(Emmett szemszög)
Ez a lány nem maradhat itt. Ezt jelenteni fogom a Tanácsnak. Majd ők elküldik. Nem kell ide egy ilyen semmire kellő lány. És különben is, mit gondolt magáról? Csak úgy hozzányúlhat mások holmijához?
- Mit szólnál apa, ha nem lennél ennyire dühös?- szakította mega gondolatmenetem Maxim.
- Bocsáss meg, de ez a kislány nagyon…
- Nem tett semmit. Azért, mert megtalálta az albumot, még nem tett semmit.
Alice jött le dühösen. Elkezdett verni.
- Hogy tehetted ezt?- kérdezte dühösen.
- Alice, nyugi. – mondta Maxim.
- Emmett, te hülye vagy! Az a kislány tudott valamit Cherryről, de jöttél te és nekinyomtad szegényt a falnak. Szerencséd, hogy nem esett komolyabb baja, bár, ha átlépi a határt nem biztosítok neki semmit. És ez mond a te hibád. – Alice összeszűkült szemmel nézett.
Tudott valamit Cherryről? Akkor miért nem mondta el.
- Carlisle, te már találkoztál Rosemaryvel?- kérdezte Alice, és átölelte Carlislet.
- Igen. A reptérről hazavittem.
- Szuper. Akkor tudod, hol lakik. – lelkesült be Alice.
- Nem tartom jó ötletnek…
Alice tekintetet üvegessé vált.
- Fura egy lány. – mondta Alice és már az ajtónál járt.
- Miért?- kérdeztem.
- Most éppen gitározik, szerintem így vezeti le a feszültséget, bár van valami különleges abban, ahogy játszik. Mintha így egy másik ember lenne, de mégis ugyanaz. Fura, de tetszik.
- Másik ember lenne?- kérdezte Carlisle.
- Mintha valaki beszélne hozzá a gondolatain keresztül, mint Che… Emese vagy Emily, vagy Maxim. Telepátia. Csak ki üzen neki?
Még mielőtt Alice kilépett volna az ajtón a tekintetet megint üveges lett.
- Tényleg, mintha irányítanák.
- Apu, ez a lány kiakaszt. – jött le Emese. Átöleltem. – Már fáj tőle a fejem.
- Látod Alice?- kérdeztem és dühösen gondoltam arra a lányra…
- Ő is csak ember, vagy inkább hymon. – mondta és kinyújtotta a nyelvét.
- HYMON???- ez a tény teljesen kiakasztott.
- Miért mit gondoltál? Arra sem gondoltál, hogy egy embert nyomsz neki a falnak. És szegényke azt sem tudta, hogy mit követett el.
- Emmett?- Carlisle szigorúan nézett rám. – Mit csináltál?
- Nekinyomtam a falnak, de kutakodott a…
- Nem érdekel. Mégis, hogy képzelted, hogy egy ártatlan lányt csak úgy bántod.
- De…
- Nincs de. Lehet, hogy neked hiányzik Cherry és tudom, hogy nagyon szereted, de akkor is. Ez a lány nem tehet semmiről.
- Nem érdekel, nem maradhat itt. Megyek is szólok a Tanácsnak.
- Emmett, fiam. A Tanács nemsokára összeül. Várj addig.
- Rendben.
Dühösen mentem fel az emeletre, majd kiugrottam az ablakon.
(Rosemary szemszög)
Az erdőn keresztül valahogy haza jutottam.
Otthon elővettem a gitárom és elkezdtem az ágyon ugrálva gitározni.
,, - Milyen a lakás?”
,, - A lakás jó, de…”
,,- Kicsim, nem sokára megyek, majd találkozunk, vigyázz magadra!”
Jó volt ,,beszélni” anyuval. Megnyugtatott.
Leültem az asztalhoz és bekapcsoltam a gépet.
,, Egy fiatal 17 éves fiút találtak holtan a határnál. Nagyon kíméletlen volt a gyilkos hisz’ elégette szerencsétlen fiút. A fiú szüleit és rokonait még keresik.”
Ez a hír volt a legfrissebb. Különösebben nem foglalkoztam vele. Kicsit morbid, hogy elégette, de az ő dolga.
Bárcsak itt lenne Alec, ő biztosan megnyugtatna.
(Esme szemszög)
Ryan nagyon tanult fent a szobájában, de Ian sehol sem volt.
- Carlisle, nem tudod, hogy hol van Ian?- kérdeztem kedvesemet.
- Nem, de érdekelne, hogy mit talál ki.
Ian lépett be a nappaliba.
- Fiam, hol voltál?
- A Forks határánál jártam és belefutottam egy másik vámpírba.
- Egy vámpírba. Fiam nem esett semmi bajod, ugye?- kérdeztem aggódva.
- Nekem nem, de neki…
Láttam, ahogy Carlisle tekintete elkomorul. Ő az ellen volt, hogy bárkit is megöljünk, ez alól a többi vámpír sem kivétel. Nagyon szerette a fiait, de Ian-t nem tudta megérteni.
- Sajnálom apa, ha most csalódtál bennem.
- Nem fiam, csak nem értem, hogy mit keresett itt egy vámpír.
- Szerintem az új csajszikát jött látogatni. Biztos haverok. Mert utoljára az ő nevét mondta.
- Rosemary?
- Igen. Rosemary Lia Winkins. – mondta a fiam büszkén.
- Winkins? Nem Haley?
- Nem. Winkinst mondott.
Felismertem ezt a nevet.
- Sok Winkins van. Ismertem egy csomót. – mondtam.
- Úgy legyen. Fiam, elégetted azt a vámpírt?
- Igen.
Egy vámpír mos halt meg, a fiam keze által. Szerettem, de ez nagy trauma volt nekem.
/pár nap múlva/
(Cherry szemszög)
Ma visszatérek, bár aggasztó körülmények vannak, de szükségem van Cullenékre. Csak ők segíthetnek.
- Cherry, én mindent meg fogok tenni, de már vannak egy páran.
- Gerard összegyűjtött egy csapatot. Tudom, de vagyok annyira erős, mint ők. Nem tudod, hogy hova mentek?
- Forskban fogják megtámadni a családod. Először Rosemaryt…
- Nem, ha rajtam múlik.
- Rendben. Sajnálom, hogy nem segíthetünk, de innen is megpróbálok valamit csinálni, de tudod, hogy most itt is milyen őrültek háza van. – mondta szomorúan Aro.
- Most megyek. Előkészülök.
- Nincs sok időd…
Már szaladtam is. Egy szupergyors járgány fogadott. Kimentem a reptérre, majd miután a gép leszállt egy másik autóval szélsebesen hajtottam Forks felé.
A hajamból kimostam a festéket, de a kapucni és a hajam még mindig előre volt engedve. Nem akartam, hogy lássák a sebhelyem, és, hogy felismerjenek.
Most Carmen Haley vagyok. Remélem Alec sikeresen odaért Rosemaryhez.
(Rosemary szemszög)
Egy csomó vámpírral álltam szemben.
Felszaladtam szobámba és onnan kiugrottam az ablakon. Futottam a jól ismert Cullen-villa felé. Tudtam, hogy ki vagyok tiltva, de nem akartam meghalni.
Kopogtatás nélkül rontottam be a házba. Minden szempár rám szegeződött. Alig kaptam levegőt és még azzal is el voltam foglalva, hogy védőburkot vonjak az emberek alá, ami kicsit kifárasztott.
- Mit keresel te itt?- kérdezte a fekete hajú férfi, aki a múltkor kidobott.
- Sajnálom, de máshova nem mehettem. – mondtam és éreztem, ahogy valamelyik vámpír megtámadott egy embert.
Nagyon fájt mindenem, a védőburkom szépen lassan eltűnt és minden ember védtelen lett. Teljesen kifáradtam, most már csak a csoda segíthet.
- Rosemary. – szólított meg Carlisle. Felnéztem.
- Igen?
- Válaszolj egy kérdésemre.
- Rendben.
- Mi az igazi neved. – emlékszem, amikor megfogadtam anyunak, hogy soha nem árulom el, hogy igazából ki vagyok.
- Nem hallottad, hogy kérdeztek?- felismertem a fiút. Ő volt az Audis fiú.
- De, de én… - megéreztem a fájdalmat, amit ezer közül is felismernék. – Itt van...
- Ki?
- Nem érdekes. – mondtam és megpróbáltam kiterjeszteni a burkom. – Gyerünk, most nem hagyhatsz el.
Érzetem, ahogy a védőburkom megtalálja a védelemre szoruló embert…
- Rosemary! Válaszolj!- emelte fel a fejem az Audis.
- Nem vagy az apám. – köptem a szavakat.
- Ismeretem valakit, aki a te nevedet mondta…
- Kit?- nagyon megijedtem.
- Egy fiút. Aki nemrég halt meg…
- Ki volt az?
- Én nem tudom, de téged ismert.
- Hogy nézett ki?- faggatóztam. Add, hogy en ő legyen. Kérlek!
- Fekete haj…
- Nem!- sírva rogytam a földre.
Alec. Valaki megölte Alecet. Aki megölte őt, azt majd én ölöm meg.
- Én mondtam, hogy haverok. – mondta a fiú.
- Ian, viselkedj. – szólt rá Esme.
- De most miért? Ki akarom deríteni, hogy ki is ez a lány valójában, mint ahogy ti is.
- De nem így. – mondta Carlisle és letérdelt mellém.
A szerelmemet megölték. Az egyetlen szerelmemet. Dühös voltam. A dühtől vezérelve mindent ráirányítottam Ianra. Nekinyomódott egy falnak. Szar érzés lehetett neki, csak úgy, mint nekem az, hogy kíméletlenül mondta el nekem a szerelmem halálát.
Lassan felálltam.
- Rosemary! Állítsd le magad!- hallottam meg a hátam mögül a legszebb hangot, a szerelmemén kívül.
Engedelmesen elengedtem. Hátranéztem. Anyám a szokásos kapucnis, haj elől stílusban nézett vissza rám. Még sosem láttam őt kapucni nélkül, vagy, hogy a haja nem lett volna elől.
- Bocsánat!- hangomban az éllel kértem bocsánatot.
- Dögölj meg!- ez volt Ian válasza, amit azt hitt, hogy nem hallok.
- Meg ne próbáld!- szólt rám anyám hidegen.
Kevés hiányzott, hogy ne rá irányítsam az összes erőmet.
- Vegyél egy nagy levegőt!- csak engem nézett.
- Megtörtént. – mondtam grimaszolva.
- Most pedig…
- Én ki nem teszem a lábam oda. – mondtam és a falhoz mentem.
- Senki sem mondta és most már itt vagyok én is.
- Miért nem szóltál?
- Én megmondtam Alecnek, hogy szóljon. – mondta anyám idegesen.
- Alec nem jutott el hozzám. Valaki megölte. – mondtam hidegen, szomorúan.
- Aro nem túlságosan lesz elkápráztatva. Alec volt az egyik…
- Alec több volt némi Volturi katonánál és ezt te is tudod nagyon jól.
Előbbi tiltakozásomat semmibe véve rontottam ki az ajtón, ki a házból.
Sétáltam egy darabig. Két hatalmas farkas jött velem szembe, jobbnak láttam, ha visszamegyek.
- Mi az mégiscsak visszajöttél?- a fekete hajú férfi még mindig gyűlölt.
- Igen. – mondtam.
- Rosemary viselkedj!- mondta anyám.
- Én viselkedjek? Te még sosem hallottál arról, hogy a kapucnit nem szokás vendégségbe hordani?
Ezért egy pofont kaptam. Én úgy voltam vele, hogy nem érdemlem meg.
- Rosemary, nyugodtan ki is mehetsz. – mutatott ki az ajtón.
- Látom, számítok neked valamit, de talán jobb lenne nekem is. Aleccel lehetnék… - elindultam, de valaki megfogott a karomnál fogva.
- Rosie, kérlek, ne menj!- kérlelt Ryan.
- Nem is megyek. Két hatalmas farkas közelített.
Belépett a házba két nő.
- Látom itt is éppen egy gyűlés folyik. – mondta a magasabbik.
- Igen, csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy ugyanarról-e. – mondta az alacsonyabbik. – Először is jó, hogy itt vagy Rosemary. Rólad is szó volt…
- Ő itt maradhat. – szólalt meg anyám.
- Már bocsánat a döntés joga a mi kezünkbe van…
- Erre nincs időnk. Anyu, szeretném megtudni, hogy mit akarsz most csinálni?
- Megvédeni a családom. – mondta egy nagyot nyelve.
- Rosemary, ígérj meg nekem valamit!
- Nem…
- Ígérd meg, hogyha én meghalok, mindent elmondasz, de csak, ha meghalok!
Mielőtt ellenkezhettem volna anyu kiszaladt az ajtón.
- Hova megy?- kérdezte a magas nő.
- Valószínűleg itt vannak… Én is megyek.
- Te nem mehetsz. – fogta meg a kezem Ryan.
- Muszáj. Anyu nem egyedül akarta elintézni őket, hanem segítséggel, de… - egy könnycsepp utat tört magának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése