My Life: 3. fejezet


,,Futó tűzként terjedt el a hír miszerint Elizabeth – a gyilkossággal vádolt lány – nem bírta a nyomást és leugrott egy szikláról a közeli tónál. Mások szerint valaki rejtegeti. Talán az segíthet neki – ha nem lett öngyilkos -, hogy senki se tudja a vezetéknevét.”

(Napilap 3. oldal folyt.)

Alice szemben ült velem és várt. Várt, hogy megszólaljak, vagy, hogy megmozduljak.
-          Nem kell megmozdulnod, vagy megszólalnod. Majd én kérdezek te meg… Ez sem jó, mert a bólogatáshoz is mozogni kell. – rázta a fejét. – Azért a bólogatásba belemennél?
-          Bele, de igenekkel és nemekkel válaszolok.
-          Megszólaltál. – csapta össze a tenyerét Alice. – Első kérdésem, te vagy Elizabeth?
-          Igen. – mondtam keserűen.
-          Akkor sokáig maradsz. – vidult fel.
-          Nem hinném. Nekem el kell mennem. – és ez volt az igazság. Ha itt maradok veszélybe sodorhatom Cullenéket.
-          Dehogyis kell. Itt maradsz, ameddig ki nem hűl ez az ügy. Szerintem a többiek is ezt akarnák.
-          Alice, engem keresnek, és nem akarlak titeket veszélybe sodorni. Kérlek, ezt értsd meg. Az lenne a legjobb, ha feladnám magam. – ott biztonságban lennék, bár ki tudja…
-          Kérlek, Ellie! Nem fogsz bajba sodorni.
-          Nem!
-          Gyertek le az ebédlőbe!- szólt Edward.
Megmostam az arcom. Alice megvárt, majd együtt mentünk le.
Az ebédlő egy tágas szoba volt, a közepén egy hosszú asztallal, ami körül már ott ült a család összes „gyerek” tagja. Carlisle megvárta, míg leülök és csak utána foglalt ő is helyet.
-          Elizabeth azért van itt, mert szörnyűség történt a családjában. Valaki nem tudja bővebben, hogy mi történt?- Edward kezdett el beszélni.
-          Én tudok még dolgokat, de muszáj ezt? Én nem akarok zavarni és szeretném elfelejteni ezt az egészet. – mondtam még mielőtt bárki megszólalhatott volna.
-          Ellie, egyszer maradnál csöndben. Úgy, mint fent. – duzzogott Alice.
-          Nem egyeztem bele!
-          Mert Edward félbeszakított. Látod Edward, a te hibád, ha elmegy. Én megmondtam!
-          Csak gondoltad! És egyáltalán nem az én hibám. Azt mondtad rá tudod beszélni, hát nem sikerült. Fogadd el, hugi!- veszekedett Alice-szel Edward.
-          Sikerült volna…
-          Elég legyen!- szakítottam félbe őket. – Nem Edward hibája, és nem is Alice-é. – tettem hozzá, mert Edward túlságosan kihúzta magát.
-          Ez nem igaz! Csak…- ellenkezett Edward.
-          Az én hibám az egész. Nem kellett volna ide jönnöm. Bár igazság szerint nem a saját lábamon jöttem. De nem ez a lényeg. Nekem nem kéne itt lennem. Ha nincs a sokkoló-képátvitel, akkor, valószínűleg már rég máshol lennék. Viszont itt sem maradhatok. Sajnálom, de nem megy. Inkább… új életet kezdek. Végülis senki se tudja a teljes nevem.
-          Nem mehetsz el! Félvámpír vagy, aki még csak most tudta meg, hogy örökbe fogadták. Hány éves is vagy?- akadt el Edward.
-          Tizenhét.
-          Maradj, legalább egy kis ideig. Ameddig hozzászoksz mindenhez. – kérlelt Esme.
-          Maradjak? És, ha a rendőrség bekopogtat, akkor mit teszünk? Életfogytiglan…
-          Az eléggé kellemetlen lenne. Tekintve, hogy halhatatlanok vagyunk. – nevetett fel Emmett. – De szerintem maradj.
-          Rosalie?- nézettem az említettre.
-          Nem helyeslem.
-          Edward?
-          Maradj.
-          Jasper?
-          Maradj.
-          Esme?
-          Természetesen maradj.
-          Carlisle?
-          Maradj.
Mindenki az szeretné, hogy maradjak. De ha bármi történik, akkor ez a kedves család is… Csak pár nap. Több nem lehet, hiszen csak félvámpír vagyok.
-          Legyen. – adtam be a derekam. – De néhány cuccomért vissza akarok menni.
Vártam a válaszokat, de döbbenetemre mindenki beleegyezett. Alice mindenképpen el akart kísérni.

Összefogtam a hajam és a fejemre helyeztem egy sapkát. Nagy levegőt vettem.
Abba bele se gondoltam, hogy mi van akkor, ha a rendőrök őrzik a házat. Szerencsére senki se volt a környéken.
-          Biztos?- kérdezte Alice tétován.
-          Igen.
Mikor beléptünk a házba megrohamoztak az emlékképek. Ahogy anyuval pudingot főztem és túl sok tejet tettünk bele. Az egész olyan híg lett, hogy vanília levesnek is lehetett volna nevezni.
Apuval, ahogy a madáretetőt készítettük. Télen néztük, ahogy a kismadarak esznek.
Az utolsó emlékem – a borzalmas születésnapomon kívül – az, az volt, hogy anyu terhes…
A kishúgom. Róla nem is hallottam semmi hírt.
-          Mi a baj?- állt meg mellettem Alice.
-          A húgomról nem hallottál semmit?
-          Húgod? Volt neked egyáltalán húgod? Semmit nem írtak róla. Azt hiszed, hogy…
Felrohantam az emeletre. Benyitottam a húgom volt szobájába. Körbenéztem, de nem láttam sehol. Megnéztem a volt szobámba is, de ott sem volt semmi. Benyitottam a szüleim szobájába, de semmit se láttam, ám ez a szoba volt a legjobban feltúrva.
Már éppen csuktam volna be az ajtót, amikor meghallottam valamit, mintha valaki levegőt vett volna. Hátrapillantottam. A nagy, fa ruhásszekrény rádőlt az ágyra. Közelebb mentem. Megpróbáltam arrébb tolni a szekrényt, de nem sikerült.
-          Segítek. – mondta Alice, és arrébb tolta a szekrényt. – Oh, te jó ég. – kapott a szája elé.
Ott feküdt a szekrény alatt mindvégig. Csak az nyugtatott meg, hogy láttam a mellkasát fel-le mozogni. A könnyeimmel küszködve felemeltem a kis testet.
-          Senki se találta meg. Most mit csináljak? Alice, én nem tudok felnevelni egy gyereket. – mondtam, visszafojtva a sírást.
-          Vigyük haza, majd Carlisle megvizsgálja és… Esme biztosan segítene, és Rosalie is.
-          Siessünk!
Csúnya sebek voltak az apró testen. Nem a vérszerinti húgom volt, de legalább úgy szerettem.
Carlisle nem sokkal előttünk ért haza. Magamhoz szorítottam a húgom.
-          Mi történt?- figyelt fel Carlisle.
-          Carlisle, segíts!- könyörögtem neki, és felfedtem a titkom.
-          Mi történt? Hol voltatok?- vette át tőlem és lefektette az asztalra.
-          Otthon voltunk. Eszembe jutott, hogy… van egy húgom. Carlisle, még csak négy hónapos. Ugye nincs semmi baja?
-          Néhány zúzódás és talán egy kis törés. A jobb karja lehet, hogy el van törve, de ezt így nem tudom biztosra mondani. Hol volt?
-          A szekrény alatt.
-          Hogy került oda? És eddig miért nem tűnt fel senkinek?
-          Négy hónapos, anyu próbálta… eltitkolni. Nekem is csak azért mondta el, mert jó megfigyelő vagyok.
-          Felviszem a dolgozószobámba. Minden rendben lesz.
-          Esme?
-          A konyhában.
Elindultam a konyha felé. Esme éppen csirkét sütött.
-          Szia!- köszönt boldogan, majd rám nézett és elkomorult. – Mi a baj?
-          Esme… A húgomat most találtuk meg Alice-szel. Carlisle szerint semmi komolyabb baja, de én annyira félek. Talán csak az mentette meg az életét, hogy rádőlt a szekrény… - a végén már zokogtam. Esme vállára hajtottam a fejem, miközben ő a hátamat simogatta. – Esme, lenne egy nagyon nagy kérésem. – néztem fel a szemébe.
-          Mi lenne az?- kérdezte és megsimogatta a fejemet.
-          Neveled fel helyettem Lénát. – mondtam ki, aztán lélegzetvisszafojtva vártam Esme válaszát.
-          Te azt szeretnéd, hogy én… én neveljek fel egy gyereket?
-          Nálad jobb anyát kívánni se lehetne. Kérlek!
-          Köszönöm. – sírt, könnyek nélkül. – De, ígérd meg, hogy itt maradsz és segítesz. Olyan rég fogtam kisbabát a kezemben.
-          Én nem akarok zavarni…, de a húgomnak a legjobbat akarom és, ha ehhez az kell, hogy itt maradjak, akkor majd meghúzom magam az egyik szobában.
-          Ne beszélj butaságokat! Te is épp úgy a családhoz tartozol, mint Léna.
-          Köszönöm.
Esme felsietett a lépcsőn. Nagyon örült Lénának. Én, pedig felsétáltam az ideiglenes szobámba.
-          Én annyira tudtam, hogy itt maradsz!
-          Alice! És mi lesz, ha megtalál?
-          Mi nyolcan vagyunk, ő egyedül. Szerinted ki fog győzni?
-          Nagyon remélem, hogy ti.
Alice a nap hátralévő részében követett, minden kérésemet teljesíteni akarta.
Benéztem Carlisle dolgozószobájába. Esme óvatosan fogta Lénát, miközben Carlisle átölelte.
-          Boldoggá tetted Esmet. – szólalt meg a hátam mögül Edward.
-          Én nem tudtam volna felnevelni. Annyira aranyosak, mint egy igazi család.
-          Aminek már te is részese vagy.
-          Ez nem igaz. Edward, te is tudod nagyon jól.
-          Nem, én azt tudom, hogy Esme a lányaként tekint rád. Lénát, pedig ő nevelheti fel és így majdnem olyan, mintha igazából az ő lánya lenne. Viszont át kell anyakönyveztetni. És téged is.
Szuper, aztán jön megint az a barom és nem lesz újból családom. Én azt nem tudnám elviselni. Talán, ha titokban szöknék el. Ez nem is rossz ötlet.
-          De rossz ötlet. Mi többen vagyunk.
-          El is felejtettem. – motyogtam magam elé. – Mire fognak átanyakönyvezetni?
-          Cullen. Elizabeth Cullen. Léna, pedig Léna Cullen lesz. – mondta Carlisle és megállt mellettem. – Nem tartom jó ötletnek, hogy iskolába kezdj járni, talán, majd a második félévtől.
-          Járhatok iskolába?- vontam fel a szemöldököm.
-          Persze.
Aztán akár el is végezhetném az orvosit és… Jaj, de szuper lenne. Csak olyan messze van innen egy orvosi egyetem.
-          Megvan, hogy hova fogok jelentkezni. Nem leszel egyedül. – bökte meg a vállam Edward.
-          Nem kell velem jönnöd. Csak egy egyetem, mi bajom lehet? És amúgy is, anyuval egy csomót mentünk megnézni az iskolákat. Nem tudtuk volna fizetni…
-          A nagybátyád kisegített?
-          Aha, valami olyasmi, bár engem olyankor mindig elküldtek boltba. Mintha valami szupertitkos dologról beszéltek volna.
-          Lehet, hogy arról is beszéltek, hogy félvér vagy.
-          Lehet. Ezen még nem volt időm gondolkozni.
Amint megláttam Alicet menekülésre fogtam a dolgot és amilyen gyorsan lehetett elmentem onnan.
-          Ellie! Gyere már!
-          Mit szeretnél, Alice?
-          Azt, hogy megnézd a szobád.
-          Oké.

Benyitottam a koromsötét szobába. Fel akartam kapcsolni a villanyt, de egy hideg kéz megfogta a kezem. Sikítani akartam, de másik kezével befogta a szám.
Szembe fordult velem. Elengedett. Nem hittem a szememnek.
Mit keres itt?
-          Te? Mit…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése