,, A család halálát több késszúrás okozta.
Az anyát különlegesen brutális módon kínozták meg. A homlokára azt írták: Miss You.
Többszörös emberölés miatt keresik a fiatal lányt. „
(Egy magazin elején)
Mintha leütöttek volna, olyan érzésem volt. A fejem fájt, a kezeimet csípte valami, pontosan ott ahol a vágások voltak. Megpróbáltam elrántani a kezem, de valaki lefogta. Kinyitottam a szemem és bosszúsan körbenéztem. Egy szőke hajú férfi éppen a jobb kezemet látta el, a ballal már végezhetett, mert hófehér kötésben pompázott.
- Mindjárt végzek. – mondta kedvesen, de nem nézett rám.
- Jó. – mondtam egyszerűen.
- Beadtam egy kis nyugtatót. Remélem, nem haragszol. Készen vagyunk. Este mutattál valamit.
- Mutattam valamit? Én lehet… azt hittem álmodom. Sajnálom, általában ez történik, ha valaki nem akar elengedni. Ezért is neveztem el sokkoló-képátvitelinek.
Eleresztett egy mosolyt. Észrevettem, hogy szemében szomorú fény gyúlt.
- Titokban reménykedtem, ha megint megérintelek, akkor.
- Sajnos még én se tudom kezelni néha. És nem is szeretem használni…
- Megértem, hisz nem is ismersz embereket és megtudsz róluk dolgokat. Edward viszont megváltozott. Nem akarja senkinek se elárulni, hogy mit látott.
- Megértem, és én se szeretnék róla beszélni. De most elmegyek.
- Hova?
- Mit hova?
- Hova mész? Az erdőbe vissza?
- Igen, oda. Biztos befogadnak az állatok, meg a fák és a virágok…
- Segíts nekem kideríteni, hogy hol van az a kisbaba. – állt meg az ajtóban Edward.
- Te észnél vagy? Az odáig rendben van, hogy érdekel, de egyáltalán nem biztos, hogy megtaláljuk.
- Ha anyám élne, biztosan elmondaná. – sóhajtott.
- Nem tudok halottakat feltámasztani. És egyáltalán még él a kisbaba?
- Nem tudom. – tördelte az ujjait. – Nem… nem hiszem. Valószínűleg ő is meghalt a járványban. De hátha van valami információ róla.
- De… Milyen régen volt?- adtam fel, hogy ne keressük meg a kisbabát. Ha megtalálni nem is, emlékképeket előkereshetek.
- Öt éves lehettem. 1906?
- Feladod rendesen a leckét, hallod-e? 1906 az nem ma volt.
- Tudom, de tudsz segíteni?
- Hát… emlékképeket tudok keresni, de ennyire futja tőlem.
- Az is több mint a semmi…
Felálltam, bár a szőke hajú férfi ezt nem nézte jó szemmel. Oda mentem Edwardhoz, bár amikor észrevette, hogy egy kicsit részegesen járok, megfogta a kezem.
A kislány alig lehetett öt éves. Vörös loknijai szálltak a levegőben, mikor az apja hintáztatta. Boldog volt.
- Anyu!- futott vidáman az anyja felé.
- Kincsem. – ölelte magához a fiatalasszony a gyermeket. – Dominice, minden rendben?
- Igen, Elizabeth. Rendesen fejlődik. – sétált oda a férfi.
- De még olyan fiatal.
- Ez normális.
Nem sokkal többet tudtunk meg. Csak álltunk egymással szemben és próbáltunk még többet kideríteni.
- Én mondtam…
- Legalább azt tudjuk, hogy boldog volt. És volt családja. – az utolsó szót nehezére esett kimondania.
- Mi a bajod azzal, hogy volt családja?
- Az a nő, Elizabeth, az anyám volt.
- Jaj, már értem. Ez esetben volt egy testvéred. – mondtam ki az egyértelműt.
- Hát, akkor még se voltam egyke. De anyu miért nem mondta el?- tette fel a kérdést inkább magának, mint nekem.
Visszafeküdtem az ágyba és néztem a szőke hajú férfit.
- Elizabeth vagyok.
- Carlisle. Nem szeretném, ha visszamennél az erdőbe. Inkább mesélhetnél arról, hogy miként kerültek rád ezek a vágások.
- Megvágtam magam, véletlenül. – mondtam és a takarót a fejemre húztam.
- Kételkedek ebben. De amíg nem akarod, nem kell elmondanod.
- Ez nem olyan dolog, amivel dicsekedni lehet.
Edward visszament oda, ahonnan jött. Megnyugodhatott, mert úgy tűnt, hogy Carlisle nem enged el, egykönnyen. Egyrészről ez jó volt, másrészről rossz. Ki tudja, mit csinálnak, ha megtudják, hogy engem gyanúsítanak a szüleim halálával. Lehet, hogy felhívják a rendőrséget.
- Nem hívok rendőrséget. – jött vissza Edward, az odáig rendben van, de itt van Carlisle is... – És szerintem senki se fog a családunkból. Főképp nem Carlisle.
- Nem én voltam. Én nem. Nem, nem, nem. – mondogattam és megint rám jött a reszketés. – Nem, nem…
Carlisle és Edward lefogott még mielőtt sikítva kirohantam volna.
- Csss, nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. – súgta a fülembe Edward, majd átölelt.
Valahogy a hátam mögé került és úgy húzott magához. Egy barna hajú lány állt meg az ajtóban és nézett ránk furán, majd megrántotta vállát és tovább ment.
- A feleséged volt?
- Jó megfigyelő vagy. Már megnyugodtál?
- Igen. Azt hiszem, csak ez…
- Nem kell róla beszélned. – mondta Carlisle. – Csak azt áruld el, hogy kerültél ide?
- Erdőkön keresztül. Ott gyorsabban lehet közlekedni.
Carlisle váltott egy pillantást Edwarddal.
- Edward?
- Jó megfigyelő… Csak félt.
- Ha hazudsz kiszedem belőled. Nekem ne hazudjatok, egész jól viselem.
- Csak azon gondolkozott, hogy milyen gyorsan ide értél.
- Vannak előnyei.
- Te nem vagy vámpír.
Elkezdtem tapsolni.
- Félvámpír vagyok. Bár a nevelőszüleim ezt nem tudták. Csak, amikor Dominice, a nagybátyám mondta.
- És ezt kihasználtad.
- Nekem nem mondták el. Én hallgatóztam. És akkor tudtam meg, hogy örökbe fogadtak.
Senki nem mondta el nekem. A születésnapom tegnap volt. Tegnap.
- Rosszul vagyok. – törtem ki Edward szorításából.
Nem tudom, hogy honnan tudtam merre van a fürdő, de megtaláltam.
Mindent – amit tegnap délelőtt ettem – kiadtam magamból.
Az a sok vér… Csak ültem a WC mellett és zokogtam.
Egy idegen házban, idegen emberekkel… vámpírokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése