Hymon II: 5. fejezet


Emmett először haragudni akart, de egy grimasz kíséretében felkapott és megcsókolt. Pörgetett és nem akart letenni.
- Ugye tudod, hogyha tudtam volna, hogy ikreket vársz, akkor az estét azt nem…
- Én mondtam, hogy utána mesélek, de előtte… - megcsókolt, nem annyira szenvedélyesen, mint örömtelien.
- Ugye még mindig a jegyesemnek érzed magad?- kérdezte Emmett, miközben az arcomat fürkészte.
- Igen.
- Akkor szeretném, ha összeházasodnánk. Csak, ha neked ez nem… öhm… kényelmetlen.
- Nem, most már készen állok rá, és azt szeretném, ha a picik is Cullen-ek lennének.
- Költözz oda, kérlek!- kiskutyaszemekkel nézett rám, ami meghatott.
- Jó.
Emmett végre letett.
- Lemész a pincébe és hozol fel valamit?- nem tettem hozzá, hogy mit, had jöjjön rá.
- Persze. – nyomott a számra egy gyors csókot majd eltűnt.
Éreztem, hogy jön fel.
- Ezt most nem mondod komolyan?
- Vésztartalék. Alexnek. Itt lakik. És újabban én is élvezettel iszom. – Emmett szemei elkerekedtek, majd a vért átadva felkapott. Miközben én a vért ittam, ő szaladt, nem kellett kitalálnom, hogy a Cullen-villa felé megyünk.
Emmett próbált- és a hangsúly a próbálton van - higgadt maradni. A megérkezésünk a házba jól sikerült. Unatkozásom közepette az üres értasakot minire hajtogattam. Carlisle jött le a lépcsőn.
- Emmett lassíts. – szóltam rá, de Emmett nem hallgatott rám. – Emmett! Én puhára fogok érkezni, de valaki nagyon mérges lesz. – Emmett neki ment Carlislenak, de úgy, hogy közben engem feldobott.
Reflexemnek köszönhetően az egyik képességemet tudtam használni. Míg én egy puha matracra érkeztem, addig Carlisle és Emmett a földön terültek el. Vicces látvány volt, alig tudtam elfojtani a mosolyt.
- Mi olyan vicces ezen?- kérdezte Emmett komolyan.
Könnyedén felpattantam és a matracot visszaküldtem oda, ahonnan jött.
- A gyerekes aggódásod és az, hogy mondtam, hogy lassíts és mégsem tetted. – válaszoltam.
- Tényleg nagyon vicces. – láttam, ahogy Carlisle is elmosolyodik egy pillanatra, miközben Emmett komolyan beszélt.
- Tudod, hogy nagyon szeretlek. – mondtam és nyomtam egy csókot a szájára.
Az arcomon már láthatta Emmett a változást.
- Én annyira örülök. – jött le táncolva Alice a lépcsőn.
- Én is. – szűrte a fogaim között.
- Nem látom a jövődet, de ezt láttam. – tapsikolt örömében Alice.
- Örülök, hogy örülsz. – öleltem meg Alicet, ezzel lenyugtatva őt.
- Nagy hatással vagy mindenkire. – mosolygott csöndben Jasper.
- Le se tagadhatnád, hogy a rokonod, bár arra még nem jöttem rá, hogy-hogyan, de a tehetségét azt tőled örökölte. – mondtam Jaspernek, aki vette az adást.
- Hát igen…
Emmett nem értette. Állt karba font kézzel.
- A képessége az egyik picinek. – ráztam meg a fejem, amire Emmett kapcsolt.
- Aha. – a sértődött gyereket játszotta.
Szuper! Három gyerekkel kell majd együtt élnem. Gondoltam magamban mosolyogva.
- Szóval egyikük, olyan lesz, mint Jasper. – rázta meg a fejét.
- Lehet.
Emmett nem szólt semmit csak megölelt.
- Miért is… jöttetek?- kérdezte Edward.
Meg akartam dobni egy párnával és…
- Hé, ez meg mi… Cherry. – jött ki Edward az egyik szobából egy párnával a kezében.
- Bocsi. Csak… - mosolyodtam el.
- Te mióta dobálózol?
- Tudod, elég sok mindent tudok. – a párna az ő kezéből az én kezemben termett.
- Ezt meg… - kezdett bele Emmett.
- Telekinézis. Gondolattal, esetleg kézzel tárgyak mozgatása. – válaszolt helyettem Carlisle.
- Igen. – bólintottam. – Az utóbbi időben viszont nem mindig úgy működik, ahogy kéne. Nem mindenki akarja ugyanazt. – simítottam végig a hasamon.
- Nem is baj az. – mondta Emmett.
- Aha, tudod te, hogy hány tányér tört el csak úgy?- tettem fel a kérdést.
- Nem. – hajtotta le a fejét Emm.
- Miért jöttetek?- kérdezte Carlisle.
- Emmett. – ráztam meg a fejem. –Aggódik.
- De, Az. Nem. Normális.
- De. Normális.
A kívülállók csak néztek minket. Bólintottam, hogy mondja, amit akar.
- Cherrynek szüksége van vérre. Vért iszik. – mondta aggodalmasan Emmett.
Carlisle rám nézett. Megrántottam a vállam. Megszólalt a telefonom.
- Hallo?- mivel nem írta ki, hogy ki keres félve szóltam bele a telefonba.
- Cher. – a hang ismerős volt.
- Basti?- kerekedett el a szemem.
- Igen. – a hangja izgatott volt. – Anyuról van szó. – sóhajtottam.
- Mond.
- Az van, hogy én szeretnék barátnőt meg minden, de anyu azt mondja, hogy még fiatal vagyok hozzá. De ez így igazságtalanság, mert Zara már bulizni is járhat. – hadarta el egy szuszra.
- Még mindig focizol?- kérdeztem.
- Igen, de miért… Értem, vagy mégsem.
- Ma van edzés?
- Igen.
- Akkor ott találkozunk. Anyukádnak egy szót se.
- Oké. Jah, és mindenki puszil. – mondta Basti, majd letette a telefont.
Mindenki engem nézett.
- Basti volt. Én kísérem el edzésre, mert… mert Curranty nem ér rá. – hazudtam.
- Aha. – bólogatott Edward.
- Milyen edzés?- kérdezte Emmett.
- Foci. Az én unokaöcsém a legtehetségesebb focista. – büszkélkedtem.
- Szó sem lehet róla. – mondták egyszerre Carlisle és Emmett.
- Megnyugtatok mindenkit, hogy összesen kétszer, ha belerúgtam a labdába, mert én vigyáztam Bastira.
- Aha, persze. – Emmett nem hitt nekem.
A telefonom rezgett. Most kiírta a számot és a nevet. Elhúztam a szám.
- Cherry Winkins!- az ismerős hangtól csak egy kicsit ijedtem meg.
- Curranty. Annyira jó hallani a hangod. Mi újság veled?
- Ne tereld a szót. Basti nem lehet szerelmes, még túl fiatal hozzá.
- Mert te nem vagy az. Hány éves is vagy?
- Az más, de ő még csak…
- Curranty.
- Jól van, na. Te vagy az idősebb, de tudnod kell, hogy ma összejövetel nálunk. – mondta és letette a telefont.
Ha összejövetel van náluk, akkor valami történt. Vagy csak simán vezetői kötelességeimnek kell eleget tennem.
- Vezetői kötelességek?- kérdezte nevetve Edward.
- Értsd, alakváltó-vámpír-hymon megbeszélés. A vezetők és párjaik megbeszélik az életüket és, hogy az elkövetkező napokban mit terveznek, hova akarnak menni, meg ilyenek.
- Aha.
- És megbeszéljük, hogy a vámpírokkal, alakváltókkal és hymonokkal, akik vissza illetve ide költöztek mi legyen.
- Szóval, akkor rólunk is dönteni fogtok.
- Mivel Emmett a párom, így a legkisebb eséllyel lehetne titeket elküldeni. De igazán felkavarta őket, hogy itt hagytatok és most egy kicsit haragudnak.
- Kicsit?- kérdezte Esme, miközben átkarolta Carlislet.
- Hát…
- Szóval látni sem akarnak. – mondta Emmett.
- Ezt egy szóval sem mondták. De ma nektek is meg kell jelennetek.
- Ez érthető, de az nem fogja zavarni őket, hogy Én, mint a párod…
- Nem tehetnek ellene semmit. És, ha rajtam múlik nem mentek el innen.
- Ha rajtad múlik?
- Emmett, mint az utolsó hymon, az én döntésemen múlik minden. Viszont, ha beszámíthatatlannak titulálnak engem, vagy téged, vagy az egész családod, akkor Victor dönt. És Victor egy valaki miatt döntene úgy, hogy el kell mennetek. – néztem Emmre. – De én meg dönthetek úgy, hogy… ezt inkább hagyjuk.
- Drasztikus megoldás?- kérdezte viccelődve Jasper.
- A lehető legkomolyabban. A kínzás része szerintem a legjobb. – mosolyodtam el.
- Kínzás?!- tudtam mire gondolt Emm, amikor ezt mondta. A tegnap esténkre gondolt. Ördögien elmosolyodtam.
- Az kínzás. – nyelt egy nagyot Edward.
- Khm… - köszörültem meg a torkom.
- Bocsi, de kihasználom, hogy belelátok a fejedbe.
- Használd is.
Átöleltem Emm-et. Carlisle rám nézett. Rosszallóan csóválta a fejét. Emm nem akart elengedni, és én sem őt. Finoman elkezdtem húzni, hogy vagy jöjjön velem Bastihoz, vagy engedjen el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése