5. Esme
CSAK NÉZTEM A
FELFEDEZÉSEM. Azt eddig
is tudtam, hogy egy napon sok gyerek születik, de, hogy még egy évben is
születtem azzal a lánnyal… Pedig legalább tizenhétnek kinéztem – éreztem magam
– az álmomban.
Lehet, hogy ez
csak egy álom volt – a jövőről. Lehet, hogy figyelmeztetnem kéne rá? De akkor
meg hülyének gondolna, inkább hagyom, hadd történjen, aminek történnie kell.
Azt az
elméletemet, már el is felejtettem – mert semmi értelme nem volt –, hogy a jövőt
álmodom meg. Mert nem a jövőben ugrott le a dédmamám egy szikláról, hanem a
múltban.
Kezdett egyre
zavarosabbá válni minden. Mert a múltban meghalt dédmamám úgy nyolc év múlva
Isabellát nyugtatgatja. Ennek az esélye a béka feneke alatt volt.
Nem kezdtem el
azon aggódni, hogy közelebb kerültem az elmezavarhoz – mert legalább akkor
szerető közegben élhetném le az elkövetkező jó pár évet.
Egyre jobban
kezdtem azt hinni, hogy engem senki se tud megölni és örökké élek – apu
betegségével ellentétesen, s így betudhattam ezt egy védekező reakciónak.
Nem tudtam volna
eldönteni, hogy mit csináljak – most, hogy túl vagyok egy beszélgetésen. Ha
csatlakoznék szüleimhez, akkor biztosan – anya legalábbis – nem hagynának
békén, s faggatnának. És én nem akartam, hogy faggassanak.
Nem haragudtam
apára, amiért elmondta anyának, hogy mit álmodtam, de azért előtte
megkérdezhetett volna – elvégre az én álmaimról van szó!
- Mit szeretnétek
ebédelni? Ma még élhettek a lehetőséggel, hogy én készítem az ebédet, mert
aztán holnap iskola… Na?
- Szerintem
főzzünk együtt, olyat úgyis régen csináltunk már – vetette fel az ötletet apa,
amire anya rá is bólintott.
A konyhába
összegyűlve – szigorúan miután mindenki kezet mosott – elkezdődött az
ötletezés. Mindenkinek más ötlete volt és nem tudtunk megegyezni – anya rántott
húst, apa grillezett húst, én pedig karfiolos húst akartam.
- Akkor én
készítek külön besameles karfiolt. A rántott húst megcsináljuk, és aztán
grillezünk is.
- Jó ötlet, Anne!
– értett egyet velem apa, de anya csak a száját húzta.
- Inkább lemondok
a rántott húsról, majd legközelebb az lesz.
Nem
vitatkoztunk anyával. Míg ő és apa a húst fűszerezték be, addig én a besamelt
készítettem el – vele együtt a karfiolt is.
Mintha a
tudatalattink akarta volna jelezni, hogy ez az utolsó lehetőségünk nyugodtan
ebédet készíteni – valaki tudta, hogy apa rosszabbul lesz.
Jókislányként
mindent újra teljesítettem – mint a csodagyógyszer előtt -, hogy jobban érezze
magát. Most viszont anya is segített – ő is érezte, hogy apa ideje egyre fogy.
Nem beszélgetett
senki senkivel, csak mindenki tette a dolgát – anya takarított, én pedig
főztem. A suliban uralkodó hajtás miatt egyre fáradtabb lettem.
Aztán volt egy nap
– ami előtt mindössze két órát aludtam. A fáradságomat betudtam annak, hogy
napok óta alig vagy nagyon rosszul aludtam.
Alig láttam el a
tábláig, s mivel eddig is különcnek számítottam mindenki betudta ezt is annak –
arról senki nem tudott, hogy apa beteg, mert anya nem engedte, hogy beszéljek
róla. A mindenkin a diákokat értettem sajnos a tanár rossz passzba volt, s
állandóan engem kérdezgetett.
- Miss Platt, ha
megtenné, hogy nem aludna az órámon, azt nagyon megköszönném!
- Sajnálom!
- Nem alszik
eleget? Menjen le a védőnőhöz. Mr. Gont lekísérhetné, s vigyázzon rá!
- Értettem! – állt
fel az első sorból egy fekete hajú fiú.
Hátra jött, s
elkezdte összepakolni a cuccaim. Nem nézett fel rám – tudtam, hogy nem ismerem
ezt a fiút. Amikor felnézett ugyanaz a zöld szempár tekintett rám, mint… Oh, de
hát Gont-nak hívják ebből már tudnom kellett volna.
Követtem Gont-ot
az orvosi szobáig – ő hozta a táskám, de valamiért sejtettem, hogy a tanárnő
direkt őt küldte le velem.
- Anne vagyok –
mutatkoztam be mielőtt bekopogtunk volna az ajtón.
- Alex és nem
kell, hogy sajnálj! – Értetlen nézésem láttán belefogott a magyarázatba. – A
szüleim meghaltak és most a nagymamámnál lakok.
Csak néztem, de Ő
ezt megelégelte és bekopogott az ajtón. A nővérke kedvesen ránk mosolygott,
majd beengedett az aprócska szobába.
- Miben
segíthetek?
- Csak egy kicsit
fáradt voltam, esetleg kaphatok egy igazolást a mai napra? – kérdeztem mire egy
bólintás kíséretében megkaptam az aznapi igazolásom.
- Mi történt? – A
védőnő kérdése teljesen kizökkentett a szerepemből.
- Az édesapám
nincs túl fényesen – ferdítettem el az igazságot, amit a haldoklik szó fejezett
ki.
A védőnő
eleresztett minket, majd Alex elkísért a bejáratig.
- Tudom,
hogy csak azért mondtad a védőnőnek, hogy apukád rosszul van, mert sajnálsz.
- Ha így hiszed,
tévedsz!Ugyanis az apám tényleg beteg, nagyon beteg! Maximum azért sajnállak,
mert a nagymamádnál laksz, és csak azért mondom el ezt, mert én sosem szerettem
a nagymamámnál lenni, pedig csak egyszer adódott lehetőségem rá.
- Persze, az
apukád beteg… - utánzott nyafogó hangnemben. Nem is így beszéltem, s
idegesített, hogy kigúnyol. Az is zavart, hogy az apámról így mert beszélni…
- Az apám rákos és
én sem akarom, hogy sajnálj!
Mielőtt bármit is
mondhatott volna én már elindultam hazafelé. Nem érdekelt, hogy Alex mit hisz
rólam vagy, hogy elhíreszteli… Csak haza akartam érni, s apa ölelő karjai közé
bújni – tudtam, hogy apa még akkor is képes velem foglalkozni, amikor nagyon
rosszul van.
Anya nem volt
itthon – szerencsére, mert különben megakadályozta volna, hogy apát
,,zargassam”. Miután ledobtam a táskám a kanapéra felszaladtam a lépcsőn.
Az ajtó előtt megálltam, s elgondolkoztam, hogy kopogjak-e vagy csak simán
menjek be. Elmélkedésemet apa bentről kiszűrődő hangja válaszolta meg.
- Gyere csak!
Nem tudom, hogy
apa honnan tudhatta, hogy az ajtó előtt állok – mert most elvileg iskolában
vagyok. De különösebben nem is érdekelt csak minél előbb apa karjai közt
akartam lenni.
- Felkeltettelek?
– Bűnbánón lehajtottam a fejem. Nem mentem tovább, csak az ajtóban toporogtam.
- Nem… Idejössz? –
Veregette meg maga mellett az ágyat.
Lassú léptekkel
közeledtem az ágy felé, majd minden elmosódott, s csak arra eszméltem fel, hogy
apám karjai közt zokogok. Tudtam, hogy apának is legalább annyira nehéz, mint
nekem – nekünk.
Sosem mertem tőle
megkérdezni, hogy milyen tudni a saját haláláról. Talán nem is olyan szörnyű –
a hozzátartozóknak, s kívülállóknak nehéz lehetett, de a betegnek vajon milyen?
- Apa… Kérdezhetek
valamit? És megígéred, hogy őszintén válaszolsz?
- Persze kicsim.
Ha utána elmeséled miért vagy itthon.
- Azt anélkül is
elmondanám. Milyen tudni, hogy beteg vagy? – Nem néztem fel, mert féltem apa
reakciójától.
Keze egy
pillanatra megállt, s vele együtt a hajtincsem is – amivel eljátszadozott.
Aztán újra elkezdett játszani a hajammal, egyúttal elsöpörve az arcomat takaró
néhány tincset.
- Nehezebben
lehetne elfogadni, hogy hirtelen halok meg. Így jobban fel tudunk készülni,
mindannyian. Így ki tudtam élvezni az életem.
- De miért nem
jártál kemoterápiára? Az nem segített volna? – Észre se vettem, de már sírtam.
Féltem, hogy mi lesz velem, ha ő nem lesz…
Önző voltam, de
még csak egy gyerek. Mégis mit várt tőlem Isten, vagy a Világ, aki ezt
eltervezte? Mit akarnak, mit tegyek? Ez is a kis játszmájuk része?
- Amiért az apám
se járt. Neked lesz lehetőséged egy teljes életre, és még, ha anyád nem is
helyesli Aro-ék, jót tesznek neked.
- Ha csatlakoztam
hozzájuk, akkor nem lehetek beteg?
- Akkor nem –
mosolygott rám, és mintha vágyódást láttam volna felcsillanni a szemében.
- Aludhatok ma
veled? – Már előre elterveztem, hogy mivel gőzöm meg, ha ,,nem” lenne a
válasza.
- Persze. Elárulod
végre, hogy miért vagy itthon ilyen korán?
- Elaludtam az
órán – ismertem be végül. Apa ahelyett, hogy leszidott volna nevetésben tört ki
– ilyen jóízűen nagyon rég nevetett.
Nem hittem volna,
hogy egy ilyen dolog miatt apa és köztem még szorosabb kötelék alakul ki – de
így lett. Sokkal súlyosabbnak éreztem az elvesztése iránt érzett fájdalmat.
Arrébb húzódott,
hogy le tudjak feküdni mellé – egy kis vonakodás után ledőltem és hagytam, hogy
apa betakarjon. Talán a nevetés tényleg erőt ad!
- Mi van akkor, ha
felébresztelek este? Mert olyat álmodok…
- Itt leszek
veled. Az édesanyám is mindig miattam aggódott, hogy nem ébreszt-e fel… Biztos
valami szépet fogsz álmodni.
- Biztos… Szóval,
akkor mit kérsz ebédre? – kérdeztem, ezzel elterelve az ő és az én figyelmemet
is.
Főzés közben
mindig el tudtam terelni a figyelmem a nyomasztó gondolatokról. Szerettem a
teljes tudatlanságba merülni, szerettem volna mindent visszacsinálni…
- Te mit ennél?
Mondjuk, készíthetnél rántott sajtot – nyalta meg a szája szélét. Elnevettem
magam, majd feltápászkodtam.
A sajt hamar kész
volt, de még várni akartam egy kicsit. A biztonság kedvéért a tálcára tettem
egy pohár vizet és apa fájdalom csillapítójából is egy szemet.
Miközben apa evett
én azon gondolkoztam, hogy mit kéne csinálnom a születésnapomon – nem gondoltam
semmi felhajtásra, csak egy kis sütire…
Szerettem vissza
gondolni a születésnapokra, amiket az egész család együtt töltött. Lehet, hogy
ez lesz az utolsó lehetőségem… Kitűnően teljesítettem az iskolában – mintha meg
akartam volna felelni valakinek…
Amikor
meghallottam a bejárati ajtó csapódását, akkor rögtön leszaladtam, nehogy bajba
keveredjek – anya képes volt eltúlozni a dolgokat.
- Szia! – Anya nem
is figyelt rám, mintha valamitől rettegett volna. Azzal nyugtattam magam, hogy
ez csak a túlérzékeny fantáziám játéka... – Anya?!
- Mi van? – Ideges
hanglejtésétől hátrahőköltem egy kicsit.
- Ezt én
kérdezhetném! Köszönök neked, te pedig… Mindegy, hagyjuk!
- Sajnálom, de
történt valami, ami… Dr. Gont-ot és a feleségét megölték az éjjel.
- Tudom… Alex
elmondta. De mi történt?
Anya fáradtan
rogyott le a kanapéra, s arcát a kezébe temette. Félve leültem mellé, és átöleltem.
Szerettem volna boldogságot árasztani a szívébe és azt, hogy minden gondja
tovaszálljon.
- Kincsem… A mások
úgy döntöttek, hogy Alex is csatlakozzon hozzájuk, de a szüleik nem engedték…
Aro úgy döntött, hogy képes lemondani Alex-ről…
- Az történt, ami
Pferdék-kel? De Alex él!
- Alexnek el kell
tűnnie! Ezért szóltam a nagymamájának… Mostantól nem mehetsz sehova, amíg nem
leszel nagykorú!
- De anyu...
- Nincs semmi de!
Nem érdekelnek a hisztieid! – csattant anya hangja, majd választ nem várva
felállt, s felment apához.
Tudtam, hogy
apával-alszom-ma-este tervemnek annyi, s ,,kénytelen” leszek egyedül eltölteni
a saját szobámba az estét. Persze ez nem volt nagy baj, csak együtt akartam
tölteni egy estét az én kedves, drága apukámmal. Talán anyu nem bírta elviselni
– idegileg -, hogy apa beteg, mert napok óta külön alszanak – itt mondott
csődöt a szerelembe esés nagy ötlete…
Végül úgy
döntöttem, hogy nekiállok főzni, s egy egész városra való ételt készítek. A
lehető legkülönfélébb ételeket kezdtem el készíteni. Csináltam húst – vagy
tízfélét -, s legalább annyi sajtot is. A köreteket is megválogattam – krumplit
többféleképpen felhasználtam, de a rizst, s a salátákat sem sajnáltam. Tudtam,
hogy anyu a rizi-bizit szereti, ezért azt is készítettem.
- Mit csinálsz? Az
istenért, Anne! Tudod te, hogy ezek mind pocsékba fognak menni? Mégis ki fogja
megenni ezt a temérdek kaját? – pörölt velem anya, s közben hevesen
gesztikulált.
Megrántottam a
vállam. – Arra gondoltam, hogy Melissa és a családja, esetleg Angeláék is
szeretnek… válogatni. És egyszer lesz az ember lány tízéves. Az első x, tudod
milyen izgatott vagyok?
- Nem! Nem lesz
semmiféle buli. Melissa és Angela is biztosan megérti majd. Majd megünnepled a
tizennyolcadik születésnapod!
Azt hittem
felrobbanok. Mégis mit képzel? Ha azt hiszi, hogy én lemondok a
születésnapomról, akkor egy hatalmasat téved! Lesz születésnapom és mindenki
jól fogja magát érezni – kivétel talán anya.
Anya szigorú
tekintete elől a szobámba menekültem. Még csak az kéne, hogy elkezdjen velem
kiabálni még jobban.
Nem akartam nagy
felhajtást. Közömbös voltam Charles irányába, s mégis megtettetem, amire apám
kért. Miért ne tettem volna meg – tudva, hogy apám elveszített egy fogadást…
Nem voltam szerelmes.
Nem tudtam kiverni
a fejemből a jóságos doktor arcát. Csak tizenhat éves voltam, s Ő mégis… De
sajnos el kell felejtenem, mert ma férjhez megyek.
A hosszú, selyem,
fehérruha szorosan simult a testemhez – ezzel kiemelve az idomaim. Az esküvőmre
nem ilyen ruhát választottam volna – ez nem én voltam.
Koszorúslányaim
körülöttem serénykedtek.
- Esme, gyönyörű
vagy! Szerintem te vagy a világ legszerencsésebb menyasszonya. Charles igazi
úriember és nagyon kedves.
- Lehet...
Bevallom, izgatott vagyok. Ma férjhez megyek. – Mosolyt erőltettem az arcomra.
A nászinduló elkezdődésével apámba karolva elindultam.
Mereven magam elé
néztem, s a mosolyt is megpróbáltam magamon tartani. Charles vidáman nézett
végig rajtam – nem leplezve terveit.
***
Nem volt más
választásom szöknöm kellett. Nem hagyhattam, hogy Charles bántsa a gyermekemet.
Azt nem éltem volna túl…
Milwaukeeba
menekültem, hogy az unokatestvéremnél meghúzódhassak. Boldogan éltem –
reménykedtem benne, hogy Charles itt nem keres majd, tévedtem.
Szerettem volna
egy csöndes kis élete, ahol nem fenyegetett a veszély, hogy a férjem megverjen
bármikor, amikor kedve támad rá. Tovább kellett állnom és, hogy biztosan legyen
egy nyugodt életem háborús özvegynek adtam ki magam.
Egyre gömbölyödő
pocakommal beálltam az Ashland-i iskolába, hogy tanítsak. Így sikerült a
megélhetésemet is elrendeznem – arra nem gondoltam, hogy mi lesz, ha szülési
szabadságra kell mennem.
Többé nem kellett
foglalkoznom a meneküléssel – boldogan éltem az életem.
***
A világ
legszerencsésebb nője voltam. Az álomférfi viszonozza az érzéseim. Edward
hamiskásan rám mosolygott, majd kaptam tőle két puszit.
- Nyugalom, anya!
Minden rendben lesz.
- De én már nem
vagyok tiszta! Még ebben a törtfehér ruhában is bűnösnek érzem magam. Nem is
tudom… Carlisle miért engem választott?
- Ugyan!
Tulajdonképpen tiszta vagy, új életet kezdtél. És Carlisle úgy szeret téged,
ahogy vagy! És én is úgy szeretlek! – Kaptam újabb puszi-koszorút. Kezdtem
zavarba jönni, és ezen Edward halk nevetése nem segített.
- Edward, vigyázz,
mert ha Carlisle megtudja, hogy mit művelsz… Az anyád vagyok! – Nevettem fel
önfeledten. Teljesen elfeledkeztem a szorongásomtól.
Figyelemelterelésből
jeles…
A fiam kísért az
oltárhoz, s adott át jövendőbelimnek. Kis esküvő volt – a pap, Carlisle, Edward
és az én jelenlétemben. A hitvesi esküt gépiesen mondtam el – nekem már el
kellett ezt egyszer mondanom -, Carlisle teljesen beleélte magát a szövegbe.
A hitvesi csók
maga volt a mennyország – puha ajka puhatolódzva ízlelgette az enyém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése