2.fejezet
Az idő elmúlt. Végre tizenhat lettem.
Reggel kicsit kómásan keltem fel. Fájt a fejem, de elmúlt. Az ajtómat nyitva hagytam, véletlenül. Arra gondoltam, hogy reggeli után becsukom, de hangos csattanás jelezte, hogy az már megtette. Valószínűleg kezdek hymoná válni teljesen. Ami azt jelentette, hogy megkapom a képességem, ha van, márpedig a jelek azt mutatták. Bár elméletileg nem kaphatom meg a telepátia képességet, most mégis úgy érzem magam.
A VB-dalra szoktam táncolni reggelente, mert az az ébresztőm.
Hosszú hajam általában lófarokba van kötve, most azonban mást terveltem. A hajamat behullámosítom, és két copfba fogom. Kislányos, mégis egyedi.
Gyorsan megcsináltam és első utam a garázsba vezetett. A garázsban egy Volvo c70 állt. Azt hittem elájulok. Gyönyörű fehér volt, bőrülésekkel. Kinyitottam az ajtaját és rögtön megtaláltam a kulcsot.
Beindítottam a motort. A hangja is tökéletes volt.
Felszaladtam a szobámba és elkezdtem összepakolni. Itt hagyom Jacksonville-t és Forksba költözöm. Elöl hagytam egy piros, ujjatlan tunikát, egy fekete cicanacit és egy fekete kardigánt. Cipőnek egy magas sarkú, kötős, fekete cipőt választottam.
Összepakoltam a többi cuccom.
Elmentem tusolni
Jól esett a meleg víz. Egy törölközőbe csavartam magam és úgy mentem összeszedni a pénzt és egy gyors fogmosás után a neszesszeremet is eltettem a bőröndbe.
Gyorsan felöltöztem és újból megcsináltam a hajam, de most nem fogtam össze.
Az autóba tettem a bőröndöm és beültem. Elindítottam, a motor felzúgott.
Aztán amikor a határt elhagytam padlógázt nyomtam és kabrióvá ”varázsoltam”. A hűs szellő lágyan simogatta az arcomat. Egy új élet kezdődött. Velem, az utolsó hymonnal.
A rádió hangosan szólt. t.A.T.u. – Black Nights. Néhanapján, ha lehet hallani. Már vártam, hogy Forksban legyek és beiratkozhassak a suliba. Barátokat szerezzek és boldogan éljek. Féltem, hogy esetleg valami rossz dolog is történik, de az élet sosem fenékig tejfel. De sosem akartam azt, hogy valami rossz dolog miattam történjen. Boldogan vágtam neki az új esélynek, amit az élettől kaptam.
Már egy napja utaztam, de tudtam, hogy nem egy tízperces út lesz. Este értem el a határt.
Az ,, Üdvözöljük, Forksban!” táblácskáról tudtam, jó helyen vagyok.
Egyenesen mentem. Már előre vettem egy házat. Megvettem a Winkins házat. Kicsit romos volt ugyan, de idővel majd javul.
Leparkoltam a ház előtt.
Benyitottam a házba.
- Otthon, édes otthon!- mondtam és ledőltem a kanapéra.
Másnap reggel korán fent voltam és a tegnapi palacsintát ettem. Féltem a mai naptól. A hasam görcsbe rándult akárhányszor arra gondoltam, hogy iskolába megyek.
Végül felvettem egy fehér, mintás pólót és hozzá egy farmert. A hajamat csak kifésültem.
Gyorsan behuppantam a kocsiba és indultam a suliba.
A sulinál könnyen eligazodtam. Először beiratkoztam. Kaptam egy térképet és egy papírt, amit az engem tanító tanároknak alá kell írni.
Első óra biosz volt.
Leültem egy üres padba. Senki nem ült mellettem.
A tanár belépett és mindenki elhallgatott.
- Jó napot! - köszönt. – Á, Ms. Winkins! – hallottam a nevem. – Ha megtenné és kiállna ide, hogy bemutatkozzon.
- Természetesen, Mr. Goody.
Kimentem a tábla elé.
- Hello! Cherry Winkins vagyok, az új diák. Most költöztem ide – mutatkoztam be, miközben végignéztem a termen. A szemem megakadt egy vörösesbarna hajú fiún és a mellette ülő lányon.
A tanár visszaküldött a helyemre, majd elkezdte az órát.
A menzán egyedül ültem. Senki sem szólt eddig hozzám. A mögöttem lévő asztalnál ült az a fiú és lány bioszról, de volt még velük két fiú és két lány.
Az egyik lány odajött hozzám.
- Hello! Alice Cullen vagyok – mutatkozott be.
- Szia! Cherry Winkins – mondtam kicsit szomorúan, hisz eddig senki nem szólt hozzám.
- Mi a baj?
- Semmi – mondtam és a kaját csak babráltam.
- Akkor miért nem eszel? - kérdezte kíváncsian.
- Nem vagyok éhes – mondtam, de hazudtam. Nagyon éhes voltam.
- Nem tudsz átverni.
- Jó. Senki sem áll szóba velem. Olyan, mintha nem is léteznék.
- Én senki vagyok? - kérdezte kicsit sértődötten.
- Nem. Te vagy az egyetlen.
- Szeretsz vásárolni? - kérdezte egy nagy vigyorral az arcán.
- Nagyon, de nincs annyi pénzem, hogy vásároljak. Most vettem egy házat és a kajára kell a pénz.
- Van kedved ma délután eljönni velem és a fiúkkal? - nézett hátra.
- A fiúk szeretnek vásárolni? - kérdetem hitetlenkedve.
- Nem, de kell valaki, aki cipeli a cuccunkat.
- És az a szőke lány nem jön?
- Rosalie? Nem. Most autót szerel délután.
- És kik jönnek? - kérdeztem és azt az asztal néztem.
- Szuper. Szóval jössz. Jasper és Emmett. – mutatott egy szőke hajú fiúra és utána egy fekete hajú fiúra.
- Igen, megyek – egyeztem bele.
A délelőtt gyorsan eltelt. Már vártam, hogy menjünk vásárolni.
Az autómnál vártak rám, hárman.
- Sziasztok! - köszöntem nekik, már jókedvűen.
- Hello! - köszönt Jasper.
- Szia! - Emmett is köszönt.
- Nem baj, ha a te kocsiddal megyünk? - kérdezte Alice.
- Nem – mondtam és némiképp örültem, hogy nem kell idegen autóban utaznom.
- De én vezetek – jelentette ki Alice.
- De… - próbáltam ellenkezni.
- Nincs de. Te hátul fogsz ülni Emmett-tel.
- Oké – adtam meg magam.
- Nyugi! Nem eszlek meg – mondta mosolyogva Emmett.
- Nem félek tőled – mondtam és elmentem előtte.
Beszálltam a vezető oldali hátsó ülésre. Emmett mellém ült. Vigyorogva nézett.
- Mi van? - kérdeztem nevetve, mert már én se bírtam ki.
- Semmi – mondta elcsöndesedve. – Szép a mosolyod – mondta alig hallhatóan.
- Köszi – súgtam neki.
Port Land-be mentünk. Alice keresett egy parkolóhelyet, aztán kiszálltunk és kezdetét vette a vásárlás.
Miután vagy húsz üzletbe bementünk, kicsit kezdtem fáradni. A huszonegyediknél kitört az egyik cipőm sarka.
- Aú! – mondtam miközben a bokám kibicsaklott.
- Jól vagy? - kérdezte Alice és felsegített a földről.
- Igen, csak a hülye cipő – szidtam a cipőt aminek a jobb feléről hiányzott a sarok.
- Nem bírta a megpróbáltatást – mondta nevetve Emmett, amit én gyilkos pillantással jutalmaztam.
- Nagyon fáj? Fel tudsz állni?
- Igen és igen – mondtam. Alice segített felállni, bár ezek után már csak bicegve jutottam el a kocsiig.
Emmett beült, aztán engem is besegítettek.
- Tedd fel a lábad – mondta Emmett.
- Köszi. – A teste hideg volt. Jól esett a bokámnak.
Nem tudtam, hova megyünk, mert a környék ismeretlen volt.
- Hova megyünk? - kérdeztem, amikor már biztos volt, hogy nem haza.
- Hozzánk. Két okból. Egy, mert nálad van az én cuccom is. A másik az, hogy meg kéne mutatni a lábad egy orvosnak.
- Csak kibicsaklott – mondtam, de elkezdett nagyon fájni.
- Nem nyugtattál meg – mondta Alice.
- Mi vagyok én? Csak kibicsaklott. Holnapra jobb lesz. Teszek rá egy kis jeget, felpolcolom és hagyom pihenni.
- Akkor is megmutatod az orvosnak – mondta ellenkezést nem tűrő hangon Emmett.
Csak most néztem meg igazán. Topáz szeme gyönyörűen izzott a fekete éjszakában. Izmos volt, felsőteste biztos nagyon jól ki van dolgozva. Gondolkoztam és elképzeltem. Kár, hogy van barátnője. Legszívesebben átöleltem volna és nem engedtem volna el soha, de tudtam ez helytelen lenne.
- Megérkeztünk – mondta vidáman Alice.
- Szuper – mondtam csöppet sem örülve. – Repdesek az örömtől.
- Na! – mondta elszomorodva Alice.
- Bocsi, nem úgy értettem.
- Semmi baj.
- Alice, Carlisle itthon van egyáltalán? - szólalt meg az eddig néma Jasper.
- Igen. Sőt, mindenki itthon van.
- Mindenki? - kérdezte vidáman Emmett.
- Igen. Nessie és Jake azért jöttek, hogy bemutassák az inkább v… gyermeküket – mondta Alice. - Akkor én kérem a kocsi kulcsot és haza megyek – mondtam és felültem.
- Azt már nem – kapott a karjába Emmett.
- Emmett, engedj el! – Elkezdtem kapálódzni.
- Ígérd meg, hogy nem mész el.
- Oké – adtam meg magam.
Letett a földre. Megint elkezdtem bicegni. Követtem Alice-t és Jaspert. Emmett már nem bírta nézni a bicegésem és a lépcső előtt felkapott oldalról és úgy vitt fel a lépcsőn.
- Köszi. Lehet, hogy a lépcsőkkel bajok lettek volna. – belenéztem a szemébe. Valószínűleg elpirultam, mert elnevette magát.
Kinyitotta az ajtót. Levette rólam a kardigánom.
- Segítsek? - kérdezte, amikor a lépcső előtt megálltam.
- Megtennéd? - kérdeztem, mert nem voltam benne biztos, hogy meg tudom mászni a lépcsősort.
- Segítek és elkaplak, ha elkezdesz esni.
- Köszi.
Egyedül kezdtem el menni, de egy perc volt egy lépcsőfok. Ezt Emmett már nem bírta és megint oldalról felemelt. Az utolsó háromnál letett.
- Szerintem ezzel a hárommal megbirkózol – vigyorgott rám.
- Aha – helyeseltem.
Sikerült felérnem két perc alatt. Megörültem, hogy nincs több lépcső.
A nappali tele volt emberekkel.
Emmett mögé mentem és onnan néztem szét. Alice észrevett és odajött.
- Gyere! - húzott magával.
- Nem tudok ilyen gyorsan menni, Alice – figyelmeztettem.
- Bocsi.
- Semmi baj, de mehetnénk lassabban? - kérdeztem.
- Persze.
- Köszi – elértük a tömeget.
- Ő itt a barátnőm, Cherry – mutatott be.
- Hello! - köszöntem.
- Cherry, akkor nem csak én vagyok gyümölcs – mondta egy lány. – Plumy vagyok – mutatkozott be.
Velem egyidős lehetett. Sokáig elnézelődtem. Néztem, hogy mindenkinek megvan a maga párja. A végére egy kicsit elszomorodtam, hogy nekem nincs. Megcsörrent a telefonom.
Ránéztem a kijelzőre. A számot rögtön felismertem.
Arrébb bicegtem.
- Haló?
- Szia Cherry! Hogy vagy?
- Jól. És te Victor? Vagy ti?
- Jól vagyunk. Azért hívtalak, mert nemrég született gyerekünk.
- Gratulálok. Hogy hívják?
- Curranty.
- Gyümölcs.
- Igen. Jó légy! Vigyázz magadra!
- Szia!
Letettem a telefont. Visszabicegtem az újdonsült barátnőimhez, Plumy-hoz és Alice-hez.
- Miért bicegsz? - kérdezte Plumy.
- A cipőm.
- Akkor nem ez volt rajtad idáig – mutatott le az újonnan vett papucsomra.
- Nem.
- Hogy van? - kérdezte Alice.
- Mi? Ja! Nem fáj… Annyira – mondtam.
- Gyere! - húzott el magával egy szőke hajú férfi és egy barna hajú nő elé.
- Esme, Carlisle. Ő itt a barátnőm Cherry – mutatott be.
- Cherry – ölelt meg Esme.
- Carlisle vagyok – nyújtott kezet Carlisle.
- Cherry.
- Mi járatban? - tudakolta kedvesen Esme.
- Alice-szel vásárolni voltunk – feleltem.
- Ez nem a teljes történet – mondta Alice.
- Te rángattál el huszonegy üzletbe.
- De élvezted.
- Tudom – ismertem be.
- Mi történt? - kérdezte Carlisle.
- Sem…
- Kitört a cipőjének a sarka – vágott a szavamba Alice.
- Kösz – mondtam neki szegezve.
- Fel tudtál állni – állapította meg Carlisle. – Akkor nem lehet semmi baj. Valószínűleg csak kibicsaklott.
- Hah! Én mondtam – nyújtottam nyelvet Alice-re.
- Megőrjíted Jaspert. Úgyhogy vagy valamit titkolsz, vagy nagyon fáj a lábad – vágott vissza Alice.
- Semmi bajom. És a lábam se fáj annyira. Úgyhogy Jasper érzékelőjével baj van.
- Te tudod, hogy…
- Mit? - kérdeztem. Nem értettem miről van szó.
- Semmi – vágta rá.
- Akkor jó – mondtam és körülnéztem. Emmett és Rosalie mintha már nem lennének közel egymáshoz. Miért nem öleli át Emmett Rosaliet? Remélem nem miattam…
- Megnézhetem a lábad? - kérdezte kedvesen Carlisle.
- Igen – mondtam. Nem akartam vitatkozni.
Felvitt a dolgozószobájába.
- Ülj le – kínált hellyel.
- Köszönöm. – Helyet foglaltam.
Leült elém egy kis sámlira. Az ölébe vette a jobb bokámat. Neki is jó hideg keze volt. Óvatosan végig tapogatta a bokám.
- Sszz! – szisszentem fel, amikor a belső részét nézte a bokámnak.
- Ez fájt? - kérdezte.
- Igen.
- Az baj – mondta és a sámlira tett párnákat, majd rátette a lábam. – Maradj itt. És ne mozogj!
- Oké.
Ott ültem és vártam, hogy Carlisle visszajöjjön. Nyílt az ajtó, de nem Carlisle volt, hanem Rosalie. - Szia! - köszöntem neki.
- Hello! Carlisle?
- Kiment.
- Akkor... Szia!
Szomorú és dühös volt. Remélem, hogy nincs semmi baja.
Utána megint nyílt az ajtó. Esme lépett be rajta. Felült az asztalra.
- Nagyon fáj? - kérdezte.
- Nem. Most már nem is annyira fáj.
- Sajnállak. De hogyan történt?
- Kitört a cipőm sarka.
- Az rossz.
- Mit mondott Carlisle?
- Hát… Azt mondta, hogy az egyik csont átfúrta majdnem a bőröd – mondta Esme.
- És? Most mi lesz? - kérdeztem.
- Valószínűleg Carlisle-nak kell visszatennie a csontot a helyére.
- És kell valamit vágni? - megijedtem.
- Nem. Vissza lehet tenni úgy, hogy nem kell vágni semmit. Úgymond bemasszírozza.
- Valahogy nem csábít az effajta lábmasszázs – mondtam mosolyogva.
- Megértem. Te nem félsz?
- Mitől? Attól, hogy a csont nem akar bemenni a helyére? Nem. Ha masszírozással nem megy be, akkor marad a műtét. Nem baj. Csak nem szeretem a műtéteket.
- Reméljük a helyére megy.
- Mi történt Rosalie-val? - jutott eszembe.
- Láttad?
- Igen. Bejött és Carlislet kereste.
- Emmett és Rosalie szakítottak – mondta szomorúan Esme.
Nem. Remélem, hogy nem miattam van, mert akkor nem állok jót magamért.
- Miért, mit csinálsz? - kérdezte Edward a hátam mögül. A kezét a vállamra tette.
- Nem tudom még. Most még győzködöm magam, hogy nem miattam van. Te hallottad a gondolataimat? - kérdeztem és hátrafordultam.
- Ha azt mondom igen?
- Akkor azt mondom, hogy ez csak egy véletlen volt. – Mert nem adok szabad bejárást.
- Ebben van valami. Nem hallottam, amikor jöttél, se most.
- Csak néha. Olyan, mintha véletlenül hangosan mondanám ki, de csak egyszeri alkalom.
- Okos – mosolygott Edward. – De Alice…
- Edward… - szólt közbe Esme.
- Tartsd a szád! – mosolyogtam Edwardra. – Nem vagyok kíváncsi típus.
- Oké. Emmett viszont engedi, hogy beleolvassak a gondolataiba.
- Na, és min gondolkozik? - érdeklődtem.
- Azt mondtad nem vagy kíváncsi. Lehet, hogy…
- Edward! – szólt rá Esme.
- Bocsánat, de lerí róla, hogy tetszik neki Emmett.
- Lehet, hogy egy kicsit – mondtam és visszafordultam.
- Aha, picit. Hiszi a piszi. Amúgy nem irigyellek.
- Én se magam. Viszont még a végén Bella is szakítani akar, azt meg nem akarom. Elég nekem egy szakítás miattam, nem kell rögtön kettő.
- Oké. Szia!
Elköszönt s kiment. Az ajtón Emmett és Carlisle lépett be.
Legszívesebben elszaladtam volna, de pont ezt nem tudtam megtenni. A két fiú közt Alice táncolt be.
- Hello, én megmondtam.
- Jó – mondtam kedvtelenül.
- Ismerd be! –utasított.
- Beismerem, hogy Alice Cullennek volt igaza, amikor azt mondta, hogy szerinte nem csak kibicsaklott a bokám – ismertem be. – Így jó? - kérdeztem és egy mosolyt eleresztettem.
- Igen.
- Örülök – mondtam, s csak most vettem észre, hogy Esme már Carlisle jobb oldalánál van.
Aztán Emmett felkapott és letett az asztalra. A szemembe nézett. Láttam benne a fájdalmat, szóval Rosalie szakított. De hisz csak ma találkoztunk.
- Mi a baj? - kérdezte Emmett.
- Semmi – mondtam és első könnycseppem útnak eredt.
- Ne sírj.
- Nem fogok – mondtam és hátradőltem.
- Először csak megnézem még egyszer – mondta Carlisle és már a lábamat fogta.
Végigtapogatta. A hideg keze jól esett.
- Nem lesz semmi baj. Nem mozdult el teljesen a csont. Csak vissza kell nyomni és a helyére tenni. Utána bekötözni, mert gipszelni nem lehet. És a végén pihenni.
- Aha – mondtam. És már a pihenéstől féltem. Szerintem, ha fáj az ember valamije, akkor nem épp kellemes a pihenés.
- Emmett – szólt Carlisle, mire Emmett a hátam mögé ment és átkarolt.
- Mennyire erősen tudsz szorítani? - kérdeztem.
- Eléggé, de nem foglak összeroppantani – ígérte meg.
- Oké.
Az elején egy szó sem jött ki a számon. De amikor már a helyére kellett tenni a csontot, azt már nem bírtam. De akkor is csak egy "aú" hagyta el a szám. Carlisle a gézért kiment. Nagyon fájt a lábam. Azt hittem, belehalok.
- Már túl vagy a nehezén. Már csak be kell kötözni és kész. Aztán alszol egyet és elfelejted.
- Biztos? - kérdeztem s könnyek szöktek a szemembe. – A fájdalmat nem olyan egyszerű elfelejteni. És én nem tudok így aludni.
- Nem lesz semmi baj. Majd elfelejtetem veled.
- Köszi. És sajnálom, ami veled és Rosalie-val történt.
- Nem te tehetsz róla.
- Dehogyisnem. Amikor idejöttem, még minden rendben volt. Most meg…
- Már előtte is veszekedtünk. Kiderült, hogy Rosalie megcsalt.
- Sajnálom.
- És azt hitte, hogy én is őt. Pedig nem. Neked van barátod?
- Nem. És nem is volt. És ha rajtam múlik nem is lesz – mondtam nevetve.
- Miért? - kérdezte kicsit ijedten.
- Most nem fér bele az életembe. Kitűztem magam elé a céljaim. És a szerelem nem fért bele. – Rám mosolygott. – Vagyis eszembe se jutott, olyanok mellett, mint világmegváltás és anyám gyilkosának megölése. Pedig kiskoromban nagy családot szerettem volna. Gyerekekkel, akik a suliból hazaérve aláíratják az ellenőrzőiket és elszégyellik magukat, amikor lógnak vagy verekedtek és azért kaptak beírást. Aztán este összeül a család és megbeszélik a napot.
- Szép. És mi lett ezzel a terveddel?
- Eltűnt. Hétéves koromban, amikor anyu nem jött haza. Victor azt mondta, megtámadta valami állat. És tényleg. De ha megtalálom nem lesz kegyelem. – A düh összegyűlt bennem.
- És az apukád nem tudott felnevelni?
- Victor nem az apukám. Ő anyu féltestvére. Az anyukájuk volt közös. Az én apukám egy Benjamin nevezetű ember.
- Sokat tudsz róla.
- Igen. Hol van Carlisle?
- Úgyse tudsz hazamenni.
- Akkor mit csináljak?
- Itt alszol – mondta Emmett. Carlisle bejött az ajtón.
- Bocsánat, de a vendégszoba… - mondta.
Bekötötte a lábam és kaptam egy fájdalomcsillapítót és egy altatót.
Rögtön elaludtam. Éreztem, hogy hűvös karok felvesznek és elvisznek. Aztán letesznek egy puha ágyra.
Valaki ott volt mellettem és engem figyelt. Jó érzés volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése