, bennem pedig újabb aggodalom ütött tanyát. Mi van, ha üres? Ha senki sincs itt?
Abban a pillanatban, ahogy végigborzongatott a kétség, a ház ajtaja kinyílt, és hét alak lépett ki a verandára. Megtorpantam. Eddig a terveim között csak annyi szerepelt, hogy meg kell találjam a házat, de fogalmam sem volt, mit teszek majd, ha tényleg ráleltem. Nem mertem erről gondolkodni, mert szinte biztos voltam benne, hogy semmit sem találok majd az erdőben. 

***

Jó pár percig csak bámultunk egymásra, mintha kölcsönösen szellemeket látnánk, aztán végül lehunytam a szemem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy végre meg tudjak szólalni.
–        Én… Isabella Black vagyok…

***

Nem hallottam, hogy bárki közeledne felém – összerezzentem, mikor a hideg érintést megéreztem a vállamon. A családfő állt mellettem – Carlisle – pont olyan gyönyörű volt, mint egy angyal a szőke hajával és a halvány, de kedves, megértő mosolyával. Óvatosan felsegített a földről, nem volt erőm ellenkezni vele, és nem is akartam.

***

Kipattantak a szemeim – és egy nagyon rossz ötlettől vezérelve, hirtelen felültem, aminek egy kiadós szédülés lett a következménye. A szoba, amiben feküdtem, olyan volt, mintha Alice Csodaországába kerültem volna – akkor még nem is sejtettem, hogy ez tényleg így volt. Ennél színesebb szobát még soha az életben nem láttam – mindenhol apró, kedves díszek, babák, plüssállatok, képek. Egy kanapészerűségen feküdtem – amit a hátam sajgásából ítélve, nem alvásra terveztek.

***

Esme az ágyamra ült, körbetekert a takarómmal, hogy ne zavarjon a bőre hőmérséklete, és az ölébe vont engem. Nem szólt egy szót sem, csak halkan dúdolgatott nekem.

Ebből az álomból a Nap sugarai ébresztetek fel – és nem a sikoltozásom.
Zavarban voltam, először is, mert fogalmam se volt róla, hogy ki az, az Isabella Black és egyáltalán hová futott – vagyis futottam én. Aztán ott volt, hogy a saját dédmamám ölében voltam…
Mintha a maratont futottam volna le, úgy ömlött rólam a víz. Ezek az álmok megrémisztettek… És egy csomó dologról kellett gondolkodnom, hogy megfejtsem, mi értelme vannak ezeknek az álmoknak.
És ezek az álmok nem hagyták pihenni az agyam, inkább mintha tényleg futottam volna, és tényleg ott lettem volna, és önálló gondolataim voltak – igaz nem a saját testemben, de a testhez kapcsolódóan.
Nyújtózkodtam egyet, majd bementem a házba, hogy elkészítsem apának a reggelijét és anyának is csináljak egy szendvicset. Aztán eszembe jutott, hogy anya ma nem dolgozik.
Persze fésűt és váltásruhát nem hoztam magammal az istállóba, így kénytelen voltam a szakadt pizsamámban és a fejemen lévő szénaboglyával mutatkozni anyu vendégei előtt.
– Háromévesen igazi kis tündérke volt. Akkor alva járt, sajnálom, ha zavarta Önöket – magyarázkodott anya, majd meghallotta, hogy beléptem a hátsó ajtón, sajnos nagyon nyikorgott.
– Jó reggelt! Anya felvitted apának a reggelijét?! – ébredtem fel, mint akibe villám csapott volna. Anya eddig rám hagyta apa ápolását.
– Igen, gondoltam megspórolom neked az utat, bár ahogy látom így is-úgyis felmész.
 Vettem a célzást és reggelim helyett felmentem a szobámba – ahol Jane már nem tartózkodott – és előkerestem egy anya szerint megfelelő ruhát.
Miután felöltöztem, átbotorkáltam a fürdőszobába és először is megmostam az arcom –, hogy valamennyire felébredjek. Aztán fogat is mostam, majd megkerestem a hajkefét és megpróbálkoztam a lehetetlennel – kifésülni az elaludt hajamat, ami ilyenkor inkább hasonlított egy nagy szénakazalra.
Nagy nehezen sikerült rendesebb formát öltenie, de még mindig voltak olyan helyek – természetesen hátul, hogy még véletlenül se lássam –, ahol felállt.
Feladtam, ehhez most túl fáradt voltam. Ahogy visszagondoltam első álmomra, mintha égettek volna abban a pillanatban… Szörnyű volt, mert fogalmam se volt róla, hogy ezt mivel érdemeltem ki.
Mielőtt lementem volna a nappaliba még benéztem apához – ellenőrizni, hogy jól van-e. Békésen aludt, ilyenkor nem tűnt betegnek – amúgyse látszott rajta, de mégis látszódott, hogy valami megváltozott.
– Majd, amikor az ebédemet behozod, beszélgethetnénk. Egyszer azt kérted, hogy meséljek neked régi történtet a családról – hallottam meg a halk, rekedtes hangot. Bólintottam, majd kimentem a szobából.
Emlékeztem, mert még most is szerettem volna hallani azokat a törtneteket. Például a nagypapáról vagy a nagymamáról… és természetesen – jelen pillanatban ez foglalkoztatott a legjobban – a dédszüleimről.
Felkészültem, hogy apa majd többször is a dédmamához fog hasonlítani, de nem érdekelt. Neki elnéztem, de csak neki. Mert különben utáltam, hogy mindenki arról beszélt és az iskola régi tablójára mutogatnak…
Meggyőződésem volt ugyanis, hogy én egészen másképp nézek ki, de amikor ezt megemlítettem, akkor mindig azt mondták, hogy: Várd csak ki a nyolcadik évvégét!
Nem, nem vártam a nyolcadik végét, és nem akartam, hogy hasonlítgassanak. Mert én egy külön egyéniség voltam…
Észre se vettem, hogy már a lépcsőnél vagyok, csak akkor, mikor majdnem hasra estem – szerencsére még idejében megfogtam a korlátot.
Össze kell szednem magam! – szóltam rá saját magamra. Még csak az kéne, hogy anyának miattam ne legyen munkája. Ezt is olyan nehéz volt megszereznie, és a pénzre is szükség volt…
Vettem két nagy levegőt és beléptem a nappaliba, ahol a négy feketeköpenyes már várt. Jane egész kedvesnek tűnt, és Aro sem volt az a rémisztő látvány, de a másik két férfi a hideg nyugalmukkal – és azzal, hogy meg sem szólalnak…
– Oh, caromia, ülj le! Nem tudtál aludni, azután a szörnyű álom után? – kérdezte aggódva Aro, majd lenyomott a kanapéra, s megint láttam a szemében a lázas kíváncsiságot.
– De, csak… keveset aludtam - nyugtattam meg a férfit. Mindenki leült, majd Aro anyára nézett.
– Úgy döntöttünk, hogy amíg itt ,,nyaralunk” addig édesanyád lehet a segítőnk. Tudjuk, hogy mennyire nehéz nektek, és szeretnénk segíteni – mosolygott őszintén Aro.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése