,, Új téma. Ma lesz a nagysikerű Vámpírok bálja színházi előadás utolsó fellépése. Milyen kár, pedig még megnéztem volna párszor.
Ti, hogy vagytok vele? És szerintetek milyenek a vámpírok?”
(Egy blog bejegyzéséből)
Alice várta a reakciómat. Meg volt róla győződve, hogy Dominicenek és nekem közös jövőnk lesz.
Megrántottam a vállam és tovább mentem, hogy végre elérjem a konyhát. A hátam már jobb volt, de a hirtelen mozdulatoknál még éreztem, hogy belenyilall. És egy kicsit lassabban is mozogtam. A mai reggel viszont egy kész ínszenvedés volt. Sikeresen elaludtam hátam, ami évente, ha egyszer megtörténik.
- Szia! Hogy aludtál?- kérdezte kedvesen Esme és elém tolta a nagy halom palacsintát.
- Jól… Hm, ez finom. – kóstoltam meg a palacsintát.
- Örülök, hogy ízlik. És a hátad, hogy van?
- Jól. Köszöni szépen.
- Most megyek. Léna már biztosan éhes. – örömmel néztem, ahogy Esme anyáskodik a húgom felett.
Szépen, lassan megettem a palacsintát. Alice végig figyelt, aztán csak úgy elment. Egy kicsit furcsállottam, aztán megértettem, hogy miért ment el.
- Hogy vagy?- ült le mellém Dominice.
- Jobban. Tudod a hátam még nem tökéletes és este még el is aludtam…
- Értem. Kedves ez a család. Jól választottál. Csak az zavar, hogy nem tudom kitörölni ezeket, a szörnyűségeket. Bella nem engedi.
- Nem szeretném őket elfelejteni. Kellenek az emlékek. Nélkülük olyan üres vagyok.
- Menjünk, sétáljunk egyet.
Dominice lassan sétált. Némán hallatunk egymás mellett.
Nap néha előbújt a fák közül és olyankor Dominice bőre, mint ezer gyémánt ragyogni kezdett.
Muszáj volt megérintenem, hogy igazi-e. Először szégyenlősen, majd felbátorodva simítottam végig a karján.
Nevetve a karjába kapott. Átkaroltam a nyakát, nehogy leessek. Körbe-körbe forgott velem. Elvesztem a szemében.
Közelebb hajoltam hozzá és ajkamat az ajkára helyeztem. Éppen csak egy picit ért össze, mert Dominice finoman eltolt magától.
Értetlenül néztem rá, amikor letett a földre.
- Ezt nem szabad.
- Miért? Nem szegünk meg semmilyen szabályt.
Lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Megpróbált eltolni magától, de nem hagytam magam. Nagy nehezen eltolt magától és mereven maga elé nézett.
- Még nem léptük át a határt. – mondta feszülten.
- Kihez beszélsz?- fordultam hátra.
Egy homokbarna bundájú farkas nézett ránk. Akkora volt, mint egy medve. Tettem egy tétova lépést hozzá, de Dominice megfogott a karomnál fogva, mire a farkas rámorgott.
Sosem találkoztam még alakváltókkal. Az előttem álló példány gyönyörű volt. Szerettem volna megérinteni a bundáját, hogy olyan puha-e, mint amilyennek kinéz.
Dominice a karomnál fogva húzott vissza a Cullen házhoz. A farkas még sokáig utánunk nézett, majd befutott az erdő másik végébe.
Nem haragudtam a farkasra, mert megszakított Dominice-al. Dominice viszont dühös volt. Nem tudom, hogy rám, vagy a farkasra, de az eddigi aranybarna szeme most koromfeketében pompázott.
- Most haragszol?
- Miért haragudnék? Te nem tettél semmi rosszat, csak majdnem átlépted a határt. Az a korcs… Ha megtudom, hogy figyel, akkor kitekerem a nyakát.
- Az nem lenne jó, mert akkor háború lenne. – jött le a lépcsőn Edward.
- Nem gondoltam komolyan. Most menj és pihenj le!- fordult felém Dominice.
- Nem vagy az apám! Azt csinálok, amit akarok, és amikor akarom.
- Azt mondtam menj fel és pihenj le!- parancsolt rám, ellentmondást nem tűrőn.
- Megyek. – mondtam morcosan.
Szuper. Egy újabb ember – vámpír -, aki nekem akar parancsolgatni. De a sarkamra fogok állni.
Berontottam Esme és Carlisle szobájába. Esme éppen Lénát etette. A kishúgom rám tekintett, majd visszafordult Esmehez, hogy kérjen még kaját, de a cumisüvegből kifogyott a tej és Esme nem tudott adni, erre a testvérem morcosan nézett rá. Mosolyogtam ezen a szituáción.
- Le se tagadhatnád, hogy…
- Hogy a testvérem. Elrontottam, igaz?- kérdeztem nevetve.
- Nem rontottad el. Csak, ha ő is olyan akaratos lesz, de erre kicsi az esély.
- Csak akkor akaratos, ha kajáról van szó.
- Miért jöttél? Gyere, ülj le.
- Köszönöm. – leültem mellé. – Én nem bírom, ha parancsolgatnak nekem. És most Dominice is azt teszi. Pedig az a farkas csak körülnézett. Dominice nagyon felfújta az ügyet.
- Tudod, hogy nagyon szeret. Fogadd el. A férfiak szeretik, ha erősebbeknek látják, mint a nőt. – mondta mosolyogva Emse.
- De én akkor sem leszek egy törékeny nő, akinek mindenki parancsolgathat.
- Nem is kell annak lenned. De Dominice nem mostani fiatalember. Ezt meg kell értened… És a farkasokat meg megértem. Tudod, az ősi ellenségeinkkel nem éppen a legjobb barátkozni.
- Sejtettem.
Esme befektette a bölcsőbe a húgom. Felálltam az ágyról és kisétáltam a szobából. A hátam még mindig nem bírja, ha túl sokáig van megerőltetve.
- Jól vagy?- kicsit megijedtem a hirtelen kérdéstől, de odafordultam és válaszoltam.
- Igen. Milyen volt a napod?
- Szokványos. Még mindig fáj a hátad?- kérdezte aggódva Carlisle.
- Nem! – vészes. – Csak néha, amikor hirtelen mozdulok, akkor nyilall bele.
- Pihenj le, mindjárt megyek és megnézem.
Még egy vámpír… De Carlisle a nevelőapám és nem valaki, aki csak úgy parancsolgat.
Leültem az ágyamra, de utána csak eldőltem. Az erőm eddig bírta. Egésznap próbáltam semmibe venni a hátamat, de most – így nap végére – kifogott rajtam. Tudtam mozgatni a lábaimat, megnyugodtam.
- Jól vagy?- kérdezte Carlisle és becsukta maga mögött az ajtót, bár ennek semmi értelme se volt. Mindenki hallotta, hogy miről beszélünk.
- Igen, csak, talán nem kellett volna még túráznom.
- Megerőltetted magad. Hogy kényelmesebb, ha a hasadon, vagy, ha a hátadon fekszel?
- Nem tudok megfordulni, így elég egyszerű a válasz.
- Segítek.
Carlisle segített a hasamra fordulni. A hideg kezek picit hozzáérte a bőrömhöz, amikor Carlisle felhúzta a pólóm. A legfájdalmasabb pontra tette a kezét. Mire én belefojtottam a sikolyom a párnába. Szegény Jasper, ha ő is átérzi, amit én. Senkinek se kívánom ezt az érzést.
- Elmozdult az egyik csigolyád. – állapította meg Carlisle.
- Miért érzem úgy, hogy az nem jó?- emeltem fel a fejem a párnáról.
- Ha nem mozdul tovább, akkor minden rendben lesz. Persze vissza kell rakni a helyére.
- Az fáj. – mondtam és máris a legszörnyűbb kínokat éltem át.
- Igen, talán adhatok egy kis morfiumot, de nem hiszem, hogy sokat segítene.
- Bármit, Carlisle, bármit.
A hideg kezek eltűntek a hátamról, majd az arcom elé kerültek. Carlisle egyik kezében egy fecskendő volt.
Sosem bírtam a tűket, ha belém szúrták. Ellenkező esetben nem ájultam el, de, ha belém szúrtak egyet is…
Mikor felébredtem köpni-nyelni nem tudtam a fájdalomtól, ami eluralkodott rajtam. Olyan érzés volt, mintha a derekamnál lenne a tüdőm és épp kiköpni készültem volna.
- Elmúlik. És a tüdőd a helyén van. – hallottam meg Edward hangját.
Még túl kába voltam, ahhoz, hogy kinyissam a szám, ezért egy egyszerűbb válaszadási módot használtam.
Mikor lesz már vége ennek a szörnyűségnek? Mikor járhatok iskolába?
- Carlisle azt mondta, hogy pát nap múlva nem is fogod érezni a hátad. – gyorsan kijavította magát, mert riadtan felkaptam a fejem. – Mármint, a fájdalom a hátadban. És iskolába…, majd még eldől. Nem fogom azt mondani, hogy pihenj, de azért rád férne.
Lehunytam a szemem és aludtam. Vártam azt a könnyedséget, amit csak az álmaim tudtak adni – már, ha nem rémálomról volt szó.
Azt hittem, hogy egy virágos mezőről álmodni boldog, de aztán rá kellett jönnöm, nem alszom. De nem is voltam ott. Mintha csak a lelkem lenne ott, ami nagyon is kézzel fogható. De akkor Edwardot és a többi Cullent, miért nem látom? Még a végén Edwardnak lesz igaza, és a vámpíroknak nincsen lelkük.
De most felém sétált Dominice és egy másik fiú is. Fekete haja volt, és barna szeme. Teljesen megigézett.
És akkor rájöttem. Alice biztosan megfogta a kezem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése