Arra keltem, hogy valaki sír. Villámsebességgel keltem ki az ágyból és szaladtam a hang irányába.
Emese sírt. Leesett a lépcsőről. Emmett már vigasztalta.
- Mi történt?- kérdeztem és átvettem.
- Leestem a lépcsőn. – mondta sírva.
- Sss. –nyugtatgattam.
Ma még átmentünk Carlisleékhoz. Kivéve Maximot és Rosaliet. Ők elmentek a játszótérre, kutyát sétáltatni.
Emily csöndbe volt egész végig. Emese hangját sem lehetett hallani. Emese furán viselkedett. Titkol valamit. Majd mindjárt kiderítem.
- Mi a baj Emese?
- Semmi. – túl gyorsan vágta rá.
- Mi a baj?
- Semmi. Anyu, tényleg. Semmi… komoly. – a végét csak halkan mondta.
Nem faggattam tovább.
Emese jobb kezes volt. A kocsiajtaját mégis a bal kezével nyitotta ki.
Kézen fogtam és hallottam, ahogy felszisszen.
Leguggoltam elé.
- Mi a baj?
- Csak egy picit fáj a kezem. De tényleg semmi komoly.
- Kicsim. Miért nem mondtad el?
- Mert biztos elvittél volna orvoshoz. És én nem szeretem az orvosokat.
- Nem vittelek volna el, mert én is orvos vagyok.
- Nem úgy értettem, hogy utálom az orvosokat. Téged nagyon szeretlek.
Megfogtam a másik kezét és bementünk a házba.
- Sziasztok!– köszönt Esme.
- Szia, nagyi!
- Szia! Carlisle itthon van?
- Itthon. A nappaliban.
- Köszi. – nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd magam után húzva Emesét bementem a nappaliba.
Carlisle a fotelba ült.
Elengedtem Emese kezét. Leguggoltam a fotel mellé. Nyomtam egy puszit Carlisle arcára.
- Cherry. Megijesztettél. – mondta mosolyogva. – Korán keltél?
- Inkább gyorsan. Életembe nem keltem ki olyan gyorsan az ágyból, mint ma.
- Na, és miért?
Rámutattam Emesére.
- Büntetés lesz neki, amit most fogok kérni.
- Tőlem?
- Igen.
- És miért bünteted meg?- kérdezte Carlisle.
- Titkolózik. Egyszer már megbeszéltük, hogy nem titkol el semmit. Aztán szóba jött, hogy nem szereti az orvosokat és…
- Nem!
- Az unokád nagy valószínűséggel eltörte a kezét és eltitkolta. Én még tudom, hogy milyen az, amikor a csont rossz irányba mozdul el. – mondtam halkan, hogy csak Carlisle hallja.
- Ez most igaz, vagy csak a büntetés miatt mondod?
- Emese?- szóltam neki.
Emese félénken ránk pillantott. Valószínűleg megérezte, hogy róla beszéltünk. Elkezdett futni. Kiszaladt az ajtón.
- Az én lányom. – mondtam és utána szaladtam.
Carlisle is futott. Az unokáit nagyon szerette.
Már azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőm, amikor Emese megbotlott és elesett.
Nem tudom, hogy kitől örökölte, hogy mindenbe megbotlik, de a mai nap nem jött össze neki.
- Emese, jól vagy?- kérdeztem aggódva.
- Igen. – mondta durcásan. A keze – jobb – már a kétszeresére dagadt. A lába vérzett.
- Mi a baj?
- Semmi. Rólam beszéltetek.
- Igen.
- Miért?
- Mert ha eltört a kezed, akkor be kell gipszelni.
- Az fáj?
- Nem. – mondtam és megpusziltam a feje búbját.
- Büntetést fogok kapni?
- Igen. – mondtam. – Sajnos el kell mennünk egy orvoshoz.
- Anyu… Kérlek ne… - sírta Emese.
- Nem fog megenni.
- Honnan tudod? Lehet, hogy egy gonosz bácsi lesz, vagy néni.
- Én sem szerettem az orvosokat. Sőt most sem szeretem őket. –félve felpillantottam Carlisle felé, aki mosolyogva nézett minket.
- Akkor miért lettél az?
- Mert gyógyítani szeretek. És nincsenek gonosz bácsik, se nénik. Ebben biztos lehetsz.
- Nincsenek? De anyu, én a te orvosodhoz akarok menni. Ő biztos nem gonosz. – elmosolyodtam. – Most meg miért mosolyogsz?
- Mert én is erre gondoltam, csak te elszaladtál.
- Hoppá… Bocsánat, többé nem teszek ilyet.
- Megbocsátok. De mond csak, kitől örökölted ezt a kétbalkezességet?
- Van egy tippem. – szólt közbe Carlisle.
- És ki az?- kérdeztem kíváncsian.
- Te.
- Én? Én sose voltam kétbalkezes. Egyszer volt csak balesetem. Vagy többször…
- Anyu, te kétbalkezes voltál?
- Ezek szerint. A papa jobban tudja.
- Papa, anyu tényleg kétbalkezes volt?
- Igen. Egyszer kitört a cipőjének a sarka és eltört a lába, de nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni és akkor történt a baj. Anyukád ettől óv téged.
Emese lassan felállt.
- Anyu, ugye tudsz róla, hogy Emily az ágyamba sarat tett?- árulkodott Emese.
- Nem. De te mit csináltál? – valami oknak kellett lennie.
- Semmit. Maxim megdobta egy párnával. Aztán én voltam ott és az én ágyam kapta a sarat. Aztán apu bejött és Emily eltüntette a sarat. És apu engem szidott le, mert én saras lettem, amikor Emily eltüntette.
- Majd beszélek apuval. Jó?
- Jó.
Karomban a lányommal mentem vissza.
Letettem a kanapéra.
Esme jött be az ajtón. Kezében egy tálca levessel.
- Mi történt?- kérdezte.
- Elestem, de semmi komoly. – mondta Emese vidáman.
Ránéztem Carlislera, aki mosolyogva hallgatta Emese ,,semmi komoly” mondatát.
- Tényleg nem komoly?- kérdezte Esme tőlünk.
- Tényleg. Csak fogócskáztunk és megbotlott.
- Carlisle is fogócskázott?- kérdezte és elkezdte enni a levest. Kicsit meglepődtem.
- Muszáj volt. Nem bírtam volna egyedül elkapni.
Carlisle elindult fel. Megfogtam Emese kezét és követtük Carlislet.
Beléptünk Carlisle dolgozószobájába.
- Ez milyen szoba? –kérdezet Emese.
- A dolgozószobám.
- Aszta.
Leültettem egy székre Emesét.
- Anyu mire készülsz?
- Én semmire. A papa viszont meg fog vizsgálni.
- A papa?
- Ige, én.
- A papa is orvos?- kérdezte reménykedve, hogy a válasz nem lesz.
- Igen. – mondtam.
- És még ki orvos? – kérdezte, már semmiben sem reménykedett.
- Edward.
- Túl sok orvos. – jelentette ki durcásan.
Carlisle óvatosan megtapogatta Emese kezét. Ő is mosolygott és én is mosolyogtam.
- De ugye tudod, hogy nem osztozok?- kérdeztem Emesétől.
- Még velem se?- nézett kiskutyaszemekkel.
- Nem. Na jó. – mondtam és megpusziltam.
Carlisle óvatosan letette Emese kezét az ölébe. Még mindig mosolygott.
- Mit szólnál hozzá, ha nem kéne begipszelni?- kérdezte Carlisle Emesétől.
- Hé!- mondtam.
- Egyelőre én az orvos, te az aggódó anya. – mondta Carlisle.
- Jó. Akkor mit javasol Dr. Cullen?
- Egy kötést, persze csak akkor, ha Emese nem mozgatja a kezét.
- Rendben, Dr. Cullen. Egy pillanat. Ha te vagy Dr. Cullen akkor én ki vagyok?
- Hacsak nem szeretnéd felvenni a keresztnevemet, akkor Dr. Cherry Cullen. – mondta nevetve, hisz ez ésszerű volt.
- Oké.
- Anyu, te is Dr. Cullen vagy?
- Igen, de nem rég óta. Három éve, mikor hozzámentem apuhoz, akkor lettem Cullen.
- És előtte mi voltál?
- Winkins. Cherry Winkins.
- De szép név.
- Igen, az volt.
Carlisle lassan bekötötte Emese kezét.
- Anyu, ugye sose hagysz el?
- Sose. Miért kérdezed?
- Mert volt egy álmom, és te elmentél. Sírva.
- Jaj, kicsim. Nem fogok elmenni. Nem hagynálak itt.
- De, anyu. Nem szeretnél minket bajba sodorni. – jött be az ajtón Emily.
- Miért hiszitek azt, hogy el fogok menni?
- Megérzés. És lehet, hogy minket nem, de egy valakit igenis itt szeretnél hagyni. Nem tudom miért, de biztos megbántott. – mondta Emily és leült mellém.
- Anyuci, szeretném, ha ez lenne a legszebb karácsonyunk. – mondta Emese.
Carlisle szomorúan nézett föl.
- Alice látta, ahogy sírva kilépsz egy ajtón. Ha jól látta, akkor a saját otthonotok ajtaján.
- Ugyan már. Biztos csak az erdőbe megyek.
- Anyuci, te terhes vagy és én látom Esme és a te jövődet is. Nem akartam eltitkolni, de nem szeretném, ha megvalósulna. – Emesét csak egy pici szakította el a sírástól.
- Te látod a jövőmet?- néztem rá.
- Nem az egészet. Csak egy picit. Van olyan, hogy arc nélkül. De a tiedet már nem látom.
A nyugtató szavak. És a lányaim meg az apósom arról beszélgetnek, hogy ÉN elmegyek, a hideg is kirázott.
- Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk megakadályozni?- kérdezte Emese. Carlisle valahol leragadt és sejtettem, hogy hol.
- Megakadályozni?- kérdezett vissza Emily.
- Igen. Anyu, ugyebár a mi házunkból megy el. De ha nem megy haza?
- Lányok, haza kell mennem. – szakítottam félbe ezt az ,,A” tervet.
- Miért?
- Mert ott van mindenem.
- Mi minden?
- A családom. Vagyis ti.
- De…
- Nem fogok elmenni. Főleg, hogy tudom, hogy miket láttatok. Mert gondolom te kiolvastad a nővéred fejéből. – öleltem át Emilyt.
- Igen. – jött a válasz.
Carlisle szótlanul meredt előre.
- Carlisle?
- Cherry, te terhes vagy?
- Hidd el, egész eddig én sem tudtam róla. De miért?
- Beterveztétek?
- Igen. – aztán rájöttem. - Alice…
Carlisle bólintott.
- Nem tudom, hogy mi fog történni. – mondta félve Carlisle.
- Én sem. – mondtam.
Lementünk a nappaliba. Eléggé letargikus állapotban volt mindenki.
(21:00 óra, La Push)
Curranty kitett magáért. Olyan vacsorát rittyentett, hogy azt hittem kipukkadok.
- Cher, hazavisszük a gyerekeket. – mondta Emm.
- Rendben. Én is nemsokára megyek.
- Cherry, azt hallottuk, hogy Esme terhes. Igaz ez?- kérdezte Plumy.
- Igen. Emese képessége…
- Biztos nagyon boldog, hisz erre vágyott.
- Igen.
- Te is nagyon ki vagy virulva. – jegyezte meg Curranty.
- Le sem tagadhatnám, ugye?
- Aha. Mesélj!- kérlelt Plumy.
- Az az igazság, hogy nem csak Esme terhes.
- Istenem, terhes vagy?- ugrott fel örömében Plumy.
- Igen.
- Mindenki terhes?- kérdezte Curranty.
- Nem.
- Ha azt vesszük, akkor csak hárman. – mondta Plumy.
Elakadt a lélegzetem. Plumy terhes.
- Cherry, vegyél levegőt. – rázott meg Curranty.
- Te… te terhes vagy?
- Igen. – bólogatott Plumy.
- Hisz ez csodálatos.
Még egy fél órát ott maradtam, majd hazaindultam.
Otthon csöndbe mentem fel a lépcsőn, mert nem akartam felébreszteni a gyerekeket.
A vendégszoba ajtaja –ahol most Rosalie lakik - résnyire nyitva volt. Közelebb mentem és benéztem.
Bár ne tettem volna. Rosalie és Emmett csókolóztak. Visszafojtottam a sírást. Bementem a hálószobába és bezártam magam mögött az ajtót.
Aztán elkezdtem írni. Közben sírtam. Miután leírtam, azt, amit akartam felálltam és elkezdtem pakolni. Gyorsan bepakoltam egy csomó ruhát. Tara halkan nyüszített.
- Tara, édes kiskutyám. Velem akarsz jönni?
Tara halkan vakkantott.
Emmett elment vadászni.
Csöndben bementem mindegyik gyermekem szobájába és nyomtam a fejük búbújára egy-egy puszit.
Sírva léptem ki az ajtón. Beültem a kocsiba és elhajtottam.
Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, nem álltam meg. Csak mentem és mentem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése