1. fejezet:
A lány az erdőből
(Esme szemszög)
Edward egy pillantás alatt eltűnt. Az előbb még arról beszéltünk, hogy a közelben van két gyerek. Biztosan játszanak. De Edward arcvonásai megkeményedtek, és ezután kirohant. Elindultam utána, de megkért, hogy ne tegyem.
Idegesen doboltam a lábammal. Már eldöntöttem, hogy Edward után megyek, amikor az ajtó kitárult.
- Nyugi!- fogott le egy kislányt Edward és nem engedte ki. Olyan ötéves lehetett. Mikor a fiam elengedte megpróbált kiszökni, de Edward útját állta.
- Engedj ki!- mondta durcásan a kislány és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
- Nézz rám!- fogta meg az állánál fogva. – Nem tudsz semmit tenni.
A kislány eltolta magától Edward kezét. Kétségbeesetten próbált menekülni. Amikor megpillantott, botladozva hozzám szaladt. Átölelte a lábam és hangosan felzokogott.
Megsimogattam a hátát. Nem mertem megfogni. Féltem, hogy túl erősen megszorítom, és valami baja esik.
- Nincsen semmi baj. – csitítgattam.
Óvatosan a hóna alá nyúltam és felemeltem. Fejét az államon pihentette.
Edward felszaladt, valószínűleg Carlislehoz. Én is lassan utána mentem. Megvártam, míg Edward tisztázza a dolgokat Carlisle-lal, aztán benyitottam.
- Esme, kedvesem. Hogy van?- lépett közelebb Carlisle, de a kislány megremegett és inkább távolabb maradt.
- Láza van. – mondtam és aggódva figyeltem a kislányarcot. – Elmeséled, hogy mi történt?- kérdeztem, mire heves fejrázást kaptam.
- Lehet, hogy eltört a keze. Muszáj megnéznem. – mondta Carlisle, lassan és óvatosan végigsimított a kislány hátán. Kezeivel görcsösen szorította a blúzom, összeszorított fogakkal bírta csak ki, fájt a keze.
- Hogy hívnak?- kérdeztem.
- Kramisha. – hallatszódott a halk válasz.
- Kramisha, szép név. Itt maradok veled, de muszáj megvizsgálni, nehogy valami komolyabb bajod legyen.
- Itt maradsz?- kérdezte könnyes szemekkel, miközben enyhített a szorításán.
- Itt, de akkor meg kell engedned, hogy Carlisle megvizsgáljon.
- Jó.
Carlisle óvatosan letette az asztalra. A kicsi kezek utánam nyúltak. Az asztal mellé sétáltam és megfogtam a kezét, amíg Carlisle nem szólt, hogy meg szeretné nézni a kezét.
- Ajaj, ez a kezecske bizony eltört. – csóválta a fejét Carlisle. – Rögzítő kötésbe teszem. Nem fájt?
- Nem annyira. A hátam… - kezdett bele, de lehajtotta a fejét.
Carlisle óvatosan lehúzta róla a felsőjét. Nem hittem a szememnek, ahogyan Carlisle sem. Kramisha háta közepén egy hatalmas kék folt éktelenkedett.
- Carlisle… - suttogtam.
- Kramisha, ez, hogy történt?
- Elestem, valamibe beleütöttem a hátam.
- Értem. – mondta Carlisle miközben körbetapogatta a foltot. – Feküdj egy pillanatra a hátadra.
Kramisha lassan hátradőlt. Carlisle felhúzta a lábát és megkérte, hogy tartsa úgy. Megnézte az alhasát, és, hogy rendesen veszi-e a levegőt.
- Mi történt?- kérdezte barátságosan Carlisle Kramishát.
Kramisha felült és rám nézett.
- Nem kell elmondanod. – mondtam és megfogtam a kezét, amelyik nem fájt neki.
Carlisle elhúzott magával. Láttam az ő szemében is az aggódást.
- Jobb lenne bevinni a kórházba. – mondta, összeszorult a gyomrom és ránéztem Kramishára.
- Nem tudom… Mit mondott Edward?
- A barátnőjét elvesztette. De többet Edward sem tud.
- Nem akarok kórházba menni. Elmondok mindent. Kérlek. – sírt Kramisha már a lábamnál.
Carlisle adott egy pokrócot, amit ráterítettem és felvettem az ölembe. Kramisha megállás nélkül sírt. Aztán elhalkult és már csak az egyenletes szuszogást lehetett hallani.
- Nagyon kifáradt és a láza is egyre feljebb megy. Beadok neki egy lázcsillapítót. – mondta Carlisle és előkeresett egy injekciós tűt.
- Carlisle…
- Esme, valakinek hiányzik. A szülei biztosan keresik már.
- És, ha nem?
- Majd meglátjuk. – nyomott egy csókot a homlokomra, majd Kramisha feje búbjára.
Átadtuk Kramishának az ágyunk. Carlisle beadta neki a lázcsillapítót, majd betakarta és kiterelgetett a szobából.
- Kérlek!- bújtam hozzá, már a nappaliban a kanapén.
- Kramisha szülei meghaltak. A Volturi itt járt. És Kramisha testében fogadok, hogy megtalálnánk a vámpírmérget. Megitattak vele egy cseppet. A barátnőjét is a Volturi fogta el, mert veszélyesek lehetnek az emberekre. – jött be Edward.
A Volturi keze is benne van a dologban. Sejthettem volna. Carlisle teste megfeszült.
- Carlisle?
- Esme, nagyon szeretnéd Őt?
- Igen, annyira kedves és szeretnivaló.
- Holnap elintézzük a papírokat, aztán elköltözünk.
- Elköltöztök?- jött a halk kérdés az ajtó mellől. – Itt hagytok, egyedül?- remegett meg az apró gyermekszáj.
- Nem. – már ott is voltam előtte. Letérdeltem és letöröltem az előtörő könnycseppeket az arcáról.
- De itt akartok hagyni. Hallottam. Nem vagyok veszélyes, én nem…- ölelt meg.
- Persze, hogy nem vagy veszélyes. Nem fogunk nélküled elmenni. – néztem a szemébe, ami veszélyesen csillogott. Nem úgy veszélyesen, hogy mindjárt leharapja a fejem, hanem úgy, hogy lázas. – Feküdj vissza az ágyba.
- Nem akarok. – rázta meg a fejét.
- Dúdolok neked egy altatót, attól majd szépeket álmodsz. – próbálkozott Edward is.
Edwardtól nem várta volna ezt Kramisha. Pedig most lett egy bátyja is.
Edward gyengéden a karjába vette, miután vagy ezer puszit kaptam tőle és hagyta, hogy befektesse az ágyba, majd betakargassa. Edward halkan elkezdett dúdolni. Egy teljesen új dalt talált ki Kramishának, amiben megvolt a szomorúság, de a gyermeki játékosság is.
Carlisle ölében ültem és együtt hallgattuk a kis dalocskát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése