(Cherry szemszög)
Kiszaladtam. Nem akartam, hogy Rosemary utánam jöjjön.
A tisztáson szembe velem tíz vámpír állt. Kezükben egy-egy kés.
- Cherry, tudod, hogy mivel vannak bevonva ezek a kések?
- Tudom, Gerard. Vámpírméreggel.
- Igen. Fájdalmas halálod lesz.
- Inkább haljak meg én, mint bárki más.
- Naiv kislány. Mindenkit megölünk, de veled kezdjük.
Támadó állásba lendültem.
A tisztás széléről előlépett Rosemary és Ryan. Majd egyre többen.
Oldalra pillantottam. Láttam, ahogy többen rá akarnak támadni a családomra. Gyors voltam és kíméletlen. Akinek tudtam letéptem a fejét. Rosemary felgyújtotta őket.
- Menj innen. – mondtam neki, a kelleténél kicsit durvábban.
- Nem!
- De!
Gerard hátulról fogta meg Rosemaryt. A kést megpróbálta beledöfni. Engem éreztem, hogy védőburok alá von, de én elutasítottam.
A telekinézis erejével kifordítottam Gerard kezéből a kést.
Persze Gerard utána kapott és elengedte Rosemaryt, aki erőtlenül rogyott a földre. Gerard volt a leggyorsabb. Fogta a kést és egy jól irányzott mozdulattal a hasamba döfte. Még utolsó erőmmel, késsel a hasamban, amikor lehajolt hozzám letéptem a fejét. Majd éreztem, ahogy a vámpírméreg kezd szétáradni a testemben.
Hátradőltem, de a hajam a helyén maradt. Legalább nem ismernek fel és úgy halok meg.
Rosemaryt néztem, aztán Maximot, Emesét és Emilyt. Kezem a késhez vándorolt. Mélyen bennem volt. Kezdtem elveszíteni az eszméletem.
(Rosemary szemszög)
Anyu még az utolsó pillanatban letépte Gerard fejét… De most ott van. Egy sima késtől még nem igazán halna meg, de egy vámpír méreggel bevonttal… Zokogtam, aztán eszembe jutott...
Odabotorkáltam anyu fölé.
Mély lélegzett.
Megfogtam a kezét. A gyógyító képességem ilyen esetben csak biztosítja az életben maradást, de még az is több mint a semmi.
Érzetem, ahogy történik valami, majd vége szakad. Ijedten néztem körül. A képességem még sosem hagyott cserben.
A két lány és egy fiú odajöttek mellém. Fölém álltak összefonták a kezüket és behunyták a szemüket, majd egy kis idő után kinyitották.
Carlisle jött oda mellém.
- Nem megy. – sírta az egyik lány.
- Rosemary állj fel és csatlakoz a körbe. –adta az utasítást Carlisle.
Felálltam és megfogtam az egyik lány és a fiú kezét. Behunytuk a szemünket. Mindannyian érzetük azt a csodát. Éreztük, ahogy anyuba élet száll.
Éreztem, ahogy Carlisle óvatosan kihúzza anyu hasából a kést, majd leszorítja valamivel.
- Emmett, segíts!- kiáltott, majd még valaki letérdelt anyu mellé, majd felemelte.
Kinyitottuk a szemünket. Nagyon hálás voltam nekik, hogy segítettek megmenteni anyut.
Fáradt voltam. Le kellett ülnöm. Valaki átkarolta a vállam.
- Rosie, ki volt az a fiú? Az, az Alec?
- A barátom. – mondtam sírva.
Éreztem, ahogy elhagy minden erőm. Felállni már nem tudtam. Ryan a karjába kapott és úgy vitt haza, vagyis a Cullen-villába.
(Esme szemszög)
Ez nekem nagyon sok volt így egyszerre. Amikor láttam, ahogy Cherryt hasba szúrták, azt hittem odaszaladok és letépem a fejét. Carlisle megszorította viszont a kezem, így ott maradtam.
Senki sem tudta, hogy Cherry az, egy ideig én sem hittem a szememnek, hisz a haja a szemébe lógott.
Otthon lefektette Carlisle. Lehúzta róla a pulcsit, hogy el tudja látni a sebet. A kapucnija a fején maradt, de a pólóját szét kellett tépni. Ryan felvitte a szobájába Rosemaryt.
Amikor Carlisle végzett elkezdett ébredezni.
(Cherry szemszög)
Nem haltam meg, de akkor… Ugye nem? Kérlek!
- Rosemary?- kérdeztem kicsit kábultan.
- Alszik, Ryan felvitte. Nagyon kimerült.
- Nem halt meg?
- Nem. – Carlisle engem nézett.
Nagyon hálás voltam azért, hogy nem nyúltak a kapucnimhoz. Se a hajamhoz.
Kiment a szobából.
- Cherry?- kérdezte félve Emse.
- Honnan…
- Felismertelek. Amikor azt mondta, hogy Volterrába vagy…
- Nagyon jó életem volt ott.
- Nagyon féltettelek.
Nagyon fájt a hasam. Elnézést kértem, majd elaludtam. Virágos réttel álmodtam, ahol ott van mindenki, az egész családom.
(Rosemary szemszög)
- Anyu?- riadtam fel álmomból.
- Lent van. Pihen. – Ryan rögtön elvette a kezét az arcomtól, amint kinyitottam a szemem.
- Ryan…
- Bocsáss meg!
Felállt és ki akart menni a szobából.
- Ne menj! Kérlek!
Visszajött mellém és megpuszilta a homlokom.
(Emmett szemszög)
Ez egész családom teljesen odavan ezért az új lányért, meg az anyjáért. Pedig ők is csak emberek, vagy hymonok.
Beléptem a szobába, ahol az anyuka aludt.
Közelebbről is meg akartam nézni. Aludt, de álmában beszélt.
- Emmett! Szeretlek!- mosoly ült ki az arcára.
Az én nevemet mondta. De én nem is ismerem. Csak egy félrebeszélő asszony.
Kimentem a szobából. Esme rám nézett.
- Az én nevemet mondta. – mondtam és leültem mellé.
- Igen?- láttam a szemében, hogy ő tud valamit.
- Ki ez a lány, anya?
- Emmett…
- Kérlek!
- Mesélek neked. Cherry régebben felhívott engem, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Elkezdtünk beszélgetni. Felhívott csak azért, hogy tudjam, jól van. Azt kérte ne mondjam el senkinek.
- És ez a lány ismeri Cherryt…
- Igen…
Több se kellett nekem. Kimentem a házból. Lassan, emberi tempóban.
Mindketten tudnak Cherryről. És most mindkettőjük bizalmát…
Valaki megérintette a vállam.
Felnéztem. Az anyuka volt.
- Leülhetek? – kérdezte, de mire válaszoltam már le is ült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése