Hymon II: 4. fejezet

(három és fél hónappal később, azaz a jelenben)

- Én nem is tudom, hogy mit mondjak. Nem gondoltam volna, hogy még… - elakadtam. Nem mertem kimondani azt, hogy már lemondtam róluk.
- Látsz minket – mondta lehajtott fejjel Edward.
- Igen – hangom csak egy halk suttogás volt. – Sokáig reménykedtem, de egy idő után már észre se vettem, hogy nem vagytok itt. – Emmett kicsit erősebben megszorította a kezem. – Sajnálom – tettem hozzá.
- Elfelejtettél minket? Nem hiányoztunk? - Emmett hangja hiába akart erős lenni, nem sikerült neki.
- Az örökkévalóságig nem várhattam, hogy visszagyertek – mondtam, és szerelmem szemébe néztem. – Nem tudod, mit éltem át az elmúlt hónapokban.
- Sajnálom. Én csak…
Mindenki engem nézett. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Hazudni nem akartam nekik, de az igazsággal is csak ártottam volna…
- Cherry, nem te tehetsz róla. És ne bánd meg, hogy elmondtad az igazságot – mondta Edward.
- Nem szeretek fájdalmat okozni – ráztam meg a fejem. Alex és Zara… Curranty és Jack… Plumy és Adam… - Túl sok minden történt velem – mondtam a könnyeimmel küszködve.
- Cherry… - Emmett gyengéden végigsimított a kezemen, amibe beleborzongtam. Jóleső borzongás volt.
- Olyan jó, hogy itt vagytok – mondtam és megöleltem anyám helyett anyámat, Esmét. – Most viszont haza szeretnék menni. Sok elintéznivalóm van…
- Cherry, ne menj – kérlelt Alice.
- Alice, ha menni akar, hadd menjen – mondta Jasper.
Felálltam, de Emmett nem engedett el. Velem együtt mozgott.
Boldog voltam, de szomorúság volt a közepén. Túl hamar történt minden. Féltem, ha elmondom Emmettnek, hogy…
- Cherry. Annyira hiányoztál – mondta Emmett, már az autóban ülve.
- Öt és fél hónap kellett, hogy rájöjj?
- Nem! Messzire mentünk – majdnem megszemléltünk közelről egy fát, de Emm az utolsó pillanatban félrerántotta az autót.
- Ilyet ne csinálj! - keltem ki magamból.
- Bocsi – rázta meg a fejét.

Emmett bekísért a házba.
- Kiáltson, aki itthon van – kiáltottam, ahogy beléptem a házba.
- Én, de nem sokáig – szaladt le a lépcsőn Zara.
Mikor meglátta Emmettet kicsit megbotlott.
- Hova mész?
- Karaoke – az e-t hosszan elnyújtotta. – És utána Alex – már táncolt.
- Istenkém, hogy ezért még én kapni fogok a szüleidtől – mosolyodtam el.
- Nem baj – mondta és egy gyors puszit nyomott az arcomra.
Gyorsan kiszaladt az ajtón, hogy véletlenül se tudjak mondani valamit még.
- Szia! - sóhajtottam.
Emmett keze a gerincoszlopom mentén egyre lejjebb haladt.
- Emm – fordultam meg és egy csókkal betapasztottam a száját, mielőtt mondhatott volna valamit.
Emmett gyengéden átkarolt. Kezei a hátamat simogatták.
- Szeretlek – mondtam a levegővétel között.
- Én is, de ez helytelen.
- Emmett mesélnem kell egy csomó dolgot, de előtte szeretnélek magamban érezni…
Emmett nem hagyta, hogy befejezzem.
Felkapott és egy pillanatra elfelejtettük, hogy terhes vagyok, és csak élveztük egymást.
Letett a szobámba. Hátra léptem. Emmett utánam kapott, de gyorsabb voltam.
A háta mögé kerültem. Lassan végig simítottam a hátán. Emmett nem fordult hátra. Amikor kezem elvettem a hátáról és hátrébb léptem, csak akkor fordult hátra.
Elkapott és szenvedélyesen megcsókolt.
Lefektetett a puha ágyra és életem legszebb éjszakáját töltöttem el vele. Nem gondolva a másnapra…

Reggel Emmett cirógatására keltem fel. Közelebb húzódtam Emmetthez, akinek a karja a fejem alatt volt és kezével a hátamat simogatta. Megpróbáltam a lehető legközelebb férkőzni szerelmemhez, de a hasam valamennyire megakadályozott.
- Jó reggelt! - suttogta a fülembe.
- Neked is – kezem a hasamra vándorolt.
Emmett, szabad kezét a hasamra helyezte. A baba megnyugodott, mintha tudná, hogy már semmi rossz nem történhet. Emmett szívecskéket rajzolt a hasamra.
- Sok mindenről lemaradtam.
- Igen – válaszoltam rá, de nem kérdésnek szánta. – Beszéltem Aróval – Emmett keze ökölbe szorult. – Megígérte, hogy Sulpicia nem fog idejönni és kárt tenni bennünk.
- Aróval? Idejött? - kérdezte ingerülten.
- Igen, idejött, de csak Plumy miatt.
- Plumy miatt? - kérdezte aggodalmasan.
- Adam és Plumy összeházasodtak, de Adam szerette volna, ha az örömszülők is ott vannak. Én voltam az egyik koszorúslány.
- Biztos gyönyörű voltál – simogatta meg az arcom.
- Biztos – vigyorodtam el.
- Várj! Te mikor nem vagy gyönyörű?
Felültem az ágyban, persze így lehúztam Emmettről a takarót.
- Na szép – felült mellém és megcsókolt.
Csak egy kicsi hiányzott, hogy ne ismételjük meg a tegnap estét. A gyomrom korgása viszont megakadályozott.
- Éhes vagyok – szólaltam meg.
Felálltam és felvettem a kasmír köntösömet, ami már várt rám. Lassan lementem a konyhába, majd megettem a reggelim, amit Emmett készített.
- Kicsim, szeretném, ha egy ideig hozzánk költöznél.
- Egy ideig? Az egész pontosan mennyi idő is?
- Hát… Arra gondoltam, hogy amíg a kicsi… - keze a hasamon pihent.
- Megszületik – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Szerintem ez lenne a legjobb megoldás. Talán még a kórházba se kell befeküdnöd idő előtt.
- Idő előtt. Szuper. Emmett még csak az ötödik hónapban vagyok, nem a kilencedikben vagy a nyolcadikban.
- Carlisle azt mondta, hogy lehet, hogy már a hetedik hónapban be kell feküdnöd.
Ez után a hír után le kellett ülnöm. Nem akartam a nyolcadik hónapban befeküdni, hát még a hetedikben.
- Kicsim, nem lesz semmi baj – próbált nyugtatni. – A kicsi benn marad és te végig mellettem lehetsz.
- Emmett, nagyon veszélyes. Duplán veszélyeztetett terhes vagyok – mondtam és nagy levegőt vettem. – Emmett, ikreket várok. – Vártam Emmett reakcióját, ami nem is késett.